Caruso

Mostanában sajnos ismét csend honol az aktuális kultúrpolitikánkban olykor fellángoló kezdeményezés körül, miszerint támogassuk-e meg a Los Angeles-i Operaházat néhány millió forinttal, hogy színre hozhassák a Bánk bánt. Azt hinnénk, új keletű téma, Erkel műveinek külhoni megismertetése, avagy erőszakos bebizonyítási kísérlete annak, hogy Nemzeti Zeneszerzőnk megállja a helyét a világ nagyjai között. Szerény véleményem szerint az erőlködés tökéletesen felesleges. Volt egy Erkel Ferencünk, aki többé-kevésbé egyedül írt két szívünkhöz közelálló csak nekünk szóló és számunkra értelmezhető operát, melyeket alaposan átírva ismerünk. Az eredeti művek már ismeretlenek és távoliak számunkra – ahogy nagyszüleink számára is azok voltak. Komponistánk többi opusáról pedig leginkább lexikoni adatként szeretünk ködös szemmel tudomást venni. Többségük a maguk idejében sem ért meg különösebben sok előadást, az elmúlt százötven évben minden arra irányuló kísérlet, hogy megtapadjanak a repertoáron meddőnek bizonyult.

Több mint két évtizedet és számos új betanulást élt meg az 1967. október 1-én és 3-án bemutatott, dr. Kenessey Ferenc által rendezett felújítás (díszlet: Forray Gábor, jelmez: Márk Tivadar). A hatvanas évekbeli repertoárdarabok felújításának legfőbb érdeme az lehetett, hogy „finoman megszabadultak” a szerepeikből kikopott hajdani nagyságoktól, és friss szereposztásokban prezentálták az ismert műveket. Ekkoriban tűnt el a legtöbb Oláh Gusztáv díszlet is. Az 1967-es felújítás - melyet néhány hete leadott ismét a Magyar Rádió – legnagyobb erőssége az lehetet, hogy ismét Ferencsik János vezényelte a művet (a második szereposztást Oberfrank Géza). A főszerepeket Palcsó Sándor és Külkey László (V. László), Simándy József és Tarnay Gyula (Hunyadi), Fodor János és Palócz László (Gara), Ágai Karola és Szabó Rózsa (Mária), Déry Gabriella és Dunszt Mária (Erzsébet) énekelte. Alig telt el egy hét a felújítás után és Ágai Karolát ismét Szilágyi Erzsébetként ünnepelhette a közönség. A beugrás nem korlátozódott egy estére, a kiváló szoprán felváltva lépett fel a szerepekben. A nagy előadás-szériára való tekintettel többen be- vagy visszaálltak a produkcióba. Dőry Dénes, Pless László (karmester), Bartha Alfonz, Albert Miklós és Külkey László (Király), Udvardy Tibor, Csongor József m.v. és Pálos Imre (Hunyadi), Sólyom-Nagy Sándor, Palócz László és Reményi Sándor (Gara), Erdész Zsuzsa, Marsay Magda m.v, és Lehóczky Éva (Mária), Czakó Mária m.v. (Erzsébet).

Majdnem fél évszázadnyi folyamatos repertoáron tartás után végül 1928. február 25-én újítják fel először a művet. Már ekkor előkerül az átdolgozás problémaköre, mely ekkoriban még csak a szöveget érinti. A kor legelismertebb műfordítója, Lányi Viktor végzi el a szükségesnek ítélt változásokat. Az előadást az egykori kiváló bariton, Szemere Árpád rendezi, a díszleteket az ifjú Oláh Gusztáv tervezi. Az előadást Rékai Nándor vezényli, a főszerepekben Rösler Endre, dr. Székelyhidy Ferenc, Palló Imre, Sándor Erzsi és Németh Mária lépnek fel. A kritikák számon kérik a színház vezetésén a magyar művek hiányát. (az okokba természetesen nem gondolnak bele). Az est szenzációja Németh Mária Szilágy Erzsébet alakítása, aki egyes idősebb színházlátogatók szerint még Wilt Máriánál is jobb volt. Az újságok dicsérik Szemere Árpád rendezését és Lányi Viktor „kegyeletetes kézzel” átdolgozott szövegét.  A néhány évadot megélt produkcióba beálltak még: Hollai Béla és ifj. Toronyi Gyula, a kiváló karaktertenor (V. László), Halmos János (Hunyadi), Pusztai Sándor és Svéd Sándor (Gara nádor), Goda Gizella, Szabó Lujza és Osváth Júlia (Mária), valamint Bodó Erzsi és Szabó Lujza (Szilágyi Erzsébet). Ezeknek az éveknek meghatározó énekesnője volt a világviszonylatban is kiemelkedő koloratúrszoprán, Szabó Lujza, aki sajnálatosan korán hunyt el. Szerencsénkre egy La Grange ária ránk maradt a tolmácsolásában, melyet ma is csak ámulva hallgathatunk. 1935. június 17-én ünnepelte Székelyhidy Ferenc első színpadra lépésének 25. jubileumát, Hunyadiként.

Bartók Péter

Bartók színpadi műveinek előadásai még ma sem akadálymentesek. A szerzőt halála után hetven évig védi a szerzői jog. Amikor nyáron a Mandarin tiranai előadására készültünk, természetesen nekünk is meg kellett keresni a jogutódot, a produkció engedélyeztetése végett. Először a rettegett Vásárhelyi Gábor úrral beszéltünk, de kiderült, hogy ő csak a magyarországi színrevitelek jogai felett diszponál. Így jutottunk el Bartók Péterhez, a komponista Floridában élő nyolcvannyolc esztendős fiához. Bartók úr minden levelünkre postafordultával és nagyon kedvesen válaszolt. Egyetlen kérése volt csupán, hogy tartsuk tiszteletben édesapja zenéjét és Lengyel Menyhért librettóját. Megnyugtattuk, hogy eszünk ágában sincs kiforgatni a művet, csupán néhány helyen igazítjuk a kinti állapotokhoz a történéseket. Ezután, úgy éreztem, hogy szép lenne, ha írna nekünk néhány sort a tiranai bemutató műsorfüzetébe. Pár nap gondolkodási idő után az alábbi levelet kaptuk. Miután csak albánul lesz publikálva, úgy érezem, érdemes itt megosztani Bartók Péter gondolatait. Ezúton is szeretnénk megköszöni a szép sorokat, egy olyan embertől, aki lassan hetven éve elhagyta Magyarországot, és aki számára ma is érdekes, mit csinál egy ifjú koreográfus Albániában édesapja művével.

Eközben Imre…

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Egy professzionális balett-együttessel színpadra vinni egy fantasztikus darab új koreográfiáját, élvezet. A két szólista pár Pesten is megállná a helyét, a Csavargók korrektek, a „kisfiú” ugyan nem érti, hogy el kéne játszania, hogy először simítja meg egy nő bőrét, és az öregúr is csak bágyadt mosollyal az arcán téblábol, de ezek csak apróságok, amik megoldására még remélhetőleg van idő. A színpad nagyjából áll, és világítani is elkezdtünk, ami nem akármekkora kihívás egy angolul pötyögő bávatag mosolyú ügyelő segítségével – a kihívás kemény, de egyelőre győzzük.

Idén március 16-án múlt 555 éve, hogy Hunyadi László feje porba hullt, midőn a bakó a legenda szerint harmadszor sújtott rá. A huszonhat éves ifjú ekkor Magyarország egyik legnagyobb klánjának volt a feje, ami sokaknak csípte a szemét. Hogy rendelkezette-e „Vajdafi” László édesapja és öccse erényeivel, az nem derülhetett ki. Egy biztos, Mátyás bölcsebb volt, mint heves vérű bátyja, akinek gyilkosain nem állt bosszút, sőt kibékült velük és maga mellé állította őket. László testét pedig kihantoltatta és Gyulafehérvárra vitette, ahol édesapjuk mellé temetett. Ott is nyugszik a mai napig. Évszázadokig háborítatlanul pihent, míg az 1840-es évek nemzeti romantikája fel nem fedezte magának, s egyfajta „magyar Sasfiókként” bele nem kapaszkodott homályba veszett alakjába. Hunyadi László végzete tökéletesen alkalmas volt arra, hogy bukásából egy bús történetet kanyarítsanak, mely pontosan illeszkedett a romantikus, múltban igazolást kereső korhangulathoz.

Először a színpadon

Egy készülő produkció több kulcsfontosságú helyen bukhat el. Egyik ilyen az első nagyszínpadi próba. Ekkor derül ki, hogy mennyire volt eredményes a kisebb próbaszínpadon, vagy balett teremben végzett munka. Gyakran omlik ilyenkor atomjaira több hét fáradozása. Jól dolgozhatott Barbi és Dávid a betanításkor, mert a koreográfia a felmoshatatlan, szürke linóleummal borított tiranai színpadon is felismerhető maradt. A táncosok kipróbálhatták a lépcsőket, melyet értelemszerűen nem voltak a próbateremben, elkészült a kút jelzése is, és nagy nehezen egy viszonylag használható szobrot is sikerült felhozatni a kelléktárból. Előkerült egy szomorú szemű fiú is, aki valószínűleg az ügyelő lehet. Minden kérésünkre könnybe lábadt a tekintete, nagyot sóhajtott, aztán másnapra többé-kevésbé teljesíti a kéréseket, noha nehézkes viselkedésével érzékelteti, hogy tökéletesen értelmetlennek tartja az egészet.

A napokban múlt tizenöt éve, hogy Kelen Tibor hangja utoljára felcsendült Budapesten. Nem tudni, kinek az ötlete lehetett annak idején a Zsidó Nyári Fesztiválon kántorkoncertet tartani, de annyi bizonyos, hogy a hatalmas Dohány utcai Zsinagógában egyetlen tűt sem lehetett leejteni a forró kora őszi estén. A többi közreműködőből nem sok maradt meg, azon az estén csak Őt hallgattuk. Egy számunkra már rég a legendák világában élő művészt, akinek néhány ránk maradt felvételét (a Manon Lescaut Lámpagyújtogatója mellett két áriát a Rigolettóból és egy lemezoldalnyi részletet A cigányprímásból) feltétel nélkül csodáltuk. Az élmény hibátlan volt. Műsoron egyházi énekek mellett operaáriák is szerepeltek. Nem úgy énekelt, mint egykor, egészen más helyen és hangképzéssel szólaltatta meg az ismerős áriákat. Akkor még igen keveset tudtam a kántorok egészen speciális énekiskolájáról, mely évszázadokig elzárva háborítatlanul virágzott – az operai énekmesterekkel párhuzamosan. Kelen Tibor ebből az iskolából adott felejthetetlen leckét.