Amikor Michael Gielen 1964-ben kézbe vette Bernd Alois Zimmermann hosszú kínlódásai közepette megalkotott operájának befejezetlen partitúráját, azonnal felismerte, hogy a karmester-kollégái által előadhatatlannak tartott és visszadobott műve, A katonák „hatalmas alkotás, csak a Wozzeck, a Lulu, valamint a Mózes és Áron nagyságához mérhető remekmű. (...) Ezeken kívül nem ismerek az évszázadban még egy olyan zenés színházi művet, amelynek ekkora ereje és hatása lenne.” (Budapestről némiképp szomorúan állapíthatjuk meg, hogy A kékszakállú herceg vára nem került bele a felsorolásba.) S ha egy évvel később a kölni ősbemutató nem is aratott kirobbanó sikert (Marie: Gáncs Edit, Wesener: Kelemen Zoltán), a kivételes mű lassan felbukkant azoknak a színházaknak a repertoárján – amelyek megengedhették maguknak az előadását. A Die Soldaten egykor lehetetlennek megbélyegzett előadói követelményei és megszólaltatásának körülményei közel hatvan évvel az ősbemutató után sem lettek egyszerűbbek. (Gielen a premier előtt éppúgy harminc zenekari próbát kért és kapott, mint például 1918-ban Egisto Tango A fából faragott királyfi esetében.)
Jelenet a kölni koncertből - fotó: ©Holger Talinski
A katonák azok közé a nagylélegzetvételű operák közé tartozik, melyek előadására még gondolni sem érdemes, ha nincsenek meg a megfelelő előadói (elsősorban zenekari és magánénekesei) feltételei. Hogy az utóbbi években egyre többször tűnik fel egyes színházak műsorán, annak oka nem kizárólag a karmesterek és rendezők ambíciója lehet (vagy éppen hiúságukban keresendő), hanem annak társadalmi, azaz színházvezetői felismerése is, hogy az 1918-ben született (tehát tudat alatt, majd nagyon is tudatosan két világháborút átszenvedett) Zimmermann remekműve nem csupán korának – a gazdasági fellendülés NSZK-jának – szóló figyelmeztetés, hanem brutalitása mögé rejtett érzékenységével napjaink operaközönségét legalább annyira letaglózza. Ennek köszönhetően az elmúlt évtizedben több jelentős előadás született a műből Salzburgtól Münchenen át Berlinig. Kölnbe, az ősbemutató városába a zeneszerző születésének centenáriumán tért vissza. A La Fura dels Baus színházi alkotó csapat az operaház végeláthatatlanul elhúzódó átépítése miatt a StaatenHausban vitte színre a több színtéren játszódó produkciót, melyet a nézők – különleges truvájként – forgószékükön ülve tudtak követni. Bár az előadás felfrissítése áldozatul esett a covid-járványnak, François-Xavier Roth, a kölni opera, illetve a Gürzenich-Orchester főzeneigazgatója olyannyira a szívén viseli a remekmű sorsát, hogy három félig szcenírozott este erejéig (Kölnben, Hamburgban és Párizsban) idén januárban ismét elővette az operát. Ezúttal azonban La Fura dels Baus helyett azt a Calixto Bieitót kérte fel alkotótársnak, aki tíz évvel ezelőtt rendezte a Katonák madridi és berlini koprodukcióját.
Bernd Alois Zimmermann (1918–1970)
A 21. századi operajátszás egyik alattomos gyilkosa a „félig szcenírozott előadás”, melynek „olyan mintha” produktumai pont annyira félrevezetőek és megtévesztőek, mint a hamis gulyás, a cukormentes nyalóka, vagy a lakberendezési boltokban kapható bekeretezett Dali printek. Egy operát igen nehéz „kicsit” előadni. Vagy rendes színházi körülmények kellenek hozzá, vagy méltón megszólaltatni koncertszerűen. Nagyon szűk az a határmezsgye, amikor elfogadható este kerekedik a félig szcenírozott előadásból, ahol Tosca csak „kicsit” ugrik le az Angyalvárból, vagy Bartolo doktor csak „kicsit” lopja el a létrát. Bieitónak ezúttal sikerül megtalálni a pontos arányokat a koncertterem és a színház között. A dómtól néhány lépésnyire 1986-ban megnyitott Kölner Philharmonie nagytermének néhány soros karzata a rendező leleménye folytán remekül bejárható-bejátszható színpaddá lépett elő, Bieito pedig képes volt korábbi koncepcióját díszletek és kellékek nélkül, jelzésszerű jelmezekben, néhány világítási jellel adaptálni a szokatlan térbe. Talán a működtetett szituációknál is fontosabb – mint a rendező többi munkájában –, hogy a szereplők igen határozott irányvonalat kaptak az általuk játszott karaktereket illetően, s így színpad nélkül is komplex figurákat alakítottak.
Jelenet a La Fura dels Baus produkciójából
Videó: Marc Molinos és Alberto de Gobbi, fotó: ©Paul Leclaire
Bieito koncepciójának alapja ezúttal is a Vágy, az Ösztön, és az ezek nyomán sarjadó Brutalitás. Ez a három fogalom az évek során szinte a rendező névjegyévé vált, melyet akár lassan unalmas is lehetne minden egyes produkciójában viszontlátni, ha az egyre érzelemszegényebbé váló nemzetközi operaéletben ezek a valós és határozottan kivitelezett zsigeri érzelmek nem hatnának még mindig felvillanyozóan – s a Die Soldaten esetében tökéletesen helyénvalóak is. Az előadás szereplői kétfelé oszthatók aszerint, hogy hajtja-e őket a szexuális vágy, vagy sem – a végzetüket azonban ettől függetlenül sem kerülhetik el. Bieito figyelme mindenkire kiterjed, a legkisebb szereplőnek is sorsot, egyéni történetet ad, egyetlen üresjáratot sem engedélyezve az opera haláltáncában, melyben ezúttal nem a katonaság, a mundér varázsa, vagy a zubbonnyal való visszaélés lesz a fő mozgatórugó, hanem az egyéni vágyak örökös kielégíthetetlensége.
Jelenet Calixto Bieito madridi rendezéséből
A katonák azonban nem az az opera, ahol egy erős rendezői koncepció el tudna feledtetni egy gyenge zenei megvalósítást. Bármi is történik a színpadon, Zimmermann művének kulcsa a zenekari árokban (jelen esetben a pódiumon), illetve a karmester kezében van. François-Xavier Roth nem csupán főzeneigazgatóként „adta vissza” Kölnnek azt az operát, mellyel a színház beírta a nevét a zenetörténetbe (A csodálatos mandarin 1926-os ősbemutatója is a város hírnevét öregbíti), hanem nyilatkozatai és munkája alapján hitet is tett mellette, elhivatottsága pedig az egész előadói apparátust magával ragadta. A Kölner Philharmonie csodálatos akusztikáját mintha egyenesen a Die Soldaten megszólaltatására tervezték volna. A széles pódium, ahol a mamutzenekar kényelmesen elfér, valamint a szerzői szándék szerint a terem számos pontján elhelyezett ütősök valódi hangorgiát varázsolnak a hallgatóság köré. A koncert külön élménye a tökéletes partitúraismerettel rendelkező, kimért, már-már szenvtelenül precíz mozdulatokkal vezénylő Roth munkájának látványa, aki amellett, hogy kézben tartotta az előadást, a finomhangolásra, az arányokra is ügyelt, hogy a szólistákat ne fedje el a gyakran elképesztően vastag zenekar. A karmester keze alatt bár ma is modernnek hat Zimmermann zenéje, az opera befogadhatóvá, sőt áttekinthetővé vált, a szólamok letisztultak, és a csúcsformában játszó zenekar hangerdeje közepén olykor kifejezetten finom és érzelmes pillanatok születtek.
François-Xavier Roth és Hans Günter Zschäbitz,
a Gürzenich-Orchester Köln első kürtöse,
A katonák 1965-ös ősbemutatójának közreműködője
Forrás: François-Xavier Roth facebook
Az est szereposztása nagyrészt megegyezett a 2018-as premierével, így a valaha alaposan felkészített művészek megnyugtató magabiztossággal uralták zeneileg és hangilag pokolian nehéz szólamaikat. Kevés kegyetlenebb szerep létezik az operairodalomban, mint, Marie-é, melyet az amerikai Emily Hindrichs okos erőbeosztással birtokolt. Az általa megjelenített figura inkább kíváncsi lány, mint Carmen-szerű vamp, akiben fel sem merül, hogy tetteinek következményei lehetnek. Laura Aikin – néhány éve még Salzburg Marie-ja – imponáló hangi állapotban, egy élet bölcsességével kegyetlenkedi végig de la Roche grófnő nagy jelenetét. Mintha Bieito az opera miértjeinek keresése közben rábukkant volna egy generációs szakadékra is, értelmezésében a grófné éppúgy magához láncolja, sőt függőségben tartja fiát, mint Wesener Marie-t, valamint az anyja Stolziust. A rendező talán kicsit önmaga elé is tükröt tart, de legalábbis igen fontos kérdéskört feszeget, amikor azt demonstrálja, hogy az idősebb generáció (még Wesener anyjában is) ugyanúgy tehetetlen a hormonok tombolása közt, mint az ifjak.
Jelenet a kölni koncertből - fotó: ©Holger Talinski
Stolzius az egyetlen főhős, aki megpróbálja távol tartani magát a dance macabre-ból – hasztalanul. Tiszta érzelmeknek és gondolatoknak ebben a játékben nincs helye, a jámbor fút nem csupán bedarálják az erősebbek, de ő maga is gyilkossá válik. Stolziusnak pusztán egyenes tartásával is határozott karaktert képes adni Nikolay Borchev, aki igyekszik a magas szólamot nemes lírai baritonján énekelni. Tómas Tómasson, Budapest egykori Learje nyomasztó alakot formált Wesener olykor kedélyesre vett apa figurájából. A katonák kiváló együtteséből egyedül karaktertenor Martin Koch a maradt kissé alul a macsó Desportes szólamával vívott küzdelmében. És egy csodálatos már-már Firsz-i figura is felbukkant az előadásban: Alexander Fedin, a rendszerváltás éveiben Budapesten is népszerű jeles orosz tenorista személyében.
Jelenet a kölni koncertből - fotó: ©Holger Talinski
A felemelő kölni előadással egyenértékű öröm volt a közönség látványa. Önmagában fantasztikus a tény, hogy a behavazott városban a Filharmónia nagyterme szinte teljesen megtelt egy nehezen befogadható „kortárs” operára. S ha túlsúlyban is voltak az ősz és tar fejek, mégsem olyan arányban, mint általánosságban. Mintha a Ruhr-vidék értelmiségének presztízskérdés lett volna megjelenni az estén – nem sznobságból, hanem kíváncsiságból, mert igényük volt meghallgatni Zimmermann kiváló művét.
