Éppen százhúsz éve, 1895. október 14-én nyitotta meg fényes külsőségek mellett Franjo Josip, azaz Ferenc József császár a zágrábi Nemzeti Színházat. Az épület ismerős lehet nekünk is, hiszen az a Fellner és Helmer cég tervezte, aki a Monarchia számos másik színházépületét is. A megnyitó előadás a horvát nemzeti opera, Ivan Zajc: Nikola Subic Zrinski, azaz Zrinyi című zenedrámája volt.
1. Még palánkkal körülvett színházépület. A főfalak és a tető kész, de a nyílászárók még nincsenek a helyükön.
Az opera színház. A színház pedig mindig a mának szól. Különben halott színháznak hívjuk. Ez alól csak a tortadobálós vígjátékok és esetleg az örök szerelmi történetek képezhetnek kivételt. Éppen ezért míg A sevillai borbélyt vagy a Trisztán és Izoldát bármikor elő lehet adni, hiszen időtlen történetek. Vannak azonban operák, amelyek adott történelmi-politikai szituációkban vállnak aktuálissá. Általában olyankor, amikor a világ kereke ismét úgy fordul, ahogy a mű megírásakor állt. Ennek tükrében érdekes rápillantani Richard Strauss két operájára, A béke napjára és a Daphnéra, melyeket 1938-ban, Münchenben, illetve Drezdában mutatták be.
Békés András 1989-ben, közvetlenül a rendszerváltás után hatvankét évesen lemondott operaházi főrendezői címéről és visszavonult. Nem sokkal később a zeneakadémiai tanítással is felhagyott, átadva helyét a következő generációnak. Ezután művészi hagyatékát gondosan rendbe rakva, azt általa kiválasztott gyűjteményekre hagyományozta az anyagot. Fokozatosan zárta ki életéből a külvilágot. Nem mutogatta magát premiereken, nem ücsörgött igazgatói előszobákban felkérésekre várva, nem írt bölcselkedő könyveket, nem akart senkinek a terhére lenni. Nem építette önön márványszobrát, úgy gondolta, tudása, emléke a tanítványokban él tovább. Ritka emberi nagyság egy olyan korszakban, amikor sokan utolsó erejükkel is a vélt húsosfazekakba kapaszkodnak. Békés András ezzel szemben otthonából figyelte a világot. Ha valaki szükségét érezte, kommunikálhatott vele. Kevesen merték azonban felhívni ezt a kíméletlenül tisztánlátó embert, aki a saját pokoljárásai árán tudott olykor kegyetlen tükröt tartani beszélgetőtársai elé.
Múlt szombaton Graz volt az a város, ahol a német operai szakma jelentős képviselői találkozót adtak egymásnak. Érdeklődésük középpontjában az alig harminchat éves Nora Schmid, a Theater an der Wien korábbi dramaturgja állt, aki most kezdte meg intendánsi működését a második legnagyobb osztrák város dalszínházának élén. A kis társulatra épített, imponálóan összeállított szezonját egyből egy nagy dobással kezdte, Franz Schreker – nehézségei okán meglehetősen ritkán színre kerülő – A távoli hang című 1912-ben bemutatott operájával.
Néhány napja kis társaság verődött össze a csöndes XI. kerületi Vincellér utca egyik nagypolgári villája előtt, hogy megemlékezzen az éppen ötven éve elhunyt kiváló hőstenorról, Laczó Istvánról. Fél évszázad nagy idő, s nyilván nem sokan maradtak, akik még színpadon láthatták a művészt. Gondos kezeknek hála, emléke mégis felidézhető. Laczó István késői pályakezdése és korai, kényszerű visszavonulása miatt még egy negyedévszázadot sem töltött a pesti operaszínpadon. Az 1904-ben született művész először építészmérnökként diplomázott, hangját csak később fedezték fel. A Zeneakadémiát két év alatt végezte el dr. Székelyhidy Ferenc növendékeként, majd 1935-ben – már harminc év felett – debütált az Operaházban, egyből főszerepben, Cavaradossiként. Egy évig állandó vendég, majd 1963-ig a színház tagja. Noha az első évadjában néhány apróbb feladatot is rábíznak, már ekkor bemutatkozhat a Bajazzókban. Ezekben az években a hőstenor szerepeket egyedül Halmos János énekelte, így nem csoda, hogy a hatalmas, olasz matériával rendelkező Laczónak évi több főszerepet tanítottak be. Igen gyorsan birtokba vette Don José, Hunyadi László, Bánk bán, Asszád, Turiddu, Enzo Grimaldi, Pinkerton, Kalaf, Arnold, A mantuai herceg, Don Alvaro, Radames, és végül Otello szólamát. Külföldön is felfigyeltek a kivételes hanganyagú magyar tenoristára, Párizs, Rio de Janeiro, Torino, Milánó és Nápoly karrierjének főbb állomásai. A dél-olasz városban Kalafot énekelt egy pályakezdő szoprán, bizonyos Maria Callas partnereként.
Az Operaház első éveinek egyik legkorábbi és legjelentősebb bemutatója volt az Otello premierje. Giuseppe Verdi ugyan sohasem járt Magyarországon, mégis egy élő, kortárs szerző operája, alig tíz hónappal a világpremier után nagy eseménynek számított. A mai szemmel is álomszép olasz tervek alapján készült díszleteket Spannraft Ágoston és Hirsch Gyula tervezte, Desdemona szerepére az európai hírű szopránt, Gemma Bellincionit hívták meg, Otellót a színház vezető hőstenorja, Julius Perotti, Jagot Odry Lehel énekelte. A siker egyértelmű volt, az 1887. december 8-i bemutató után a késői zenedráma mégsem került annyiszor színre, mint a legnépszerűbb Verdi opusok. Ennek egyértelmű oka volt, hogy itthon – éppúgy, mint külhonban – igen ritkán adódott olyan tenorista, aki győzte volna a mór hadvezér szólamát. Az első években vendégművészek és az Operaházhoz szerződtetett idegen ajkú művészek énekelték Otellót, míg Desdemonát Maleczkyné, Italia Vasquez és Medek Anna, Jágót Beck Vilmos, Takáts Mihály és Várady Sándor énekelte 1912-ig.
A Theater an der Wien tavalyi évadjának utolsó bemutatója Darius Milhaud ritkán játszott műve, A bűnös anya, ez a Beaumarchais Figaro-trilógiájának utolsó darabjából készült operaritkaság volt. Nem akármilyen szellemi bravúrral az idei szezon ugyancsak egy bűnös anyáról szóló darabbal, Heinrich Marschner: Hans Heilingjéval nyitották meg. A gondolati ív alkotója minden bizonnyal Richard Geyer, a színház igazgatója, aki a szeptemberi produkciót rendezőként is jegyzi. S ha Geyer közel sem akkora formátumú rendező, mint amekkora igazgató, a műfaj barátai nem lehetnek elég hálásak neki azért, amiért immáron tíz éve a Theater an der Wien élén hónapról hónapra felfedezésekkel örvendezteti meg a bécsi közönséget.
Ismerete, hogy az André Chénier premierjét megelőzőleg, ádáz küzdelmek voltak az Operaház vezetősége és az egyes művészek között, akiket felszólítottak, hogy a színpadi illúzió és a történelmi stílszerűség kedvéért vegyék le bajuszokat, férfiasságuk legszebb díszét. Ami diplomáciai fortély csak lehet, mind elkövették a hivatalos körök, hogy az énekeseket erre az elhatározó lépésre rábírják. Így többek között Kéméndy festőművészt, az Operaház főrendezőjét és Noszéda tanárt, a jeles fiatal zenészt korlátlan bugdet-joggal küldték el agent provocateuröknek a Pschorrbräba, ahol az illető művészek ebédre és vacsorára összegyülekezni szoktak. Ezek az ékesszólás, a dialektika, a suggesztio, a furfangos politika, a legsimább diplomácia, a megható könyörgés és a halálos fenyegetések minden lehető és lehetetlen eszközét felhasználták, hogy a csökönyös művészekben a bajusz ellen való gyűlöletet felújítsák. Általános feltűnést keltett a vendéglőben, hogy Kéméndy és Noszéda a nagyszámú vendégek szeme láttára a földre borultak és sírva rimánkodtak kétségbeesett taglejtéssel:
- Az isten szerelmére, vegyék le a bajuszukat!
Egy korábbi bejegyzésünkben megnéztük, hogy az operaénekesek hányféle kutyával osztották meg életüket. Valószínűleg hasonló összeállítást lehetne készíteni macskás képekből is. Most azt nézzük végig, hányféle állattal találkozhat egy operaénekes, önszántából, vagy azért, mert szerepe úgy kívánja.
1. Amalie Materna, Bayreuth első Brünnhilde-je az első Grane-val, Cocotte-tal, akit maga II. Lajos adományozott Wagnernek
Ha az ember járja a világot, lépten-nyomon érhetik meglepetések. Néhány hete, amikor Perugiában körbesétáltam szállodámat, a Palazzo Gnoni-Mavarellit – egy 1860-as évek elején épült, szebb napokat látott, ám kopott patinájában is gazdagságot sugárzó épületet –, döbbenten akadt meg a szemem a hátsó traktusban elhelyezett, málló márványtáblán, amely örök emléket hivatott állítani annak, hogy hotelt egykor maga Richard Wagner is igénybe vette 1880-ban, amikor néhány éjszakát a városban töltött. Wagnerrel egy házban aludni nem ki dolog! De mit keresett a német zeneszerző az akkoriban nem könnyen megközelíthető olasz városban? – adódott az első kérdés. Némi utánajárás után kirajzolódott, hogy Wagner élete második felében szenvedélyesen látogatta Itália különböző városait, ihletet meríteni, vagy szimplán pihenni.
