7. Mese a kemény dióról
"Pirlipát édesanyja a király felesége volt. Tehát királyné. Pirlipát meg abban a pillanatban, ahogy megszületett, született hercegnő.
A király örült, amikor megpillantotta bölcsőjében szép kicsi leánykáját. Ujjongott, táncolt, egy lábon forgott s rikkantgatott:
- Hujjujjuj! Látott már valaki szebbet Pirlipáncikámnál?
A miniszterek, tábornokok és tisztek, követvén a haza atyját, szintén egy lábon ugrándoztak és kiáltoztak:
- Nem, soha!
5. Az ütközet
- Verd a díszindulót, hűséges Tamburásom! - kiáltotta harsányan Diótörő, és a Tamburás úgy pergette dobját, hogy a szekrény törött üvegtáblái mind beleremegtek. Bent pedig nagy recsegve-ropogva minden skatulya teteje fölnyílott. Kiugrottak a katonák, Frici hadserege, és az alsó polcon tündökletes csapatba sorakoztak.
Diótörő föl-alá lépkedett, és lelkesítette hadseregeit:
- Kutyafékomadta - kiáltott hirtelen -, egy trombitást se látok! - S Pantalonéhoz fordult, aki kissé sápadtan állt, és hosszú álla mintha vacogott volna.
3. A védenc
Marika sehogyan sem tudott megválni az ajándékokkal teli asztaltól. Mindig valami újat fedezett föl rajta. Ahogy Frici karácsonyfa tövében parádézó huszárai elvonultak, láthatóvá vált egy pompás emberke is, aki szerényen és csöndesen álldogált, mintha nyugodtan várná, mikor kerül sor rá. A termete ellen lehetett volna egy és más kifogást tenni, mert a túlságosan hosszú felsőtest aránytalan volt vékony, gyenge lábával, s ugyanúgy a roppant nagy fejjel. A tiszta ruha viszont ízléséről és műveltségéről tanúskodott. Ugyanis az emberke szép, ibolyaszín huszárdolmányt viselt, fehér sujtással, gombokkal kiverve, ugyanilyen nadrágot, szép pár csizmát. Ez karcsú lábára oly pompásan feszült, mintha csak festették volna rá. Ámbár kissé nevetségesen, ehhez a ruhához hátul valami keskeny, szánalmas köpenyféle lógott, a fejét pedig bányászsipka födte.
Csajkovszkij Diótörője a Karácsony elengedhetetlen kellékévé vélt az elmúlt évszázadban. De az eredeti E. T. A. Hoffmann "mesét" igen kevesen ismerik. Pedig érdemes elolvasni a történetet, ugyanis nem gyerekeknek szóló altató, sokkal mélyebb történet, ahogy ezt Hoffmanntól megszoktuk. Ha megismerjük, Csajkovszkij csilingelő muzsikája is más felhangot kap.
1. Karácsony estéje
Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall, s a folyosón az imént sötét kis emberke - nem más, mint Drosselmeier keresztpapa - suhant végig nagy ládával a hóna alatt.
L, mint Lammermoori Lucia Donizetti remekműve évtizedekig volt a szerző legnépszerűbb darabja. Aztán a múlt századfordulón csendben eltűnt a színházak repertoárjáról. Hogyan is fért volna el a Parasztbecsület Santuzzájának, vagy Toscának szenvedélye mellett a borongós skót parkban kószáló gyászoló lány!? A divatok változnak, és aZ 1940-es évek végén feltűnt egy díva, aki – akkoriban szokatlan módon – elkezdte feltámasztani a feledésre ítélt bel canto operákat. Maria Callas egyik legtöbbet énekelt szerepe lett Lucia mely azóta ismét minden koloratúrszoprán kedvelt szerepe. Énekelte Joan Sutherland (huszonkilenc éven keresztül), Anna Moffo, Beverly Sills, Edita Gruberova (aki mindenképpen csúcstartó, hiszen 1975-ben keltette életre először!), Natalie Dessay és Anna Netrebko. Nekünk se kell szégyenkeznünk, hiszen Gyurkovics Mária, Ágai Karola, vagy Szűcs Márta (hogy csak a már nem aktív művésznőket említsük) legendás. A Lammermoori Lucia tulajdonképpen a világ legegyszerűbb operája is lehet. A titka egyszerű: kell egy virtuóz szoprán, aki egy estén át ámulatba tudja tartani a közönséget. Minden más élmény csak ráadás.
Anthes rosszul köti a regisztereket
Saját tudósítónktól
Hazai műintézeteink közül most leginkább a Kovaldot és az Operát támadják. Minthogy a nemzeti kultúra ügye mindennél fontosabb, elhatároztam, hogy személyesen szerzek meggyőződést az Opera ellen fölhozott vádak igazságáról és elmentem a tegnap esti előadásra. A véletlen szerencse folytán két zenekritikus mögé kerültem és ennek köszönhetem hogy már az előadás kezdetén szenzációs fölfedezést sikerült tennem.
A Staatsballett Berlin speciális helyzetben van Európa táncegyüttesei között, hiszen, amíg a nagyváros három önálló operatársulattal rendelkezik, mindhárom színház balett-repertoárját egyetlen társulat látja el. Az együttest hetvenhét balettművész (tizenhárom első magántáncos, ugyanannyi magántáncos, tizenhat címzetes magántáncos, egy karaktertáncos, és harmincöt kartáncos) alkotja, valamit harmincegy fős személyzet, az intendánstól a dramaturgokon és zongorakísérőkön át a masszőrig. Az idei évadban százharmincegy előadást tartanak, a négy premier mellett tíz repertoárdarabbal, melyből kettőt kimondottan gyermekelőadásnak hirdetnek. A világhírű táncos, Vladimir Malakhov 2002 óta vezeti a Staatsoper Unter den Linden együtteset, két évvel később olvasztották egybe a három színház társulatát. A repertoár kialakításánál gondosan ügyel az egyensúlyra, hogy minden közönségréteg megkapja a számára érdekes produkciókat. Egy olyan társulat, melynek százharminc előadáson kell teltházat produkálni, nem kísérletezhet felelőtlenül. A kiváló együttes műsorán tart ritkaságszámba menő felújított klasszikus nagybaletteket (Esmeralda, A péri), és számos kortárs alkotó is örömmel dolgozik velük (példa erre a dvd-n is hozzáférhető Caravaggio, Mauro Bignozetti táncműve). Az idei évad premierjei, egy modern-est: Nacho Duato, William Forsythe és Marco Goecke egyfelvonásosai, Heinz Spoerli Peer Gyntje, John Cranko Rómeó és Júliája, végül Itzik Gaili: The Open Square című Berlin számára készülő világpremierje.
.jpg)
Kerek száz esztendeje, 1911. december 7-én nyitotta meg kapuit Budapest második operaháza, a Tisza Kálmán téri Népopera, vagyis a II. János Pál pápa téren roskadozó Erkel Színház. Tartja magát egy városi legenda, miszerint a színház története sehol sincs dokumentálva, de ennek ellentmond Molnár Klára könyve (A Népopera – Városi Színház, OSzMI, 1998) és Pálinkás Edit nemrég megjelent nagyszerű tanulmánya.
Mostanában nagyon kevesen emlékeznek-emlékezhetnek rá, hogy a két világháború közti „boldog békeidőben”, 1926-tól Horthy Miklós születés-, és névnapja katonai ünnep és iskolai szünnap volt, sőt, a kormányzóvá választás napja, valamint a budapesti „fehér lovas” bevonulás évfordulója is. A várba való beköltözés után akadt bőven piros betűs nap vitéz nagybányaiéknál. Aztán évek alatt fokozatosan mindegyik jeles napnak kialakult a maga szertartásrendje, az iskolai ünnepélyektől, az országszerte kötelező istentiszteleteken-miséken át a fáklyás felvonulásokig. A megmozdulások gyökere régebbre nyúlik vissza, hiszen a hajdani uralkodókat is hasonló módon köszöntötték fel. Tehát december 6-án nem csak a Mikulás jött a gyermekekhez, hanem ők maguk is tiszteletüket tették az ország jóságos vezetőjénél. „A december 6-iki Miklós napra való tekintettel, ma délután mintegy hatezer főiskolai hallgató gyűlt össze az Egyetem-téren, hogy fölvonuljon Horthy Miklós kormányzó névnapjának ünneplésére. A menet lampionokkal és fáklyákkal felszerelve, mindenütt díszruhás rendőrök és a közönség ezreinek sorfala között haladt fel a várba. A királyi palota udvarán sorakozott fel a diákság. …A palota vörös drapériával borított erkélyén családja társaságában megjelent a kormányzó, aki a diákság háromszoros éljennel fogadott. Ezután a zenekar eljátszotta a Himnuszt, majd dr. Mauritz Béla az egyetemi tanári kar és ifjúság nevében köszöntötte a kormányzót, aki meleg szavakkal válaszolt az üdvözlésre. Ezután a zenekar eljátszotta a Szózatot, elvonult a kormányzó előtt. Az ünnepség után a kormányzó kihallgatáson fogadta a diákság vezetőit.” – szól egy találomra kiválasztott újsághír az 1926-os névnapról.
Amikor idős operarajongók az első élményeikről beszélnek Gyurkovics Máriát, Simándy Józsefet, Svéd Sándort és Székely Mihályt emlegetik, hivatkozásai alapként – az „ifjabbak” Házy Erzsébetet, Ilosfalvy Róbertet és Melis Györgyöt. Ők azok, akiknek neve valóban arany betűkkel van beírva a Magyar Operatörténet Nagykönyvébe. Ám még azokban a legendás ötvenes években sem ők léptek színpadra minden nap. Évadonként négy-öt-hatszáz előadás van, minden napra kell egy Cavaradossi, vagy Radames. Ilyenkor kerülnek elő azok a derék repertoár-énekesek, akiknek nevét általában elmossa az idő pora. Szabadkozhatunk, de ki emlékszik Déri Jenőre, Kertész Ödönre, Lóránt Györgyre, Engel Józsefre, Gera Istvánra, Láposi Dánielre, Szellő Lajosra, vagy Kenéz Ernőre? Pedig éveket, akár évtizedeket szolgáltak végig tisztességgel az Andrássy úton. Nevüket, alakjukat, hangjukat már csak a család és a fogyó itt maradottak őrzik.
