Az operaházak belső díszítésének mindig is meghatározó eleme volt a nézőtér felett uralkodó csillár. Érdemes körbenézni, hogy a különböző korokban, és országokban mennyire eltérő és látványos megoldásokat választottak az építészek.
1. A felújítás alatt becsomagolva várta a feltámadást a moszkvai Nagyszinház csillárja
A karmester művészete talán az énekesénél is illékonyabb. Jóval nehezebb utólag szavakba foglalni, és felvételek alapján megérteni, mitől volt valaki nagy dirigens, mint azt, hogy mitől volt jelentős operaénekes. Lamberto Gardelliért rajongott a magyar közönség jó része, előadásai mindig telt házakat vonzottak, miközben rosszakarói örömmel hangoztatták, hogy Hegyeshalom után már senki sem ismeri a nevét. Az igazság természetesen ezúttal is valahol középúton van.
Nem kis kirándulásra vállalkozik, aki a Kozma utcai izraelita temetőt akarja felkeresni. A város végén volt 1893-as megnyitásakor is, s ez ma sincs másképp. Mégis olykor érdemes meglátogatni ezt a világtól elzárt, békés szigetet. Harminc olyan művész nevét gyűjtöttük ki, akiknek végső nyughelye bizonyosan a Kozma utcában van. A hatalmas temetőt végül nem sikerült három és fél óra alatt teljesen bejárni, néhány sírt pedig nem találtunk meg. A következő képek október utolsó péntekén készültek a csodálatos napfényben úszó őszi sírkertben.
1. A Kozma utcai temető egyik legutóbbi világhíres halottja Polgár László. A csodálatos hangú basszista a bejárattól jobbra, könnyen megtalálható sírban, kis fekete márvány alatt nyugszik. Az emlékkövekből ítélve a művész – aki éppen egy pályatársa otromba megjegyzése miatt hagyta el hazáját és szerződött annak idején Zürichbe – emléke elevenen él szerettei és tisztelői között.
A Prágai Nemzeti Színház opera-együttese a múlt hétvégén tartotta második premierjét az évadban. Dramaturgi bravúrral párosítottak össze két olyan orosz egyfelvonásost, melyeknek első látásra nem sok közük van egymáshoz. Stravinsky első operáját, A csalogányt (Párizs, 1914), és Csajkovszkij utolsó dalművét, a Jolantát (Szentpétervár, 1892) talán még soha nem játszották együtt. A két ősbemutató között mindössze huszonkét év telt el, mégis egészen más világot képvisel a két opera. Egyik sem remekmű, A csalogány leginkább stílusbravúrnak nevezhető, a Jolanta pedig egy túlírt mese, sok üresjárattal. Egyetlen érdekessége, hogy Csajkovszkij folyton visszatérő kérdésére, miszerint „lehet-e szeretni egy embert…?” – ha nem szeret és megöli a leendő sógorom (Anyegin), ha megőrül és a halálba hajszolja a jótevőmet (Pikk dáma), ha jóval öregebb nálam és börtönbe zárja az apám (Mazeppa) – a korábbiakkal ellentétben pozitív választ ad, hiszen a vak lány és a kastélyba tévedt gróf története happy enddel végződik. Közös a két meseopera gyökere, ugyanis dán történeteken alapszanak. Mindkét darab fordulópontja a szerelem természetfeletti gyógyító hatása: A csalogány visszatér a beteg Császárhoz, aki a madárdal hatására lesz jobban, a vak Jolanta pedig látni szeretné a szép-szavú Vaudémont grófot és ezért vállalkozik a műtétre. A két operát összefűzi a lány egy mondata: Látható-e vajon a csalogány dala?
Autótolvaj társai is rendőrkézre kerültek
Hamarosan bíróság elé kerül az Operaház megmászója. Az eset „hőse” Wodár Tibor. Barátjával, Szamos Józseffel megtudta, hogy egy kéményseprő ismerősük, Horváth Sándor tavaly októberben munka közben észrevette: az Operaház tetején a kémény melletti szellőzőkön rendkívül szép, művészi ördögfejek vannak. Az egyiket Horváth azonnal el is vitte magával és menyasszonyának ajándékozta.
Nagyon érdekes, hogy amíg a mindenkori magyar operaigazgatók sokszor a fél világot megelőzve csaptak le egy-egy darabra, amelyek aztán szinte Pestről indultak világhódító útjukra, addig a Jules Massenet munkái nagy része mellett szinte szó nélkül ment el a hazai operatörténet. A francia szerző majd’ negyven operájából mindössze hat került színre Budapesten. A sort meyerbeeri hagyományokat folytató Lahore királya (1877) nyitotta meg 1879-ben. A közönségnek tetszett az egzotikus helyszínen játszódó újdonság, mely a Nemzeti Színházban négy év alatt harminc előadást ért meg. Éppen ezért furcsa, hogy a következő műve a Keresztelő Szent János történetét feldolgozó Heródiás (1881) már csak hatszor töltötte meg 1882-es bemutatóját követően az Astoriánál lévő régi teátrumot.
A múlt héten koncertszerűen bemutatott Földindulással Balassa Sándor operaszerzői életműve minden emberi számítás szerint teljessé vált. Nem valószínű, hogy a nyolcvanéves komponista új zenedráma megírásához fogna, miután negyedik műve tizenöt évet hevert az íróasztalfiókban. A premier apropóján érdemes végigtekinteni azon az úton, amelyet Balassa, az operakomponista az elmúlt évtizedekben végigjárt.
Éppen százhúsz éve, 1895. október 14-én nyitotta meg fényes külsőségek mellett Franjo Josip, azaz Ferenc József császár a zágrábi Nemzeti Színházat. Az épület ismerős lehet nekünk is, hiszen az a Fellner és Helmer cég tervezte, aki a Monarchia számos másik színházépületét is. A megnyitó előadás a horvát nemzeti opera, Ivan Zajc: Nikola Subic Zrinski, azaz Zrinyi című zenedrámája volt.
1. Még palánkkal körülvett színházépület. A főfalak és a tető kész, de a nyílászárók még nincsenek a helyükön.
Az opera színház. A színház pedig mindig a mának szól. Különben halott színháznak hívjuk. Ez alól csak a tortadobálós vígjátékok és esetleg az örök szerelmi történetek képezhetnek kivételt. Éppen ezért míg A sevillai borbélyt vagy a Trisztán és Izoldát bármikor elő lehet adni, hiszen időtlen történetek. Vannak azonban operák, amelyek adott történelmi-politikai szituációkban vállnak aktuálissá. Általában olyankor, amikor a világ kereke ismét úgy fordul, ahogy a mű megírásakor állt. Ennek tükrében érdekes rápillantani Richard Strauss két operájára, A béke napjára és a Daphnéra, melyeket 1938-ban, Münchenben, illetve Drezdában mutatták be.
Békés András 1989-ben, közvetlenül a rendszerváltás után hatvankét évesen lemondott operaházi főrendezői címéről és visszavonult. Nem sokkal később a zeneakadémiai tanítással is felhagyott, átadva helyét a következő generációnak. Ezután művészi hagyatékát gondosan rendbe rakva, azt általa kiválasztott gyűjteményekre hagyományozta az anyagot. Fokozatosan zárta ki életéből a külvilágot. Nem mutogatta magát premiereken, nem ücsörgött igazgatói előszobákban felkérésekre várva, nem írt bölcselkedő könyveket, nem akart senkinek a terhére lenni. Nem építette önön márványszobrát, úgy gondolta, tudása, emléke a tanítványokban él tovább. Ritka emberi nagyság egy olyan korszakban, amikor sokan utolsó erejükkel is a vélt húsosfazekakba kapaszkodnak. Békés András ezzel szemben otthonából figyelte a világot. Ha valaki szükségét érezte, kommunikálhatott vele. Kevesen merték azonban felhívni ezt a kíméletlenül tisztánlátó embert, aki a saját pokoljárásai árán tudott olykor kegyetlen tükröt tartani beszélgetőtársai elé.
