Caruso

Most induló sorozatunkban időről-időre tíz képet mutatunk meg egy-egy téma köré rendezve. Első összeállításunk az utazó zeneszerzőkről szól.

1. A milánói Scala előtt 1901-ben sétáló idős úr maga Giuseppe Verdi.

A balettigazgatók általában igyekeznek úgy összeállítani a szezontervüket, hogy az évad végére valami könnyedebb darab maradjon. A közönség szívesebben ül ugyanis be ilyekor valami vidám, felhőtlen darabra, a nagy drámákat pedig télen szereti nézni. Így történt ez idén Stockholmban, ahol Alexander Ekman Szentivánéji álmának (Midrommarnattsdröm) ősbemutatóját, majd Rudolf Nureyev Don Quijotéját láthatta-láthatja június 12-ig a svéd publikum.

Ermanno Wolf-Ferrari maga kovácsolta össze jól csengő művésznevét szülei vezetéknevéből. A német származású Herr Wolf az 1870-es években, Velencében szeretett bele Signorina Ferrariba. A két vérvonal szerencsésen erősítette egymást, s az önálló hangú zeneszerzővé cseperedett Ermanno munkáiban éppen úgy felismerhető a német, mint az olasz századfordulós operai boszorkánykonyha minden fortélya. A komponista életét München és Velence között osztotta meg, műveihez is kétnyelvű librettók készültek. Noha Wolf-Ferrari elsősorban velencei ihletésű vígoperái által lett híres, az utóbbi időben drámai művei – mint a Sly és a Madonna ékszere (vagy ékszerei) – is olykor színre kerülnek. Az utóbbit 1911-ben Berlinben mutatták be, Budapesten 1913-ban a Népoperában játszották, Reiner Frigyes vezényletével, 1925-re jutott el a Metropolitanbe, ahol Maria Jeritza és Giovanni Martinelli énekelték a főszerepeket.

Egy különleges crossover gálával köszöntette a  Nemzetközi Homofóbia Ellenes Napot a bécsi Staatsoper. A délelőtti másfélórás programban egymás után lépett színpadra Juan Diego Florez, Csemer „Boogie” Boglárka és Conchita Wurst. A lista láttán nem csak a magyar operabarátokat veri ki a jeges víz, hanem bizony osztrák testvéreink is felvonják a szemöldöküket, kérdezvén, szabad-e megszentségteleníteni a Staatsoper annyi maradandó emlékét hordozó deszkáit!? Pedig szakállas nőnek – a hajdani vándorcirkuszok egyik elmaradhatatlan attrakciójának – már tapsoltak a bécsiek a Rake’s Progress-ben. Stravinsky operája elég nagy bukás lehetett 1965-ban: mindössze négy előadást ért meg.

A Faust évtizedeken keresztül volt az egyik legnépszerűbb opera. Olyan események fűződnek hozzá, mint a régi Metropolitan megnyitása. Gounod főművének titkát viszonylag könnyű megfejteni, ugyanis a szerencséskezű szerző egyszerűen mindent belepakolt a terjedelmes partitúrába, ami egy nagyoperától elvárható. Mind az öt kiválóan megírt főszereplő kapott legalább egy slágeráriát, van benne két balett, jól masírozható kórus, népszerű és könnyen követhető cselekmény, látványos helyszínekkel és némi borzongással. És persze Gounod nagy truvája, a nagyúri-szellemes Mefisztó. Néhány idézet – mint a Helyettem kis virág, vagy az Eladó az egész világ – annak idején a köznyelvbe is átment. a köznyelvbe. Lehet-e ezek után csodának nevezni, hogy a Faust 1859-es párizsi ősbemutatója után több mint egy évszázadig világszerte az egyik legtöbbet játszott opera maradt? Míg a többi francia nagyopera az 1930-as években – történelmi-politikai mondanivalója miatt is – eltűnt a süllyesztőbe, a germán-francia Faust változatlanul hódított. S talán éppen ez az oka, hogy napjainkban szívesebben csodálkozunk ismét rá a Hugenottákra, A prófétára, vagy A zsidónőre.

Az átgondolt drezdai műsor-összeállítást jelzi, hogy A bűvös vadász felújításának másnapján a másik fontos német romantikus operát, A bolygó hollandit tűzte műsorra a színház. A Semperoper a kilenc Richard Strauss ősbemutató mellett három korai Wagner mű – a Rienzi, A bolygó hollandi és a Tannhäuser – első előadásával is büszkélkedhet. Ez pedig nemcsak rangot ad az intézménynek, s nemcsak az élő és folyamatos hagyományt jelenti, hanem egyúttal a felelősséggel is jár, hiszen amikor a fenti operák színpadra kerülnek, meg kell felelniük a Semperoper évszázados minőségének.

Aki látott már halott operaházat – akár a bezárt Erkelt, akár a kiégett velencei Fenicét vagy a barcelonai Liceót – tudhatja, milyen érzés nézni az üszkös romokat. A drezdaiak egykor világszép Elba parti városközpontjában kereken négy évtizeden keresztül álltak üresen a Semperoper falai. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy az anyagi forrásokban nem bővelkedő NDK-ban újjáépítsék a világ egyik legnevezetesebb operaházát. A harmadik Semperoper megnyitó dátumát – 1985. február 13. – szimbolikusan a város bombázásának évfordulójára időzítették. Az akkori darabválasztás sem volt véletlen, A bűvös vadásszal nyitották meg a színházat, azzal az operával, mely ezer szállal kötődik Drezdához. Noha a mű ősbemutatója Berlinben volt, Weber itt komponálta főművét, mely 1822 óta ezerötszáz előadást ért meg a Semperoperben. Ezek után természetesnek tűnt, hogy az újranyitás harmincadik évfordulóját A bűvös vadász felújításával ünnepeljék meg, igaz, kissé elcsúsztatva a dátumot május 1-re, egy olyan szabadnapra, amikor élőben ki lehet vetíteni az előadást a színház előtti hatalmas téren.

Goldmark Károly operája ritkán játszott mű, és Németországban, ha egy régen játszott művet műsorra tűznek, az eseményszámba megy. Ennek értelmében a Sába királynője freiburgi bemutatása is nagy esemény. Az előadásnak magyar vonatkozása is van, Salamon királyt ugyanis Szemerédy Károly alakítja.

Az opera Sába királynőjének látogatását meséli el Salamon király udvarában: Asszád, egy fiatal zsidó férfi reménytelenül beleszeret egy fürdőző nőalakba, akiért még jegyesét is elhagyná, és amikor az udvarba érkező Sába királynője felemeli fátylát, a férfi felfedezi benne szerelmét. Sába királynője látszólag nem ismeri fel, elutasítja, de közben őt is gyötri a szerelem. Megjelenik Asszád esküvőjén, aki meglátva a nőt eldobja a jegygyűrűt, és káromolja a zsidók istenét. Halálra ítélik, Sába királynője próbálja megmenteni, kezét, kincseit és országát ígéri a férfinak, de ő végül visszautasítja.

Esterházy Mikós gróf, a tatai Várszínház építtetője és a rövid életű helyi operakultúra megteremtője 1897-ben, gyermektelenül hunyt el. Az uradalom, azaz hitbizomány unokatestvére, Esterházy Ferenc kezébe került. Az ő 1896. január 28-án, Devecseren született, Mária Ferenc Miklós névre keresztelt fia lett a kiterjedt család következő, színházi szempontból is érdekes tagja. Természetesen nem az Esterházy Ferenc, akinek halálára Mozart a Szabadkőműves gyászzenét komponálta.

Az idei évadban világszerte 13 színház tűzte műsorára a Parsifalt. Az előadások jelentős része – a tokióit kivéve – Húsvét hetéhez köthetők. Nagypénteken hét színház játszotta Wagner ünnepi színjátékát, Bécsben csütörtökön és hétfőn, míg Wuppertalban és Zágrábban szombaton adták. Ez többek között azt is jelenti, hogy idén mindössze 13 művész énekelhette végig a Parsifal elképesztően hosszú főszerepeit. Az operaénekes vagyonát márpedig a megtanult szerepekben tartja, s a fentiekből az következik, hogy Wagner utolsó művének szólamait nem a legjobb befektetés torokba ültetni. A másik kérdés, hogy egy színháznak ilyen minimális előadásszám mellett mennyi időnként éri meg felfrissíteni a Parsifal produkcióját. Hiszen mégiscsak az egyik legmélyebb és legsokoldalúbb értelmezésre módot adó operáról van szó.