Caruso

 A Szabadságharc előtt a magyar balettélet még igencsak gyermekcipőben járt. Sem professzionális művészképzés, sőt professzionális tánckar se nagyon volt Pesten. A balettegyüttes körülbelül 30 tagból állt, férfitáncos egészen az 1900-as évekig egy volt, az is csak jó esetben. Miután Bécs egyre inkább behódolt a táncművészetnek, mi is szerettünk volna felzárkózni a császárvároshoz. Ezért szerződtették az olasz származású Campilli Frigyest, - aztán kis kisebb megszakításokkal évtizedekre Pesten ragadt – aki egyszemélyű felelőse volt a Nemzeti Színházban bemutatandó táncműveknek. A balettek főszerepekre igen gyakran vendégművészeket hívtak, elsősorban Bécsből. Így került sor a Gizella, vagy a villik című ábrándos balett bemutatására is 1847 júniusában, Maywood Augusta kisasszony és Borri Pasquale úr közreműködésével. A színlap szerint Gautier, Coralli és Saint Georges librettója alapján a koreográfiát Borri és Campilli készítette. A balett története egy korabeli leírás szerint:

„Alberto Szilézia hercege Lajos álnéven paraszti ruhát öltve megnyeri a vincellér lányának, Gizellának szívét. A lány megálmodja, hogy Lajos herceg és menyasszonya van. Egy alkalommal előkelő társaság érkezik Gizelláék házához. A szüreti mulattság ünnepelt hősnőjében Bathildban Gizella felismeri álombeli Lajosának menyasszonyát, aztán Bathild vőlegényében Alberto hercegben pedig felismeri szerelmét, Lajost. A leány elkeseredésében Alberto kardjával öngyilkosságot követ el.

A második felvonás a temetőben játszódik le. Az öngyilkossá lett menyasszonyok a népmese szerint villik képében visszajárnak a sírjukból. Alberto eljön a temetőbe Gizella sírjához és ekkor a leány több villi kíséretében megjelenik, s táncol kedvesével, aztán újra eltűnik a sírjában. Alberto végülis Bathild karjai közt meghal."

A mű a megnyíló Operaház repertoárjára már nem került át, ott csak igen későn, 1958 februárjában Leonyid Lavrovszkij átdolgozásában mutatták be. A moszkvai Nagyszínház koreográfusa másfél hónapot töltött Budapesten, Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor pedig még előtte kint tanulták be szerepeiket. A korabeli sematikus kritikák alapján nem lehet megítélni az előadást. Mindenkit dicsérnek, csak egy-egy halk megjegyzést lehet kiolvasni a sorok között, amiből arra lehet következtetni, hogy nem lehetett könnyű a romantikus mesevilágot szinkronba hozni a szocialista realizmussal. „A Giselle is a szerelem boldog-fájdalmas költészetéről dalol, s ez az érzés itt is diadalmaskodik. Győz, de csak a túlvilágon – hiszen a gyenge szívű Giselle végzetes csalódása, amely halálát okozza, „e világból való”. A herceg felelőtlen könnyelműsége, kétszínű játéka embert öl, és a legenda villi-törvényei szerint ez a korai vég – bosszút, halált követel. Giselle tiszta szerelme azonban megtöri a tündérek kegyetlen hagyományát, a törékeny leányka nemes érzelme a síron túli világban kegyelmet, életet ad viszonzásul szeretett elpusztítójának.

C, mint Cosi fan tutte. A Cosi talán az egyetlen igazán híres opera, aminek eredeti olasz címét egyik nyelvre sem fordítják le. Nem is hangzik túl szépen: vettem két jegyet a Mind így csináljuk-ra. Ám ez nem volt mindig így. Azaz nem is olyan régen még nem sokan akarták megnézni a Cosit. Sőt az 1800-as években kifejezettem Mozart feledésre ítéltetett művei közé sorolták. Aztán a XX. század szemüveges zenetudósai „Öt Nagy” opust kanonizáltak Wolfgang Amadé operái közül: a Szöktetés a szerájbólt, a Don Giovannit, a Figaro házasságát, a Cosit és A varázsfuvolát. A mindenben kétkedő ezredforduló mintha felülírná az urak döntését, A Szöktetés nem nagyon foglalkoztatja a színházakat, annál inkább az eddig leginkább megtűrt királyi drámák a Mitridatesz, az Idomeneo és a Titus kegyelme. A Cosi – mely az Operaházban csak 1930-ban szólalt meg először – ma is a színházak repertoárjának egyik alappillére, hiszen a közönség bármikor szívesen ül be egy kis „könnyű Mozartot” hallgatni, egyszerű előadni, mert nem igényel sok énekest. A harmadik ok az, hogy olyan kíméletlen éleslátással mesél a darab a párkapcsolatokról, ami ma is minimum erősen elgondolkoztató.

Miről szól az opera? Van a Cosinak egy alcíme is: La scoula degli amanti, azaz A szerelmesek iskolája. Ez nagyjából a történetet is előrevetíti. Adva van két elbizakodott nyalka ifjú katona Ferrando és Guglielmo, akik egy szépséges és ártatlan testvérpárnak udvarolnak. Fiordiligi Guglielmo, Dorabella pedig Ferrando menyasszonya. A fiúk természetesen meg vannak győződve a hölgyek kikezdhetetlen erényeiről. Barátjuk, a filozófus Don Alfonso fogadást ajánl: be tudja bizonyítani, hogy minden nő egyforma, bármelyik lehet hűtlen. Az ifjak ráállnak az alkura. Alfonso először a lányok legnagyobb rémületére közli, hogy azonnal csatába kell indulni a két katonának, majd szövetkezik Despinával, a cserfes szobalánnyal. A mély gyászba esett elárvult hölgyekhez két gazdag albán toppan be – természetesen Ferrando és Guglielmo az, álruhában – akik hevesen udvarolni kezdenek egymás menyasszonyának, egyelőre sikertelenül. Alfonso nem adja fel ilyen hamar, elmondja a lányoknak, hogy az albánok szerelmi bánatukban mérget ittak. Azok gyorsan orvosért küldnek (ezt Despina játssza) aki egy mágnes-vassal kiirtja a testekből a mérget, de a végleges gyógyuláshoz a lányoknak meg is kell csókolniuk az ifjakat…

A lányok inognak. Fiordiligi még tartja magát, de Dorabella már választott – Guglielmót. Alfonso kerti ünnepséget rendez, hogy ezzel megkönnyebbítse a közelebbi ismerkedést az árnyas kertben. Dorabella és Guglielmo szívet cserélnek, Ferrando ostroma hatástalan marad. Amikor értesül menyasszony hűtlenségétől, teljesen kétségbe esik, ki akar szállni a játékból, de Don Alfonso nem hagyja, ráveszi, hogy torolja meg Guglielmo sikerét. Fiordiligi teljesen kétségbeesett, a harctérre menekülne vőlegényéhez, mert már a saját érzelmeiben sem biztos. Ekkor toppan be Ferrando, szenvedélyesen ölelik megy egymást. A lányok elvesztek, kérik Despinát, kerítsen egy jegyzőt, mert azonnal össze akarnak házasodni a két szívdöglesztő albánnal. Abban a pillanatban, amikor mindenki aláírta a házassági szerződést, megszólal a harci induló, mely az eredeti vőlegények visszatértét jelzi. A pánikhangulatban eltűnik a két albán, helyettük beállítanak a katonák. A lányok zavarukban lelepleződnek, Don Alfonso előlép és elmagyarázza a játék tanulságát. A fiatalok megkönnyebbülten borulnak egymás karjaiba.

Miért izgalmas a darab? Például mert nincs eldöntve, hogy a végén melyik párok maradnak együtt. Nagyon kegyetlen és mai játék ez a valamikor ártatlannak, vagy butácskának értelmezett fehérparókás komédia. Nyilván volt időszak, amikor ez a „Veszedelmes viszonyok” kívül rekedtek a polgári operaközönség értékrendjén. Ma, egy jóval szabadabb és értékkeresőbb világban sokmindenre figyelmeztet a Cosi. Ismerjük magunkat? Ismerjük a párunkat? A barátainkat? Meddig lehet elmenni egy játékban? Mi van, ha túllépjük a határt és a dolog beválik? Van visszaút? Ez a négy fiatal – vágyteli szüzek – belekerül Don Alfonso félelmetes labirintusába, ami kicsit olyan, mint a Szentivánéji álom erdeje. Két álruhás idegen megtehet olyan dolgokat is, amit két vőlegény nem. Két albánnal a lányok tovább mehetnek el, mint választottjaikkal. Aztán hazaérkeznek a fiúk. Vajon hogy képesek folytatni az életüket ezután a nap után? Lehet még egymás szemébe nézni, meg lehet bocsátani egymásnak – önmagunknak? Mozart a nagy operái fináléját sosem zárja le egészen. A Szöktetésben úgy hajóznak el a párok, hogy sajnáljuk az ott maradt Szelim basát és Ozmint, a Figaro örült napja után a társaság kintreked a dermesztő hajnali kertben, Don Giovanni halála után megfakulnak az életben maradottak, A varázsfuvola fehér-fekete birodalmának sem ismerhetjük meg a jövőjét. A Cosi előadásról is kénytelenek vagyunk úgy hazamenni, hogy még sokáig rágódunk a feltett kérdéseken. Szerencsére. Mert ez azt jelenti, hogy Mozart ma is aktuális, él.

 Tóth Aladár (1898 – 1968) a neves zeneesztéta, kritikus, az Operaház egykori igazgatója (1946 – 1956) hosszú cikket írt a Pesti Naplóban, a színház fél évszázados jubileumi évadjának végén. Érdemes elolvasni néhány pontot az 1935-ben megjelent írásból, melyek jellemzően az akkori Magyarország zenei életére reflektálnak, de ma is elgondolkoztatóak.

Scheiber Hugó: Operabál

„Magyarország lassan eszmélt. De ma már ott tart, hogy belátja: nem dísz, nem nagyúri fényűzés, hanem hatalmas fegyver, sőt, ma az egyetlen fegyver, amellyel megmutathatjuk teljes nemzeti nagyságunkat. Az utóbbi években rájöttünk, hogy ami kevés barátot ez az elhagyatott nemzet szerzett magának, azt elsősorban a Szépség jegyében szerezte, a magyar föld és a magyar lélek szépségének jegyében. A világ szeme megakadt rajtunk. Kultúrpolitikánk nem űzheti immár bűntelenül a „kakas is úr a maga szemétdombján” politikáját.

Ebben az új atmoszférában természetesen többet várunk az Operaháztól is. Többet, mint amennyit valaha adott, sőt többet, mint amennyit a jelen pillanatban adhat. Ne feledjük: eddig azt követeltük tőle, vaktöltésekkel üdvlövéseket adjon, és elnyomjuk, vagy kiüldözzük az élestöltéssel harcoló Mahlereket; így aztán operakultúránknak nincs olyan gyökeres tradíciója, melynek alapján most a gyorsan megváltozott körülmények között élharcosa lehetne a magyar kultúra nemzetmentő küzdelmének.  Az operakultúra nagy szellemi küzdelmének bizony nincs nálunk tradíciója az intézet keblén belül végzett művész munkában; nincsen tradíciója az általános zeneéletben; és végül nincsen tradíciója a magyar társadalmi és állami életben sem.

A közvélemény nyugtalan és elégedetlen, mert csodálkozva látja, hogy a velünk szomszédos Ausztria, a mienkhez hasonló elszegényedett állapotban is meg tudta őrizni operaházának „kultúrfölényét”. Igen, meg tudta őrizni, mert a bécsi opera már régen kiépítette mind a három tekintetben a maga mély és szilárd tradícióját. Ezt a tradíciót nekünk most kell pótolnunk. (…)

Az Opera körül támadt mai nyugtalanság azért ilyen káros, ha hebehurgyán, külsőleges látszatsikerekért meg akarja kerültetni ezt az alapvető munkát, ugyanolyan hasznos is lehet, ha ennek a nagy és komoly építőmunkának elvégzésére ösztökéli az Operaházat, az általános zenei életet és magát az államot, társadalmat. (…)

Operaházunkban Trianon előtt csak a „díszt” szerettük: ezért nem fejlődött ki nálunk igazi nagy operakultúra. Ha most, Trianon után Operaházunkban nem szeretünk egyebet, csak a nemzeti kultúrfölény-politika „harci eszközét”: sohasem fejthetjük ki benne igazi kultúrfölényünket. Nekünk az operát magáért az operáért kell szeretnünk. Operakultúránkat az Orfeóért, a Zauberflötéért, a Meistersingerért, a Székely fonóért kell felvirágoztatnunk. Ha képesek vagyunk ilyen tiszta szeretetre, ha állam, társadalom, zeneélet és maga az Operaház együttesen ilyen tiszta művészi ideálnak szolgálatában dolgozik a magyar operakultúráért: akkor majd megoldódnak a legnagyobb problémák, és a Magyar Királyi Operaház fegyver is lesz a kezükben, egyike azoknak a fegyvereknek, amelyek ki tudják vívni a magyarság méltó helyét a nap alatt.

1935. június 23. „

Giselle szerepe, amiben ma mutatkozol be az Operaházban minden balerina egyik álomszerepe…

Igen, izgalmas lett volna húsz évesen is eltáncolni.

De Te húsz évesen nem Giselle voltál!

Valóban nem, amikor az 1999/2000-es szezont Madridban Victor Ullate társulatánál töltöttem, repertoáron volt ez a balett és én 28 előadásban Myrthát, a villik kőszívű királynőjét táncoltam. Pár évvel később Pesten ugyanezt a szerepet kaptam az akkori balettigazgatótól Harangozó Gyulától is.

Szeretted táncolni?

Izgalmas kihívásnak éreztem Giselle lélekkel Myrthát játszani. Nehéz volt hidegnek és kegyetlennek lenni egy ilyen szép zenére. Érdekes, hogy amíg én abszolút Giselle-nek érzem magam, egykori mestereim közül volt, aki még ma is inkább villikirálynőként tud csak elképzelni. Remélem, ma bebizonyíthatom nekik is, hogy ez mennyire nem így van…

Aztán Giselle is lehettél…

Kaptunk egy felkérést állandó partneremmel, Oláh Zoltánnal Gregus Zoltántól, akinek Athénban balettiskolája van, hogy működjünk közre az ottani növendékek vizsgaelőadásán. Nagyon kellemes élmény volt az előadás, és Zolival azóta is szívesen járunk vissza Athénbe.

Giselle-t általában 16 éves kislánynak szokták ábrázolni. Te most a duplája vagy. Nem zavar ez a szerep táncolása közben?

A legkevésbé sem. Az én Gisellem nem 16 éves. Egy naiv lélek, de az őrülési jelent alatt és főleg a II. felvonásban már egyáltalán nem egy kislány története ez. Ezt a lányt Albert gróf becsapja, de az ő tiszta szerelme a síron túl is kitart. Számomra Giselle szívbeteg, akit az anyja túlságosan óv a külvilágtól, ami nem egészséges. Szinte agyonnyomja a szeretetével és nem engedi felnőni. Ettől torzul a személyisége. Ez ma sem lenne egészséges, hiszen a világban farkastörvények uralkodnak.

Mi lesz a szereplőkkel, amikor legördül a függöny?

A sírjából kiszállt Giselle nyilván villivé fog válni. Megmentette Albertet, a földön kívül örök és sosem betejesedő szerelem diadalaként. Számára egyedül Albert a fontos, annak ellenére, hogy a gróf megbántotta őt, aki megbántotta őt. Giselle-nek szó szerint, megszakad a szíve a fájdalomtól. Ez a balett csodálatos példája a megbocsátásnak.  Hillariont, a rámenős vadászt, akit Giselle a földön sosem szeretett, hagyja elpusztulni. A lány be fog állni a sorba, és a következő éjjeleken ő is halálba fogja táncoltatni az arra vetődőket. És Albert? Azt remélem, hogy nem fogja elvenni Bathilde hercegkisasszonyt, hanem az éjszaka hatására remete lesz.

Mennyire nehéz szerep ez?

Maga a lépésanyaga nem olyan nehéz, viszont nagyon kényes. Nagyon fontos, hogy az ember végig benne maradjon a darab stílusában, precízen szépen és légiesen kell táncolni, rettentő érzelem dúsan. A két felvonás lépésanyaga is egészen más. Az elsőben  a rövid szoknyában nagyon fontos az apró lábmunka, míg a másodikban a hosszú fehér szoknya még többet takar, ott viszont lényeges a karmunka. Sajnos csak egy zenekaros próbát kaptunk, és úgy vettem észre, hogy a zenekar nem játssza tiszta szívből Adam zenéjét. Tudom, hogy ez nem mérhető egy-egy operához, vagy Csajkovszkij baletthez, mégis, ha ők elhinnék, hogy ez is jó zene, mindenkinek könnyebb lenne…

Milyen volt a felkészülés?

A Giselle alapmű. Evidencia, hogy az ember már a balettintézetben ismeri. Pont ettől nehéz, hogy a saját és mások emlékeiből pontosan hámozza ki az ember az alapokat. Ehhez fontosak a források. Számomra Volf Katalin volt az utolsó Giselle akiben megvolt az az értelem és érzelem, amit a szerephez elengedhetetlennek gondolok. Az ő felvételeit sokat néztem. Jó volt együtt dolgozni Olga Vtorushinával, aki számtalanszor táncolta a szerepet Szentpéterváron, és mindig öröm táncolni Oláh Zoltánnal, akivel azt hiszem, minden rezdülésünket érezzük a színpadon.

Alexa Anna Kareninaként, Cserta Józseffel:

fotók: Papp Tibor és Mészáros Csaba

 B, mint Borisz Godunov. Muszorgszkij operája nem tartozik a száz leggyakrabban játszott mű közé, bár az elmúlt évtizedek divathulláma felkapta és a világ jelentős dalszínházai sorra előveszik. A Borisz nyugati bemutatóját Szergej Pavlovics Gyagilevnek köszönhetjük, aki az 1908-as egyik első párizsi évadja során bemutatta az európai fülnek és szemnek akkor még bizonyára szokatlan mesterművet. A siker valószínűleg nem lett volna olyan egyértelmű, ha a címszerepet nem a XX. század elejének legnagyobb basszistája, Fjodor Saljapin kelti életre. Ekkor lett egyik napról a másikra Saljapin Párizs kedvence, ezzel nyitva meg az utat a 28 éve halott Muszorgszkij opusa a többi orosz opera előtt. Az őrült cár figurája évtizedekig rányomta bélyegét a zenedrámára, minden jelentős orosz és más anyanyelvű basszista elénekelte a címszerepet (Ezio Pinza, Alexander Kipnis, Ivan Petrov, Mark Rejzen, Boris Christoff, Székely Mihály, George London, Martti Talvera, Jevgenyij Nyesztyerenko, Ruggerio Raimondi, Samuel Ramey, hogy csak a legjelentősebbeket említsük), s a mű egészét igen sokáig csak körítésként képzelték el. Aztán jött az 1989-es Közép-európai rendszerváltozás-hullám, a népek – nemzetek megdöntötték az évtizedes kommunista diktátorokat. Ekkor került elő a Borisz, a legjelentősebb rendezők mutatták be az operán keresztül az uralkodó – nép viszonyt.

Cári szoba a Kremlben
az Operaház 1955-ös Oláh Gusztáv rendezte előadásához készült díszletrajz

Miről szól a darab? Oroszországban járunk a XVII. század elején. Az összeterelt nép némi ráhatással könyörög Borisz Godunovnak, hogy foglalja el a megüresedett cári trónt. Borisz először kéreti magát, aztán mégis elfogadja a koronát. Eközben egy kolostor mélyén Pimen, a krónikaíró szerzetes Oroszország történetén dolgozik. A cellában pihen Grigorij, aki elmesélteti az öreggel a cárevics halálának történetét. Kiderül, hogy körülbelül egyidősek lehettek… Griska elhatározza, hogy elszökik, és megpróbál az elhunyt Dmitrij helyébe lépve eljutni a trónig. Egy kocsmában majdnem elfogják a zsandárok, de sikerül átjutnia a litván határon. Évekkel később Borisz cárt lelkiismeret furdalás gyötri. Magához kéreti Sujszkij herceget, hogy az mesélje el, Dmitrij halálának körülményeit. Borisz volt a cárevics gyámja, Sujszkij azonosította a meggyilkolt gyermeket. A herceg kíméletlen részletességgel meséli el a szerencsétlen nap történetét, Borisz őrjöngeni és hallucinálni kezd: meglátja a szobában a halott gyermeket.

A lengyelországi Szandomir várkastélyában Marinát, a vajda lányát gyóntatója rábeszéli, hogy menjen hozzá udvarlójához, a feltörekvő Grigorijhoz. Grigorij elgyengült a szerelemtől, de a lány végül felpiszkálja hiúságát. A lengyelek minden eszközzel támogatják a cár ellen induló ál-Dimitrijt. Moszkvában éhínség pusztít. A nép hiába eseng alamizsnáért a vezeklő cárhoz. Borisz útjába akad egy bolond. A cár kéri, hogy imádkozzon érte, de az így felel: nem mondhatok imát Heródesért. Borisz összeomlik. A dumában már nyíltan lázonganak ellene a bojárok. A cárt egyre üldözi a meghalt fiú rémképe. Sujszkij Piment vezeti be, aki elmeséli, hogy a cárevics sírja csodatévő hely lett. Ez az utolsó csepp a pohárban. A tébolyult cár infarktust kap, a fiát kéreti, akit utolsó szavaival megpróbál felkészíteni a trónra, majd meghal. A népharagnak semmi sem állhat útjába, összevernek egy bojárt, szerzeteseket akasztanak fel. Ekkor jelenik meg Grigorij, lecsendesíti a tömeget, és együtt indulnak Moszkvába. A színen csak a bolond marad, a szegény orosz népet siratva.

Cella a Szent Csoda kolostorban
az Operaház 1955-ös Oláh Gusztáv rendezte előadásához készült díszletrajz

Miért izgalmas darab? A zenetörténet egyik legnagyobb csodája az autodidakta Muszorgszkij. Komponálni gyakorlatilag alig tanult, művei jelentős részét be sem fejezte. A Borisznak is több változata és átdolgozása ismert, a legelterjedtebb Rimszkij-Korszakov változata, de szinte nincs is két olyan színház, ahol azonos zenei anyag szólalna meg. Muszorgszkijnak sikerült két operájában (a Hovanscsina a másik) hatalmas történelmi tablókat festeni egy-egy adott korról, és emellett behatolni az orosz lélek, az orosz ikonikus figurák legmélyébe. A Korcsmárosné, a szökött szerzetesek, az írástudatlan határőr, mind olyan alakok, akik ma is ugyanúgy élnek Oroszországban. A duma ma is ugyanúgy vitatkozik, és ma is akadnak szent bolondok, akik bármit bűntelenül kimondhatnak.  

Megmagyarázhatatlan, hogy honnan volt a súlyosan alkoholista katonatiszt Muszorgszkijban az a tudás és tisztánlátás, hogy Puskin drámáját ilyen tökéllyel alkalmazta az operaszínpadra. A cáron elhatalmasodó elmebaj pszichológiai ábrázolása egészen egyedi a maga korában, sőt operaszínpadon következőleg talán csak Alban Berg Wozzeckje közelítette meg az 1920-as években. A művet általában Borisz és a nép drámájaként szokták értelmezni, de egyértelműen ott van harmadik szálként Grigorij története is. Dráma, hiszen a történelemből tudjuk, hogy Borisz halála után a fia, Fjodor uralkodik, őt taszítja le a trónról az ál Dmitrij, hogy végül Sujszkij herceg ragadja magához a jogart. 

Furcsa egy opera ez, ahol nem egy szerelmespár a főszereplő, ahol az egyes jelentetek között nem mindig van kapcsolat, ezért egyet-egyet néha el is hagynak, vagy szabadon megcserélnek. Az egyértelmű főszereplő basszus hangra lett írva, szoprán szinte egyáltalán nem szerepel a darabban, a tenor – Grigorij – pedig egyáltalán nem pozitív főhős, inkább egy karrierista férfi, akit ideig óráig felkap a történelem gépszíja. A mindenkori nyertes az intrikus Sujszkij, aki marionett figuraként irányít mindent és mindenkit. Örök vesztes pedig természetesen szegény nép, aki mindig hisz az új cárnak, mindig reménykedik, noha több kenyér sosem jut neki… 

 Néhány éve, a Táncművészeti Főiskola egyik vizsgakoncertjén nem lehetett nem felfigyelni egy fiúra. A következő évben Simon István a Giselle Albertjével bizonyította, hogy 19 évesen is érett táncos, akiből ha szerencséje lesz és vigyáz magára, percek alatt nemzetközi szintű művész válhat. István egy remek döntéssel az Aaron S. Watkin által éppen akkor újjászervezett drezdai Semperoper balettegyütteséhez szerződött, ahol kartáncosként kezdte pályafutását, majd folyamatosan kapta az egyre nagyobb feladatokat David Dawson, Jacopo Godani, Forsythe és Kylián egyfelvonásosaiban, Lucentiót Cranko Makrancos Katájában, Bennót, a herceg barátját Watkin Hattyúk tava adaptációjában és Ferencet Balanchine Coppéliájában. Ismét egy kiváló táncos, aki nálunk tanult, majd örökre eltűnt a szemünk elől – gondoltam. Szerencsére nem így történt. 2010. januárjában két előadás erejéig bemutatkozhatott az Operaházban is. Seregi László negyedszázados Rómeó és Júliájában egyszemélyben lehelt új életet az elszürkült produkcióba, újragondolva és korszerűvé téve Rómeót. A 18 éves Felméry Lili partnereként végre valóban két kamasz szerelmi tragédiája elevenedett meg, közelebb hozva a balettet a mostani fiatalokhoz, a leendő közönséghez és táncművészekhez. A vendégszereplésnek egyelőre nem lett folytatása.

Ha az ember Simon István művészetében szeretne gyönyörködni, Drezdába kell utaznia. Többekkel együtt én is kimentem párszor elmúlt években. Már maga a Budapesttől 700 kilométerre fekvő város is megér egy kirándulást. Fantasztikus látni, ahogy az egykori szürke NDK-s romhalmazba lassan visszaköltözik az élet, s ahogy szinte hónapról hónapra éled újjá az 1945-ben lebombázott Elba-parti Firenze. A Semperoper ma egyike Németország vezető zenés színházainak. Zenekara a legjobbakkal vetekszik, akik úgy tudják eljátszani még Delibes agyoncsépelt Coppéliáját is, mintha egy Beethoven szimfóniával lenne dolguk.

A balettegyüttest 2006 óta a kanadai Aaron S. Watkin vezeti. Watkin abban a szerencsés helyzetben volt, hogy 5 éve korlátlan lehetőséget kapott társulata újjászervezéséhez. Megtartotta a régi együttes egy részét, és a világ minden pontjáról válogatta össze táncosait, Európa egyik legdinamikusabb és legizgalmasabb társulatát hozva létre. A csapat egyértelműen nemzetközi, a 65 tag és 18 gyakornok közül jelenleg mindössze kettő német. A Semperoper Ballet évi közel száz előadást tart, az anyaszínházban és a legváltozatosabb helyszíneken, múzeumoktól az üveggyárig. A repertoárt a kezdeti években inkább a kortárs táncalkotások (elsősorban az akkori rezidens koreográfus, David Dawson munkái) uralták, ám Watkinnak be kellett látni, hogy Drezda még nem érett meg erre, így mostanában egyre több az egészestés, cselekményes balett. Maga az igazgató is előszeretettel dolgoz át klasszikus műveket, így a társulat az ő Csipkerózsika, Bajadér, és Hattyúk tava adaptációját játssza.

 A fenti állítás a kínai-amerikai kulturális intézet vezetőjének szájából hangzott el Pekingben néhány hónappal ezelőtt. Shirley Young az elmúlt évek kulturális pezsgését látva úgy vélekedik, hogy a Távol-keleti ország jelenti az egyedüli reményt a klasszikus zene túléléséhez. A gondolat egyáltalán nem alaptalan. Ha szemügyre vesszük Kína zenekultúráját, gazdasági és művészeti adottságait, egy izgalmas, nagy reményekkel kecsegtető ország képe bontakozik ki előttünk. A világ legnagyobb gazdaságáról lévén szó, mindez olyan léptékben, ami nyugati szemmel gyakran elképzelhetetlennek tűnik.

Az épületet körülvevő, a 322 férőhelyes mélygarázsra emelt pódium főlépcsőjének tetején várja a látogatót a főbejárat. Innen a rendezvényekre is alkalmas, nagyméretű előcsarnokba lépünk be. „A belső kialakítás telis-tele van a Hadidra jellemző ívekkel, letisztult, fekete-fehér fényjáték jellemez minden részletet. Az építészeti nyelv hasonló a római MAXXI-éhoz, de az ívek és formák ott Hadid régebbi korszakát idézték” – mondja a helyszínen járt Santos Dániel. A belső a fekete padló és a fehérre festett falak és acélszerkezetek ellentétére, valamint a követhetetlenül egyedi formavilágra épül. Hagyományos lámpatesteknek se híre, se hamva. A világításért a mennyezeten kanyargó fénycsíkok, illetve a homlokzati szerkezetbe épített, az éjszakai látványról is gondoskodó fénycsövek felelnek. Az egyes szintek, helyiségek, falak, padlók és mennyezetek között elmosódnak a határok. Az épület már az előcsarnokban is organikus egész látszatát kelti.

 Az opera műfaja nem is olyan régen még az általános művéltség részét képezte. Egy villanyszerelő is tudta, hogy „Az asszony ingatag” és „Oszkár tudja, de nem mondja”. Ez az elmúlt húsz évben kikopott a köztudatból. A műfaj perifériára szorulását inkább magyar, mint nemzetközi jelenségnek érzem (noha a hanyatlás ott is nyilvánvaló), itthon jóval több az üres szék és az ősz fej a nézőtéren, mint odakint. Arra gondoltam, indítok egy sorozatot, ahol röviden leírom a darabok cselekményét és, hogy nekem ma miről szólnak az adott művek. Egy színpadi alkotás mindig függ a kontextustól, hiszen Az álarcosbál svéd királygyilkosságát egész másképp értelmezzük a Palme-gyilkosság után, vagy a Cosi fan tutte bonyodalmai is másképpen érintenek meg bennünket, ha előtte tudjuk meg, hogy szerelmünk a legjobb barátunkkal flörtöl. Tehát az én ABC-m nem helyettesíti a lexikonokat, de a reggeli kávé mellett kellemes olvasmány lehet.

 A jól hangzó művésznév mögött megbújó Gaspard-Félix Tournachon (1820 – 1910) elsősorban a fényképészet történetének első klasszikusaként vonult be a kultúrtörténetbe, de ennél jóval sokoldalúbb ember volt: festett, írt, újságot szerkesztett, és profi léghajós volt. Karikaturistaként kezdet a fotózással foglalkozni. Előbb fényképezte a célszemélyt, aztán a kép alapján elkésztette a karikatúrát. Később mindezt megjelentette egy könyvben, melynek egyik oldalán a fotó, a másikon a rajz szerepelt. Nadar alkalmazott elsőként műfényt képei elkészítéséhez. S ő volt az első fotós, aki léghajóról fényképezte Párizst és környékét. Képzelhetjük, hogy mekkora reveláció volt ez az 1860-as években. Hát még, amikor a francia-porosz háborúban porosz seregek állásait is filmre vette Párizs körül, s a képeket postagalambokkal küldte a hadügyminisztériumba 1870-ben. Minden téma érdekelte, fotózott szomorú vásári bohócot és meztelen hermafroditákat, készítette egy sorozatot egy elektrosokkal kezelt betegről. Legfőbb specialitása, ami alapján ma is emlékezünk rá, a portré készítés művészi rangra emelése volt. Nadar munkássága alapján tekintették a portréfotót művészinek Európában. Műtermében mindenki megfordult, aki akkoriban számított Párizsban. Izgalmas korszak ez, amikor az arckép festészetet felváltja az akkor még nagyon körülményes fotózás, de még nem születik meg a filmfelvétel. Számos jelentős művész – zeneszerző, és énekes állt modellt Nadarnak. Nemcsak arcélükről, hanem egész jellemükről mesél ez a pár ránk maradt fotó. 

 A héten jelentették meg a bécsi Staatsoper jövő éves műsorát. Ez lesz a második szezon, amit a francia intendáns, Dominique Meyer állított össze, így egyre világosabban látszik, hogy mit szándékozik megőrizni az Ioan Hollender által megteremtett hagyományokból, illetve mennyit változtat azokon.

A tervekben hat operapremier szerepel. Október 9-én lesz a Traviata felújítása (karmester: Bertrand de Billy, rendező: Jean-Francois Sivadier, főszereplők: Natalie Dessay, Charles Castronovo, Fabio Capitanucci), december 11-én mutatják be Janacek: A holtak házából című operáját (Karmester: Franz Welser-Möst, rendező: Peter Konwitzny), 2012. január 24-én Kurt Weill Mahagonnyja szólal meg először a Staatsoperben (karmester: Ingo Metzmacher, rendező: Jerome Deschamps, főszereplők: Angelika Kirchschlager, Christopher Venrtis). Március 3-án egy gyerekopera, A tündérek premierje lesz. Az évad vége felé pedig két klasszikus opera kerül felújításra: május 17-én a Titus kegyelme (karmester: Louis Langrée, rendező: Jürgen Flimm, főszereplők: Michael Schade, Juliane Banse, Elina Garanca), június 16-án  pedig a Don Carlos olasz változata (karmester: Franz Welser-Möst, rendező: Daniele Abbado, főszereplők: René Pape, Simon Keenlyside, Ramon Vargas, Krassimira Stoyanova, Luciana D’Intino.