Georg Friedrich Händel nevéhez mintegy negyven opera és közel azonos számú színpadra állítható oratórium köthető – s mi tagadás, ez a tetemes műjegyzék többé-kevésbé azonos recept alapján készült. Történetük a Bibliában, az ókorban vagy a mitológiában gyökerezik, szerep-leosztásuk és szerkezetük meglehetősen egy kaptafára készült: a hosszabb recitativókat (ezekben bonyolódik a számos csavart rejtő cselekmény) és áriákat (melyek általában egyetlen érzelemről zengenek olykor 8-10 percen keresztül is) csak elvétve követi például duett. Azonban Händel szinte mindig színvonalas zenét írt, egy-két gyöngyszemet és slágert majd’ minden művében találni. Így nem csoda, hogy az elmúlt évtizedekben a színházak lelkesen merítenek az életműből, hol újrafelfedezve a ritkaságokat, hol pedig „csak átfésülve” a slágerdarabok (pl.: Giulio Cesare, Alcina, Rinaldo, Agrippina, Xerxes, Rodelinda) valamelyikét.
Giulio Cesare: Gaëlle Arquez - fotó: ©Vincent Pontet / OnP
Mindez Párizsban sincs másként, ahol a főváros két állami fenntartású operaháza közül a népszerűbb művek az Opéra Bastille-ban kerülnek színre, míg a balettek, az ínyencségek és a barokk alkotások a Palais Garnier-ban kapnak helyett. Ha érthető is ez a felosztás, valójában a nagyoperák előadására épült 2200 fős monumentális Garnier Palota hatalmas nézőtere és akusztikája nem igazán kedvez a kevés szereplős, kis zenekarra komponált preklasszikus alkotásoknak, így Rameau, vagy éppen Mozart operái szinte eltűnnek a Hugenották és az Aida méreteihez készült térben. Ám miután ezek a művek töretlen népszerűségnek örvendenek Párizsban, a színház vezetőségének számos oka volt, hogy 2011-ben műsorra tűzze a zenéje és története okán is közkedvelt Händel-opust, a Giulio Cesarét.
Cleopatra: Lisette Oropesa - fotó: ©Vincent Pontet / OnP
Mindenekelőtt az Opéra rendelkezésére állt a kor legnépszerűbb és legizgalmasabb francia koloratúrszopránja, Natalie Dessay, akinek két hangszalagcsomó-műtét és számos zajos nemzetközi lemondás után a Händel-éneklés és Cleopatra bravúrszerepe egyszerre belső megerősítést és méltó színpadi visszatérést jelentett. És bár Dessay két évvel később végleg búcsút mondott az operaszínpadnak, egyedi zamatú és teljes értékű alakítását DVD-n az utókorra hagyományozta. A művészt a produkcióban megbízható barátok vették körül Emmanuelle Haïm karmesternő és Laurent Pelly rendező személyében. Még 1997-ben a pályája elején járó Dessay vitte sikerre Pelly első operapremierjét, a lyoni Orfeusz az alvilágban-t, kapcsolatuk (melynek legmaradandóbb alkotása, Az ezred lánya ma is több városban látható) mindvégig gyümölcsöző maradt. A francia rendező azok közé az alkotók közé tartozik, akik mindig nagyon profi, ízléses, kellemes és közönségbarát produkciókat hoznak létre – gondosan ügyelve arra, hogy munkáikban véletlenül se állítsanak semmi relevánst.
Jelenet, középen: Lisette Oropesa - fotó: ©Vincent Pontet / OnP
Händel operái valóságos ajándékok a szárnyaló fantáziájú rendezők számára, hiszen fordulatos cselekményük és laza meseszövésük bármilyen korban és színpadi szituációban működtethető, éppúgy lehet belőlük véres történelmi dráma, mint kacagtató komédia. Csak egyet nem szabad megtenni: gondolat nélkül magukra hagyni a művészeket, a három és fél órás játékidejű operák ugyanis könnyen gyötrelmes és nyúlós estévé válhatnak. A párizsi Giulio Cesare 2011-ben nagy sikert aratott, a rendezés idén februárra már túljutott a harmincadik előadáson, pedig 2014 óta a raktárban pihent. Bár a mostani felújítást végző Laurie Feldman világszerte foglalkoztatott felújító-betanító és Pellyvel is többször dolgozott együtt, ezúttal úgy tűnt, mintha pusztán a színpadi járásokat sikerült volna precízen átadnia a vadonatúj szereplőgárdának. Így míg a nagyszabású díszletek és kosztümök ragyogtak, az eredeti produkció mondaivalójából, humorából, szellemességéből nem sok maradt, az egykori ügyetlenségek viszont felnagyítódtak.
Lisette Oropesa és Gaëlle Arquez - fotó: ©Vincent Pontet / OnP
Pelly viszonylag egyszerű (de korántsem újszerű) ötletre építette fel a rendezését. A koncepció alapja, hogy a kariói Grand Egyptian Museum-ban (GEM) egész nap pakolnak a munkások, miközben a raktérben a dolgozók számára láthatatlanul (Chantel Thomas monumentális és szellemes díszlete méltó az intézményhez) a Giulio Cesare életre kelő ókori hősei lineárisan végigjátsszák az opera történetét. A szereplők – huncut kis manóként – természetesen folyamatosan elmozgatják a múzeumi tárgyakat (oszlopokat, szőnyegeket stb.), amit konstatálva a dolgozók (kevés hasonló minőségű válogatott statiszta-csapat van ma a világban!) rendre igencsak értetlenkednek. Ez vicces is lenne, ha a rendező következetes maradna önmagához, ám olykor nem tud ellenállni, és például Tolomeo a munkásokkal fogatja el Sestót – totális színpadi kavarodást okozva ezzel a játéksíkok között. Külön pikantériát kölcsönöz a koncepciónak, hogy a GEM csak 2023-ban nyílt meg, tehát a 2011-es rendezés legalábbis a közeljövőben játszódik. Az még elképzelhető, hogy a gigaköltségvetésű egyiptomi múzeumot úgy sikerült megépíteni, hogy egy nagyobb szélvihar feltéphesse a raktár ajtaját (...) és láthatóvá váljon a sivatag (a következő jelenetben a munkások már egy hajómakett vitrinjét pucolják...), az azonban kissé riasztó rendezői jövőkép, hogy az intézmény tele van a jelenleg Európában található szobrokkal és torzókkal, sőt barokk festményekkel – tehát, ha komolyan értelmezzük Pelly vízióját, Egyiptom nemsokára leigázza és kifosztja a kontinensünket....
Giulio Cesare: Gaëlle Arquez - fotó: ©Vincent Pontet / OnP
A szórakoztatónak készült és valaha apró viccekkel telezsúfolt, mára kiüresedett rendezés ebben a formájában egyetlen módon lenne még életképes: a makulátlan zenei megvalósításban, egymást túllicitáló bravúrénekesekkel. Az Orchestre de l’Opéra national de Paris élén álló Harry Bicket ugyan precízen, ám meglehetősen sótlanul interpretálta Händel sziporkázó partitúráját. Olybá tűnt, mintha az angol maestro az egész művet egyetlen tempóban vezényelte volna végig, így az előadás olyan monotonná vált, mint egy sivatagi tevegelés. Bicket nem ügyelt arra, hogy karmesterként úgy építse fel produkcióját, hogy minden felvonásnak legyen két-három zenei csúcspontja, melyekre feljuttatja az együttesét – és a nézőket.
Cleopatra: Lisette Oropesa - fotó: ©Vincent Pontet / OnP
Talán a 2011-es párizsi premier tapasztalataira építve gondolhatták azt a szereposztás felelősei, hogy a Giulio Cesare főszereplője a primadonna, Cleopatra – így elsősorban Dessay hiányát kellett pótolniuk. (A helyzet valójában bonyolultabb, az operának öt egyenrangú főszereplője van, Cesare, Cornelia, Sesto, Cleopatra és Tolomeo, de talán csak a Salzburgi Ünnepi Játékok engedhette meg 2012-ben azt a luxust, hogy öt egyenrangú sztárt szerződtessen.) Hogy miféle gyors erózió ment végbe a műfajban az elmúlt évtizedben, jól jelzi az az egyszerű tény, hogy Natalie Dessay bizony ma már pótolhatatlan, nincs hozzá hasonló szoprán egyéniség. A Cleopatra szerepét átvevő MET-sztár, Lisette Oropesa életrajzából megtudható, hogy a kubai származású amerikai szoprán vegán és maratonfutó (Vajon mit evett Leontyne Price vagy Joan Sutherland?). Sajnos a fogorvosa nevét nem közlik, pedig a ragyogó fogsor a művésznő elsődleges éke. Oropesa Erna Bergerre emlékeztető igencsak régimódinak tetsző hangadással, és erős, helyenként kellemetlen vibrátóval énekel, miközben természetesen a virtuóz szerep minden hangja tisztán megszólal. A művésznő otthonosan mozog a színpadon – egy az egyben átvéve Dessay mozdulatait, csupán a tapsrendnél vált át a fiatal és bájos Netrebko csitriségére. A vészharangok jogosan konganak, ha a világ egyik legkeresettebb szopránja ennyit tud.
Jelenet, középen: Rémy Bres - fotó: ©Vincent Pontet / OnP
Az operaszínpadokat egyre jobban ellepik a jobbnál jobb kontratenorok, lassan száműzve a 20. századi barokk produkciók anakronisztikussá váló, nadrágba bújtatott mezzoszopránjait. Hiába csodálkoznak rá néhányan még mindig a falzett-hangképzésre, férfi szerepekben a magas hangon éneklő férfiak természetesebben hatnak ma a színpadon, mint a mély hangon éneklő nők (tisztelet a kivételnek). A Giulio Cesare felújításán is kontratenorra bízták a címszerepet, melyet idén vett át Gaëlle Arquez – talán a kiváló francia mezzoszopránnak nem talált a színház egyéb testhezálló feladatot az évadban. Értékes voce, makulátlan hangképzés és stílusismeret jellemzi a dekoratív művésznőt. A világhódító hadvezér figurája helyett Arquez már alkatánál fogva is inkább egy kicsit esetlen, ám kedves szerelmes kamaszt ábrázol. Az operában azonban van egy hasonlóra írt figura, Sesto, akinek felnőtté válása (azaz, hogy megtorolhassa apja gyilkosát) a mű egyik vezérmotívuma. Emily D'Angelo szerencsés alkat, némi sminkkel valódi elveszett mai tinédzserré válik, miközben éneklésében van valami fanatikus keménység. Az özvegy Cornelia szerepét nagy kultúrával interpretálja az inkább oratórium-éneklésre termett Wiebke Lehmkuhl, az azonban nehezen érthető, hogy miért bomlanak ezért az asszonyért a férfiak.
Tolomeo: Iestyn Davies - fotó: ©Vincent Pontet / OnP
Iestyn Daviesnek nem sikerült eldöntenie, hogy komikusra vagy zsarnokira vegye Tolomeo figuráját, mely így leginkább súlytalanná vált – az angol kontratenornál egyébként is vannak izgalmasabb hangok és énekesek a piacon. Az idő múlásával egyre megmagyarázhatatlanabbá válik Luca Pisaroni karrierje. Hangja, ha jól képzett is, teljesen érdektelen, Achila, a marcona katona szerepében színpadi viselkedése pedig szinte dilettánsnak hat. Nireo rövid szerepében felhőtlenül lubickol Rémy Bres, a stúdiós Adrein Mathonat (Curio) feltűnő basszus hang birtokosa.
Fotó: ©Vincent Pontet / OnP
Laurent Pelly Giulio Cesare produkciójának végén beesteledik. A munkások hazamennek, csupán a visszatérő őr lámpája pásztázza végig a láthatatlan semmit – azaz a finálét éneklő szereplőgárdát. Együtt dalol élő és holt. A megfogyatkozott nézők pedig már egyben reménykednek éjjel negyed 12-kor: nehogy hajnalban elölről kezdjék...
