Caruso

Amikor előadás előtt jó két órával kijöttem a Theater an der Wienből, nézegetve a jegyemet, hogy hova is szól (igen jó helyre kaptam, a zenekar feletti első emeleti páholyba), a Naschmarkton átvágva felpillantottam, éppen szembe jött egy hölgy. Összevillant a szemünk és egymásra mosolyogtunk. Egy másodperc volt az egész, nem több. Ismeretlen ismerősök, akiket összeköt a pillanat titka. Bizonyára mindenkivel történt már hasonló. Csak ezután tudatosodott bennem, hogy ki is volt a szembejövő. Cecilia Bartoli. Sehol egy hófehér limuzin, sehol egy földig érő bundaköltemény. Fekete pufi dzsekiben, összefogott hajjal, az ember munkából hazafelé tartó osztrák háziasszonynak is nézhette volna a színes-szagos török piac közepén. Cecilia. Így egyszerűen. Keresztnéven lett világsztár és rajongók imádatának tárgya. Talán az első operaénekes, aki nem Pavarotti, Callas, vagy Caruso, hanem egyszerűen csak Cecilia. Nem istennő, hanem egy mindenki számára kézzelfogható asszony. Egyike azon keveseknek, akinek koncertjeire, előadásaira azonnal elfogynak a jegyek. így történt Bécsben is, ahol egy Ory grófja sorozatban lépett fel.

A héten ismét sikerült egy igen különleges könyvritkaságra bukkannom. Sajnos az illető antikvárium is tisztában volt a kiadvány raritásával, így az árát megfelelően lőtte be. Az alig ötven oldalas füzetecske hívogató címe: A M. Kir. Operaház válsága. Bubik Árpád, a buzgó szerző, - aki magát a Magyar Művészek Szövetkezetének ügyvezető-igazgatójaként tünteti fel - bizonyára a saját zsebéből fizette műve megjelenését. De ki is volt ez a bizonyos Bubik, aki 1925-ben anyagi áldozatot nem kímélve hívta fel a figyelmet önmagára azzal, hogy egy kötetet szentelt annak, hogy bejelentse: ismeri a válságból kivezető utat. Az illető úriember életéről kevés feljegyezni valót tart fontosnak a magyar színháztörténet. Orosházán született 1896-ben, az I. világháború után egy termelőszövetkezetet igazgatott. A 20-as években már Pesten találjuk a Programm című színházi újság szerkesztőjeként, majd külföldön élt, ahol különféle stagione-társulatokat vezetett. 1933-ban (!) Németországba költözött, Berlinben több színházat – köztük Max Reinhardt Theater unter den Linden-jét – bérelte. A szíve azonban hazahúzta, az 1941/42-es évadban az Operettszínházat és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot vezette. Katasztrofálisan. Ahogy ez azokban az időkben oly jellemező volt, ő is zengzetes nyilatkozatokkal kápráztatta el a sajtót, az operett megreformálásáról, „magyarításáról”. Ez abból állt, hogy kiirtott a darabokból a poénokat és kirúgta a zsidó származású színészeket, például Latabár Kálmánt. A közönség viszont sajnos Latyira volt kíváncsi, nem a reform-operettekre. Nyáron már csak Berlinből üzengetett haza, majd igen gyorsan visszavonult. A világháború után Ausztriában élt, majd Argentínában telepedett le. Ekkor szerződtette a szintén hazátlanná vált Dohnányi Ernőt egy dél-amerikai hangversenykörútra, de a vállalkozás nem hozta meg egyikük számára sem a remélt anyagi hasznot. Végül visszatért Európába, 1965-ben, Berlinben halt meg. Bubik életét áttekintve egy szó jut eszünkbe: kalandor. A háború előtt számtalan hasonló impresszárió élt, s működött szerte a világban több-kevesebb sikerrel. Ami különösen kétessé teszi alakját, az a nyílt rokonszenvezés a náci Németországgal.

Néhány hete elhunyt Szőnyi Olga. Ismét kevesebbek lettünk egy hatalmas művésszel. S ismét úgy ment el valaki, hogy nem kérdeztük meg. Magával vitte titkait a nyolcvanhárom évesen eltávozott művésznő. Utólag pedig hiába keressük, alig találunk nyomokat arra, hogy megfejtsük, mi lakozott titokzatos mosolya mögött. Interjúkat alig adott, fénykorának magazinjai csupán címlapfotónak használták a mindig dekoratív mezzoszopránt, Házy Erzsébet szőkeségének fekete ellenpólusát. Hagyatékában egy különös gépelt papírra bukkanunk, a sorokat a hatvanas évek végén vetette papírra: „Annak a feladatnak, hogy beszéljek magamról, nagyon nehezen, s a kifejezéseket kutatva állok elébe. A ráismerés, hogy a bennem lévő gondolatokat, érzéseket igazából csakis a zene nyelvén tudom közölni – mai nyelven szólva – teenegger koromban történt. Jóhangú leányka voltam és az a tény, hogy szüleimnek nem volt pénze hangszervásárlásra, egyenes irányba vitt a felé, hogy minden zenélési vágyamat az éneklésben találjam meg. Nagy igyekezettel tanultam, s így jóformán iskoláim elvégzése után az Opera tagja lettem. Két esztendős szezont mint énekkari tag működtem, majd kiemeltek és szólista lettem. Egyik szép szerep a másikat követte. Első főszerepem Verdi Don Carlosának Ebolija volt. Ezt a szerepet azóta is éneklem, sőt részt vettem vele a Budapesti Operaház moszkvai vendégszereplésén, a kölni, frankfurti opera felújításain is. (…) Egy soha nem álmodott, sarkalatos változást hozott életembe az a csoda, hogy Bartók Kékszakállújának Judit szerepét az Operaház kiosztotta rám. A feladat súlya olyan tanulásra ösztönzött – és ezt nem is mondhatom múlt időben – hogy minden más teendő az életben csak másodlagossá vált. Az a rendkívüli szerencse, hogy a csodálatos, egyedi, felejthetetlen Székely Mihály partnere lehettem egy alkalommal Londonban a Royal Festival Hallban Doráti Antal vezénylete alatt, egy amerikai lemezfelvételt is hozott. Ez a Székely Mihállyal közös lemezem olyan kihatással lett egész eddigi pályafutásomra, aminek jelentőségét akkor még nem fogtam fel.” Eddig jutott Szőnyi Olga addigi élete átgondolásában. Nem szól róla, hogy már a háború előtt Lichtenberg Emil Budapesti Ének és Zenekarának gyerekkarában énekelt. Az Operaház énekkarába 1950-ben került, s ezzel párhuzamosan járt a Zeneakadémiára, ahol dr. Sipos Jenő és Varga Pál növendéke volt. 1952-ben nevezték ki szólistának, a színház tagja marad 1979-es nyugdíjazásáig. Hiába volt az Operaház egyik vezető művésze, fent valahogy megfeledkeztek róla, állami kitüntetést alig kapott. Liszt-díj, érdemes művész (1971), Magyar Köztársaság középkeresztje (1994) és élete végén az annyira vágyott Bartók – Pásztory díj, két éve.

X, mint Xerxes, mert amíg U-val csak nehezen talál az ember az Opera ABC-be való darabot, addig a lehetetlen X tálcán kínálja Händel remekét, melyet ráadásul a napokban meg is lehet élőben nézni, ha valaki kedvet kapott hozzá! Nem mindig voltak ilyen népszerűek a „hallei géniusz” művei. 1759-es halála után jó százhúsz évig csak a nagy oratóriumai csendültek fel olykor. Míg az 1920-as években ismét előkerült néhány operája dr. Otto Hagen professzor átköltésében. A Göttingenből indult reneszánsz még a II. világháború előtt lecsengett, hogy csak az 1960-as – 70-es években kerüljenek elő olyan remekművek, mint a Rodelinda vagy a Julius Caesar. Megdöbbentő az adat, de napjainkra Händel lett az egyik legtöbbet játszott szerző. Csak az idei évadban szerte a világban 55 színház 28 művét tartja műsorán! Ennyiféle darabja talán még a bicentenáriumát ünneplő Verdinek sem került színpadra idén. Mi lehet az oka ennek a megdöbbentő év váratlan sikernek? Megpróbálunk ennek is utánajárni.

Eddig nem volt bizalmam a különböző internetes csomagküldő szolgálatokhoz, de amikor Gyenge Anna életét próbáltam megírni, felbukkant egy cd - melyet mindössze 89 centért hirdettek. Vesztenivalója nincs az embernek, ha kétszáz forintért nem jön meg a lemez, se nagy baj. Igaz, hogy szállítással együtt hét dollár lett a végösszeg, de még ezt is ki lehet bírni valahogy. S láss csodát, az ígért határidő (a rendelés után egy hónappal) előtt két héttel már meg is érkezett Amerikából a lemez: ötvenpercnyi Gyenge Anna - az eddig ismert három ária helyett.

A magyar operaigazgatók vigyázó szemeiket hagyományosan Bécsre vetik, sőt, a legtöbb esetlen a legfeljebb odáig látnak el. Hosszú időn keresztül Pest azokat az újdonságokat mutatta be, amiket Bécs már sikeresen kipróbált. Így volt ez Csajkovszkij két operájával is, az Anyegin 1897-es osztrák premierjét 1902-ben követte a magyar, a Jolanta 1900-as bécsi bemutatója után mi is megrendeltük, lefordíttattuk, kiosztottuk a szerepeket – aztán valamiért azóta sem került színre. A Hofoper 1902-ben Gustav Mahler vezényletével, Erik Schmedessel Hermann szerepében mutatta be a harmadik Csajkovszkij-opust, a Pikk dámát. Ez Pesten csak 1945-ben került színre, csodálatos szereposztással. (Nyilvánvalóan ezzel gondoltak kedveskedni a megszálló szovjet csapatok úriembernek vélt vezetőinek. A Pikk dáma néhány év után eltűnt az Operaház műsorrendjéről, majd az 1977-es felújítás sem járt nagyobb sikerrel.) A mű gyökeret vert Ausztriában, 1954-ig folyamatosan műsoron volt, majd 1982-ben Kurt Horres rendezésében újították fel. Ezt a produkciót élesztette fel Ioan Hollender, 1992-ben Vladimir Atlantov, Szergej Lejferkusz, Vladimir Chernov, Mirella Freni, Vesselina Kasarova és Martha Mödl főszereplésével. Az előadás TV felvétele bejárta a világot, és jó eséllyel egyik mozgatórugója volt a 90-es években elindult, mára lassan lecsengett Pikk dáma divathullámnak. A lekopott produkció egyik utolsó előadást még nekem is szerencsém volt látni 1999 nyarán, ekkor Plácido Domingo, Szergej Lejferkusz, Dmitrij Hvorostovsky, Galina Gorchakova és Rita Gorr álltak a szereposztás élén. A Pikk dáma legutóbbi felújítása 2007-ben volt Bécsben, a zenekar élén Seiji Ozawa állt, a rendező Vera Nemirova, a díszlettervező Johannes Leiacker, a jelmeztervező Marie-Luise Strandt volt, a főszereplők Neil Shicoff, Martina Serafin és Anja Silja voltak. Ioan Hollender újabb parádés lehetőséget talált egyik legkedvesebb tenorjának, az elpusztíthatatlan Silja után pedig szinte kiabált A grófnő szerepe.

A Verdi-bicentenárium évében szinte valamennyi operaház igyekszik valami érdekességgel előhozakodni. Jó lenne azt írni, hogy bizonyára számtalan új könyv és cd is napvilágot fog látni, de erre kevesebb az esély. A különböző összkiadások alig több mint tíz éve, a komponista halálának centenáriumán elárasztották a még létező piacot, sok értelme nincs ismételni, új felvételek azóta szinte kizárólag dvd-re készültek. Így elsősorban a színházak felelőssége, hogy lehetőséget adjanak Verdi művészetének 21. század eleji újragondolására. A Zágrábi Nemzeti Színház vezetősége Kovalik Balázst bízta meg, hogy újítsa fel az egyik legnépszerűbb Verdi-opust, az Aidát.

Amikor tavaly télen ráakadtam Széll Kálmán Lackfi című operájának zongorakivonatára, nagyon megörültem. Eszembe jutott, mennyire érdekes lehet apránként összegyűjteni olyan magyar, vagy magyar vonatkozású műveket, melyeket már rég elfelejtett mindenki, sőt a maguk idejében se nagyon sikerült gyökeret verniük a köztudatban. A méltán elfeledett opusok természetesen csak féregnyúlványai zenei kultúránknak, ambiciózus szerzőiken kívül olykor csak páran hittek a sikerben. A legújabb kotta, amely felpiszkálta kutatószenvedélyemet egy arisztokrata tollából származik, s ami még pikánsabbá teszi, hogy Londonban jelent meg angolul és olaszul. Hogyan lehetséges mindez? Erre a rejtvényre is igyekszem fényt deríteni.

Nem tudom, ki hogy van vele, a magam részéről nem olvastam talán egyetlen krimit sem, mióta a tízes éveim végén, húszas éveim elején végigrágtam magam minden akkoriban hozzá férhető Agatha Christie-n. Nem mintha bármiféle ellenérzésem lenne a műfajjal kapcsolatban, egyszerűen nem jutott eszembe, hogy ezt is lehet olvasni vagy nem volt rá érkezésem. A minap mégis megakadt a szemem egy könyvcímen az egyik antikváriumban. „Gyilkosság a Metropolitan Operában.” Hát ez meg kinek juthatott eszébe? A kissé viseltek kiadványt az Európa Kiadó adta ki 1969-ben. Legalább szerzek magamnak két könnyű estét! – gondoltam. Már a téma is izgalmasnak ígérkezett, aztán megpillantottam az író nevét: Helen Traubel. Lehetséges volna, hogy a nagy Wagner énekesnő szabadidejében detektívtörténeteket gépelt? Bármennyire is hihetetlen, de így történt.

A II. világháború befejezése több szempontból is törésvonal az Operaház történetében. Többek között a színház játékrendje is erősen átalakult ekkor. Wagner művei 1945 után alig kerülhettek színre Pesten, noha azok játszásához minden adott lett volna. A bolygó hollandi 1951-ben került először színre hét évnyi szünet után. Ekkor két szereposztásban újították fel, október 3-án és 17-én. Oláh Gusztáv állította ismét színpadra az operát, a korábbi, vagy azzal közel azonos díszletben. Az előadásokat Lukács Miklós vezényelte, Dalandot Székely Mihály és Bencze Miklós, Sentát Takács Paula és Rigó Magda, Eriket Simándy József, majd Nagypál László, A hollandit pedig Fodor János és Jámbor László énekelték. A kevés kritika, mely ránk maradt elmarasztaló. A szocialista realizmus éveiben egyértelműen elutasítják a darab vadromantikáját. „Nem ilyen komor, nyomasztó, fantasztikus mesét kívánnak az operairodalommal most ismerkedő, zenei kultúrához először hozzájutó dolgozó rétegek. Hangulatuktól távol áll az ilyen vigasztalan, ködös misztikum.” – írja a Világosságban a kor széljárásoz kiválóan alkalmazkodó Péterfy István. A produkció ennek ellenére folyamatosan játékrenden maradt. Az előadásokat később Pless László, Várady László m.v., Tóth Péter és Georg Sebastian m.v. is vezénylik, Sentaként Laczkó Mária, Erikként Joviczky József áll be.