„Cherubini mint klasszikus mester és új, egyéni út kialakítója, örökké ragyogni fog a művészet történetében. Komoly, gyakran a sötét töprengésig az; mindig a legélesebben jellemző eszközt választja, ennélfogva ragyogóan színgazdag. Óriás az átfogó gondolatban és az egyes részletekben… néha szaggatottan, odavetett ötletekkel dolgozik, de az alapeszmében mindig összefüggő” – állapította meg igen találóan a kortárs Carl Maria von Weber, aki nemcsak sikeres komponista volt, hanem gyakorló operakarmester is. A Faniska 1806-os bécsi ősbemutatója után pedig Haydn és Beethoven(!) is koruk legnagyobb zeneszerzőjeként ünnepelték az olasz származású, de Párizsban kiteljesedett Luigi Cherubinit.
Médée: Sonya Yoncheva - fotó: @Bernd Uhlig (2018)
A komponista nimbusza azonban gyorsan kopásnak indult. Még életében ugyan a zenetörténet része lett, munkáit emlegették és hivatkoztak rájuk, csak éppen már színpadra nem kerültek – pedig Franciaország talán legviharosabb évtizedeinek, a Nagy Forradalomtól Waterlooig terjedő időszaknak volt távolságtartó, mégis érzékeny zenei krónikása. Így operái magukon viselik a korabeli párizsi események lenyomatát, és ma is segíthetnének dekódolni azokat. Az utókor fintora, hogy művei közül nem a zenetörténet szempontjából fontos szabadító operák, a Lodoïska, az Elisa vagy A vízhordó maradtak olykor színpadon, hanem az időtlen mitológiai témát feldolgozó Médée. Míg a prózai deszkákon Corneille és Racine halála után leáldozott a klasszicizmus, sőt, 1799-ben már Beaumarchais, a Figaro-trilógia írója is elhunyt, a párizsi operaházakból lassabban tűntek el a mitológiai témák. Holott Cherubini – ráérezve az idők szavára – harmincegynéhány operájának csak kis hányadában kirándult az Ókorba, sőt, a Gluck reformoperái által negyedszázaddal korábban magára hagyott ösvényt talán épp ő zárta le végképp a Medeával.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: @Bernd Uhlig (2018)
Van valami megható abban, hogy Berlinben 2018-ban Daniel Barenboim sugallatára és vezényletével éppen a Staatsoperben vették elő a Médée-t, abban a színházban, amelyben 1800-ban először felcsendült németföldön. (Gondoljunk bele, milyen súlya és méltósága lenne, ha Budapesten ma is az első Nemzeti Színházban nézhetnénk Az ember tragédiáját vagy a Hunyadi Lászlót, azok között a falak között, ahol először megszólaltak. Beláthatatlan az az önkép-rombolás és a kulturális emlékezet pusztítása, melyet a mindenkori politikusok hajtottak végre nemtörődömségből vagy önös érdekektől vezérelve.) A produkció 2020 után idén júliusban ismét látható volt néhány estén az Unter den Lindenen.
Elsa Dreisig (Dircé) és Charles Castronovo (Jason) - fotó: @Bernd Uhlig (2018)
Ahhoz, hogy Cherubini nem érdektelen operáját a maga puszta valójában elő lehessen venni, két dologtól kell megszabadítani. Elsősorban az elmúlt két évszázadban az eredeti partitúrára rárakódott „salak rétegektől”, másodsorban – bármilyen furán is hangzik – a legendás Maria Callas emlékétől. Már maga a komponista is változtatott, húzott a kezdetben nem különösebben sikeres operáján a párizsi ősbemutató után, mely Berlinen és Bécsen keresztül indult hódító útjára. A legdrasztikusabb beavatkozásra 1855-ben Frankfurtban került sor, amikor is Franz Lachner (részben Cherubini művei felhasználásával) megszüntette az egykori prózai dialógusokat és recitativókkal látta el a művet. Végül az utolsó „simításokat” az 1900-as évek elején Carlo Zangarini (Puccini és verista kortársai librettistája) végezte a szövegkönyvön. Ekkor lett Médée-ből Medea, francia opéra-comique-ból olasz pre-bel canto opera – és ezt a kanonizált változatot vitte sikerre 1953-tól Callas is. Az elmúlt évtizedek zenei igényességének hála mára elkészült az ősváltozat kottakiadása, melyhez az utóbbi években egyre több színház tér vissza, így a berlini is, ahol az opera Sergio Morabito rövid, célirányos prózájával került bemutatásra (miközben például a MET-ben az olasz változatot adják).
Charles Castronovo (Jason) és Sonya Yoncheva (Médée)
Fotó: @Bernd Uhlig (2018)
Különös, hogy létezik még egy szerep, mely felett ma is kísért Maria Callas árnya. Míg egyéb nagy alakításai a történelemkönyvek aranylapjai közé kerültek, a Lammermoori Lucia, a Norma vagy a Tosca esetében izgalmas, de meghaladott lett a görög szoprán olvasata, a bel canto énekkultúrában is új utakat nyitott Edita Gruberova, Mariella Devia vagy Cecilia Bartoli művészete, ám Medea figurája még ma – több mint fél évszázad után – sem tudott megszabadulni attól, amit Callas felépített. Bár azóta számos nagy szoprán énekelte el a szerepet, teljesen önálló olvasatot egyikük sem tudott kialakítani. Talán ez lehet az egyik oka, hogy az eredeti műnek még nem készült el a referencia-felvétele sem.
Sonya Yoncheva (Médée) - fotó: @Bernd Uhlig (2018)
A Médée primadonna-opera. Csak akkor lehet elővenni, ha rendelkezésre áll egy olyan énekesnő, aki vokálisan és színészileg is képes elbírni azt az iszonyú terhet, melyet a két és fél felvonásnyi állandó jelenlét megkövetel. Cherubini műve ebből a szempontból „női opera”, így új nézőpontok után kutatva érdemes és jogos is női rendezőre bízni a színpadra állítását. Amikor a nyitányt követően Berlinben szétment a függöny, Dircét, az aggódó menyasszonyt épp két szolgálólánya rángatja-kínozza. Ha a néző nem tájékozódott volna előre, ebben a pillanatban bizonyossá vált számára, hogy bizony ám nő rendezte a darabot. Mégpedig a lassan félévszázados jubileumát ünneplő Andrea Breth, aki 2005 óta foglalkozik a prózai előadások mellett operákkal is. Tehát lett volna ideje megtapasztalni olyan szakmai nüanszokat, mint hogy egy III. felvonás nagyáriáját nem szabad úgy elénekeltetni a főhősnővel, hogy közben kilométereket gyalogoltatja. A produkció esztétikailag is ingatag lábakon áll: Martin Zehetgruber forgószínpadra szerelt nyers alumínium díszletei kifejezetten csúnyák. A sikeresen érvényesülő rendezőnő egyetlen gondolatfüzérre építi fel a Médée-produkciót, mégpedig arra, hogy az aljas férfiak hatalmukba kényszerítik, játékszerüknek tartják, elnyomják, megalázzák, őrületbe és halálba kergetik az ártatlan asszonyokat. Créon egy csődközeli vállalatigazgató egyetlen lányát Jasonhoz kényszeríti. Az aranygyapjú elrablójához képest még A mantuai herceg is mintaférj: Jason ugyanis menyasszonya, leendő apósa és a teljes vállalati kollektíva előtt demonstratívan ölelgeti Dircé egyik szolgálólányát. Innen nézve nem csoda, hogy Médée – egy Kundry-szerű loncsos törzsi varázslónő – nem tudta elfogadni, hogy gyermekei apja elhagyta őt. Ő és Dircé tehát nem többek, mint a férfiak áldozatai, ezért minden tettük indokolt, már-már megbocsátható. A Staatsoper férfi (és persze nem csak férfi) nézőit pedig furdalja csak a lelkiismeret, hogy a címszereplő miattuk gyilkolja le a teljes szereplőgárdát!
Sonya Yoncheva (Médée) - fotó: @Bernd Uhlig (2018)
A berlini előadás a premier óta Sonya Yoncheva alakítására épül. Nem ok nélkül. Yoncheva ugyanis birtokában van a szerep alapkövetelményének: minden porcikájában primadonna. Olyan színpadi személyiség, aki nem csak hogy magára vonja a fényt, de sugározza is azt. Olyan asszony, énekesnő, akinek nevére bejön a közönség. Maga a primadonnaság nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan és taníthatatlan. Egyszerre tűnik el a szerep mögött és mégis megmarad önmaga. Yoncheva mindezzel rendelkezik, képes uralni az előadást, annak ellenére, hogy a rendezőnő a remekbe szabott kosztüm mellé furcsa, trampli járást, gesztusokat követel a művésztől, melyek az éneklést sem könnyítik meg. A bolgár szoprán hatalmas küzdelmet folytat a szerep minden egyes hangjáért. Ma még birtokában vannak, de a valódi közönség kegyetlen: élvezi ezt a harcot, az izgalmat, az „itt és most” gyönyörét, hogy kijön-e a hang, s ha igen, hogyan fog megszólalni. Mindazonáltal Yoncheva sem tud teljesen elszakadni a nagy elődtől, gyakran menekül az arcüregébe, hogy „callasosan” keverje a vocét. Lehet fanyalogni, kifogásokat keresni, de az tagadhatatlan, hogy ezek az esték még egy jó művész hasznos találkozásai egy nagy szereppel.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: @Bernd Uhlig (2018)
A Staatsoper az évad legvége ellenére bőkezűen válogatta össze a szereposztást. Slávka Zámečníková Lucia Popp és Edita Gruberova nyomdokain haladva Bécset és Berlint már bevette. A fiatal szlovák koloratúrszoprán hangja nem olyan izgalmas mint elődjeié, de kiválóan iskolázott, muzikális. Zámečníková nagyot akart énekelni, és az I. felvonást nyitó technikás áriájával sikerült is megalapoznia az estét. Napjaink egyik legkeresettebb spinto tenorja Charles Castronovo. A sármos amerikai kicsit mintha mindig Pinkerton lenne. Problémamentesen dalolt, de – talán a szerep hibájából is – inkább csak lézengett a színpadon, de nem volt jelen. Peter Schöne mind hangban, mind figurában teljesen jelentéktelen Créon. Egyetlen erénye a mintaszerű francia deklamáció, mellyel egyedül ő képviselte a valódi Cherubini-stílust. A „házi mezzoszoprán” Marina Prudenskaya finoman énekelte Néris szépséges áriáját, miként az itthon szinte ismeretlen berlini stúdiós Koncz Regina is feltűnően tisztán intonálta rövid szólóját.
Sonya Yoncheva (Médée) és Charles Castronovo (Jason)
Fotó: @Bernd Uhlig (2018)
A Médée hölgykoszorúját Oksana Lyniv tette teljessé. A feltűnően csinos és agilis ukrán karmester (maestra) egyszerre emlékeztet Jeanne d'Arc-ra és egy matadorra. Pálcáját szinte kardként használva próbálja érvényesíteni elképzeléseit – olykor a zenekar ellenében is. Pedig a Staatoper együttese meglehetősen jól érzi az efféle klasszicista zenét, az opera szinte szimfóniaként megszólaló nyitánya azonnal emlékezetessé tette az estét.
Sonya Yoncheva - fotó: @Bernd Uhlig (2018)
Eduard Hanslick, a legendás kritikus egykor ezt írta egy 1880-as bécsi előadás után: „Sokan dicsérték és kevesen látogatták, mindenki csodálta, de kevesen szerették, mindig is ez volt Cherubini Medeájának sorsa”. Semmi sem változott az elmúlt százötven évben…
