A magyar operatörténetben példátlan módon, 1930 októberében a sajtó nyomására, a főpróba hetében állt el az Operaház Jaromír Weinberger Svanda, a dudás című vígoperájának premierjétől. Pedig Radnai Miklós igazgatónak minden oka megvolt a mű bemutatására, mely ekkorra, ha nem is világ-, de Európa-sikernek számított. A remek opera az 1927-es prágai premiert követő hét évben (elsősorban német nyelvterületen) több mint kétezer(!) előadást ért meg, de New Yorkba és Londonba is eljutott. Népszerűségének nagy valószínűséggel az volt a titka, hogy a kortársak a közszeretetnek örvendő Smetana-mű, Az eladott menyasszony 20. századi új kiadását ismerték fel benne, ugyanis hasonlóan friss cseh muzsika és szellemesség lengi körül mindkét operát.
David Bosh – fotó: Ilona Sochorová
Mi lehetett az oka, hogy a 8 Órai Újság „támadása” után a színházon kívüli világban kissé vaksi Radnai elállt a kasszasikernek ígérkező premiertől? Természetesen a politika. Magyarország és az ifjú Csehszlovákia ekkoriban korántsem ápolt baráti viszonyt. A viszonylag frissen elcsatolt Felvidéken a masaryki kisebbségpolitika a mindennapokban meglehetősen diszkriminatív és kicsinyes volt. Korlátozták a magyar nyelvű oktatást és sajtót, de még a Szlovák Nemzeti Színház Hattyúk tava előadásából is kihagyták a Magyar táncot (Vojtek Miklós pozsonyi tánctörténész szíves közlése). Ilyen előzmények mellett valóban nem volt ildomos bemutatni az állami Operaházban egy cseh dalművet. A sors fintora, hogy néhány évvel később Weinbergernek el kellett hagynia szülőhazáját, munkásságát pedig a nácik elfajzott művészetként definiálták. A német színpadok az utóbbi időben kezdik elővenni a Svandát, mely Magyarországon azóta sem csendült fel. Sőt, Prágába is csak idén októberben újították fel, hosszú évtizedek után a nácik által letiltott és Csehszlovákiában sem játszott műveket felvonultató Project Musica non grata sorozat keretein belül.
David Bosh és Svatopluk Sem (Svanda) – fotó: Serghei Gherciu
A Nemzeti Színház ma is ugyanolyan elvek alapján működik, mint idősebb pesti testvére az 1800-as évek utolsó harmadáig: az intézmény több játszóhelyén egyszerre játszik prózát, operát, balettet, sőt a legutóbbi sikerük a Bál a Savoyban premierje volt az Operaházban, szintén a Musica non grata projekten belül. Több mint feltűnő viszont, hogy a dalszínházi repertoár harminckét műve közül húszat eredeti-, tizenkettőt azonban anyanyelven játszanak (Smetana, Dvořák és Janáček művein kívül a 20. századi cseh alkotásokat, de a Jancsi és Juliskát is). Mindez azt is jeleneti, hogy az anyanyelvükön éneklő operaénekesek értik és tökéletesen birtokolják a szöveget, azt a zene egyenrangú társaként kezelik és probléma mentesen tudnak minden egyes kifejezéssel gondolatot közvetíteni. Mindez evidenciának tűnik, de a világ jórészén az eredeti nyelvű előadások térhódításával jó ideje sajnos nem az. Bár a Svanda is németül hódította meg a világot, Prágában – miképp néhány éve Drezdában – az eredeti librettóval adják, Weinberger második változatát.
Svatopluk Sem (Svanda) és Jana Šrejma Kačírková (Dorotka) – fotó: Serghei Gherciu
A Svanda meglepően jó opera, amolyan urbánus népmese a címszereplő csélcsap dudásról, szép és hű feleségéről, Dorotkáról, Babinszkyról, a Rózsa Sándor szerű zsiványról, a megtáncoltatott Jégkirálynőről és az Ördögről, aki elkártyázta a birodalmát. Mindez leöntve sok szívvel és életigenléssel, népzenei motívumokkal, valamint a 30-as évek dzsesszével. A város lekacsint a sosemvolt falura. Nem csoda, hogy a maga korában felhőtlen estét és fülbámászó melódiákat ígérő Svanda végigszáguldott a világon. Weinberger operájának sajnos nincs hazai megfelelője (talán Kálmán Imre írhatta volna meg, ha nem az operett felé indul). A szinte egyidőben íródott Háry János járhatott volna be hasonló utat, ha Kodály végigkomponálta volna daljátékát, és nem végtelen prózák közt dalolnának benne olykor. Érdemes és érdekes lett volna meghallgatni Kodály véleményét a Svandáról. Miközben a magyar mester bizonyára pontosan érezte, hogy a Háry Intermezzóját útra indíthatja a világhír felé, de a próza mélységei és sokszínűsége lefordíthatatlan.
Jiří Brückler (Svanda), Martin Šrejma (Babinszky) és Jiří Sulženko (Ördög) – fotó: Ilona Sochorová
Prágában most minden népszerűsítésre alkalmas eszközt bevetettek a hazai pályán újrafelfedezendő mű sikeréért. Az opera mélységeinek feszegetése, a felszín alatt megbúvó társadalmi mondanivaló helyett a csillogó és üres népoperai szórakoztatásra törekedtek a maga önként vállalt keretein belül – teljes sikerrel. Vladimír Morávek rendezői munkája kívül esik azon, amit a 21. századi értelemben operarendezésként definiálnak: revüt állított színpadra, csillogót, színest, látványost és szórakoztatót. A mű történései megtörténnek, de inkább csak oly módon, mint egy Disney rajzfilm láttán. Az énekesek általában elöl állnak, körülöttük meg nyüzsög a világ, énekkar, statiszták, gyerek és felnőtt balett, a színpadon, a nézőtéren és néhány páholyban is. Morávek véletlenül sem elemez, keres okokat, mélységeket. Ebben a véghetetlen show-ban méltó partnerei Martin Chocholoušek, a folyvást mozgó kedves díszletek tervezője és Sylva Zimula Hanáková a feltűnően szellemes és dús anyaghasználattal dolgozó jelmeztervező. A show már az előadás kezdete előtt indul és a szünetekben is tart. A büfében és a folyosókon hol az előadásban szereplő kórista és táncos baromfik bukkannak fel, hol egy hamisítatlan népi dudás. Még az előadás menetét is megszakítja olykor a mesélőként és clownként funkcionáló ügyes David Bosh.
Ester Pavlů (Jégkirálynő) – fotó: Ilona Sochorová
A Zbyněk Müller által betanított és vezényelt Nemzeti Színház kiváló zenekara otthonosan mozog Weinberger dús és sokszínű partitúrájában, érdekes módon inkább a sodró romantikus lendületre, mint a karakterekre helyezve a hangsúlyt. A 2022 októberében bemutatott produkció két szereposztásából ezúttal a második volt terítéken, a szó valós és átvitt értelmében is. Az előadói gárdán egyfajta tipikus közép-európai „nemzet művészei” hangulat uralkodott. A színpadon otthonos, beérkezett közalkalmazottak, képzett énekesek álltak, némi sértettséggel, amiért a második szereposztásba sorolták őket (vélhetően jogosan). Svatopluk Sem nemes baritonja még szépen szól, de egyéniségéhez valószínűleg a Luna gróf jellegű statikusabb szerepek jobban állnak, mint a dudás figurája, akinek tévelygései ellenére a közönség rokonszenvét végig kellene élvezni. Az opera valódi főhőse Babinszky. Általában ő okozza a bonyodalmakat, de ő is oldja meg azokat afféle falusi krampuszként. Éppen a tűzről pattant huncutság hiányzik Martin Šrejma alakításából. A tenorista hangja olykor megdöbbentően emlékeztet Korondy Györgyére – igaz, a volumen nem tölti be a Nemzeti Színházat. Dorotka meglehetősen statikus figura, sokat mutatni nem lehet vele. Az igen gondozottan éneklő Jana Šrejma Kačírková mintha kissé túl lenne már a szerep korán. Carmen és Santuzza mellett a Jégkirálynő rövid jeleneteire kellemes luxus Ester Pavlů értékes mezzoszopránját használni. Az Ördög szerepe figurában és hangban is több lehetőséget rejt annál, amennyit František Zahradníček házi basszus kiaknáz belőle. Apróbb szerepekben Martin Gurbal' és Dušan Růžička színesítették az együttest.
František Zahradníček (Ördög) – fotó: Serghei Gherciu
Közel kilencven év után került ismét színre Prágában a Svanda. A Nemzeti Színház nézőterét mégsem az ínyencek töltötték meg, hanem egy olyan gyerekektől a nyugdíjasokig terjedő közönség, akik népoperai élményre vágynak az ország első színházépületében. A vezetőség jól számított, a nézők hosszan ünnepelték a felhőtlen hangulatú előadást. Remélhetőleg Weinberger remeke ezúttal polgárjogot nyer szülőhazájában.
