Caruso

Kevés izgalmasabb pillanat van az éve első negyedében, mint átböngészni egy-egy színház következő évi műsortervét. Kivált, ha ez az operaház a világ legnagyobbja, a jórészt konzervatív ízlésű amerikaiak által fenntartott Metropolitan Opera, az énekesek és a hagyományos előadások Mekkája. A MET a 2014/05-ös évadban hat bemutatóval, – melyből három opera sosem hangzott el New Yorkban – és húsz további produkcióval várja az érdeklődőket. Az évad szeptember 22-én kezdődik egy Figaro házassága premierrel, melyet James Levine fog vezényelni, a főbb szerepekben Marina Poplavskaya, Marlis Petersen / Danielle de Niese, Peter Mattei / Mariusz Kwiecien, illetve Ildar Abdrazakov / Erwin Schrott mutatkozik be. John Adams 1991-es Klinghoffer halála című operája melynek központjában egy palesztin repülőgép eltérítésen keresztül a 20. századi arab-izraeli konfliktusba enged betekintést. Az október 20-i bemutató karmestere David Robertson, rendezője Tom Morris lesz. Több mint száz éves történelme folyamán még nem volt olyan évad New Yorkban, ahol egyszerre két magyar dalmű is felcsendült. Jövőre ez fog történni! Szilveszter estéjén az operett barátainak Lehár Víg özvegyével kedveskedik a színház vezetősége. Glavari Hannát a MET hervadó primadonnája Renée Fleming illetve Susan Graham alakítja majd, Daniló szerepében két pompás amerikai bariton Nathan Gunn és Rod Gilfry fog a női szívekért harcolni. Január 26-án került először színre a Teatr Wielkiből importált két egyfelvonásos: Csajkovszkij Jolantája és Bartók Kékszakállúja. Úgy a varsói, mint a New York-i előadást Valery Gergiev vezényli és Mariusz Treliński rendezi. A Jolanta szerelmespárját Anna Netrebko és Piotr Beczala; a Kékszakállút Nadja Michael / Michaela Martens és Mikhail Petrenko énekli. Rossini A tó asszonya című operája több okból csak ritkán látható. Az okok egyike a szerepek nehézsége. A MET négy olyan bel canto kiválóságot léptet fel a február 16-i premieren, mint Joyce DiDonato, Daniela Barcellona, Juan Diego Flórez és John Osborn. Az évad utolsó premierje, az elnyűhetetlen verista páros a Parasztbecsület Bajazzók 45 év után kerül felújításra. Az április 14-i premiert Fabio Luisi vezényli és David McVicar rendezi. A két tenor főszerepet Marcello Alvarez alakítja, rajta kívül Eva-Maria Westbroek és Željko Lučić, illetve Patricia Racette és George Gagnidze énekel.

Azt hiszem, Szinetár Miklós emlegette először az operanénik kifejezést. Nem csak hölgyeket jellemzett ezzel a szóval, hanem férfiakat is, és nem kötötte korosztályhoz, a néni szó egy belső lelki alkatra utalt, nem pedig életkorra. Szinetár – akinek munkáit az utóbbi évtizedekben nem lehet modernséggel vádolni – mélységesen elítélte ezt a színházlátogató csoportot. De hát kik is azok a kortalan-nemtelen operanénik? Ők a színház, a haladó, a gondolkodtató színház legnagyobb ellenzői. Magukat a konzervatív jelzővel bástyázzák fel, mintha e szó mögött bármiféle érdemi tartalmat őriznének. Véleményüket sohasem mondják, mindig megkérdőjelezhetetlen ítéletként interpretálják. Nem műveletlenek vagy tájékozatlanok, de tudásuk közel sincs azon a szinten, amilyen magas lóról néznek lefelé. A prózai színházakról már régen lemondtak, ott már képtelenség számon kérni, hogy Hamlet mért nem fekete reneszánsz ruhában, koponyával a kezében elmélkedik a lét és nemlét kérdésein, mint Gábor Miklós, vagy Ódry Árpád tette egykor. A kelet-európai operaházak környezetre lassabban reagáló világában azonban még gyakran megjelennek a nénik, pávaként felfuvalkodva, ha olyat látnak a színpadon, amivel gyerekkorukban nem találkoztak.

Különleges fricskával kezdte a 2014-es Richard Strauss emlékévet a Bayerische Theaterakademie, amikor opera mesterképzős vizsgaelőadásnak a Salomét választotta. Ugyanis nem a Münchenhez több szállal kötődő német muzsikus operáját mutatták be, hanem a francia Antoine Mariotte azonos szövegre készült művét. Kevés hányattatottabb sorsú komponistát és zenedrámát ismerünk. Hiába tanult zenét az ifjú Mariotte (1875 – 1944), apja halála után tengerésznek adták. Egy Távol-keleti útja alatt olvasta Oscar Wilde Saloméját, elhatározta, hogy operát ír belőle. Édesanyja betegsége miatt hazatért, majd a lyoni konzervatóriumban zongorát tanított, s közben nekilátott a Salomé komponálásának. 1905 végén jutott el hozzá a hír, hogy egy bizonyos Richard Strauss is megzenésítette a drámát. Mint ismeretes a drezdai ősbemutató világszenzáció volt. Mariotte megkereste Oscar Wilde örökösét, aki megvételre ajánlotta a jogok egy részét. Ehhez azonban a konzervatóriumi fizetése kevésnek bizonyult. Strauss és kiadója, Fürstner eközben kizárólagos jogot szereztek a szöveg megzenésítésére. Egyáltalán nem árt érdekükben, hogy bárki konkurálhasson azzal a zenedrámával, melyre a drezdai premier másnapján mindegy félszáz jelentette be igényét. Mariotte elkészült operáját 1908-ban elfogadta a lyoni színház. A francia szerző Berlinbe utazott, hogy tárgyaljon Fürsterékkel és Strauss-sal, akik végül engedékenynek mutatkoztak, engedélyezték a Salomé bemutatóját, de csak egyetlen szezonra, s szerzői jogok felét a kiadó és Strauss kapta. A teljes zenekari anyagot pedig a széria után át kellett adni a kiadónak, akinek jogában állt megsemmisíteni azt. Az 1908-as lyoni premier után Romain Rolland közvetítésével sikerült elérni, hogy Fürstner engedélyezze a francia Salomét. Nyilvánvalóan belátta, hogy nem fog útjában állni Strauss remekművének. 1910-ben néhány kisebb francia színházban (Nancy, Le Havre, Marseille) adták elő, aztán Genf, Prága és Párizsban a Theatre lyrique, 1919-ben pedig a párizsi Opera is előadta, de hamarosan eltűnt a repertoárból. Majdnem száz év szünet után 2004-ben Neustrelitzben (németül), 2005-ben Montpellier-ben félig szcenírozva került színre Mariotte operája. Az utóbbi előadásból cd is készült. Ősszel pedig az írországi, ritkaságokat játszó Wexfordi Fesztivál tűzi műsorára. Martotte sikeres, de boldogtalan emberként halt meg. Hiába vezette az orleans-i konzervatóriumot, sőt az Opéra Comique-ot is, művei még életében a feledés homályába merültek.

Vannak időszakok, amikor a halál sűrűbben jár közöttünk, amikor a Nagy Kaszás valamiért harsány vagdalkozásba kezd. Mostanában ismét gyakrabban szállnak a lelkek az ég felé. Hiábavaló volna listát írni, gyászolják a filmesek Jancsó Miklós, a táncosok Nagy Ivánt, az irodalomkedvelők Gyartmathy Fannit, a komolyzene rajongói Claudio Abbadót, az operabarátok Nicolae Herleát. A múlt héten még valaki elment csendben, Alice Herz Sommer zongoraművész. Mondhatnánk, nem mindennapi életet élt, de a pusztító 20. században élete mindennapinak számított. A prágai kislány 1903-ban, jóval az I. világháború előtt született. Zongorista lett, s amikor a családjával Terezinbe deportálták, ez mentette meg az életét. A cseh gyűjtőtábor zenei életéről volt híres. Több száz muzsikus koncertezett rendszeresen. Ezek az előadások – miközben a náci propaganda sűrűn mutogatta a minta gettót – reményt önthettek az eltört szívekbe. A Herz-Sommer családból csak Alice és kisfia élte túl a háborút. Először Prágában próbálták meg felvenni életük megszakadt fonalát, majd Izraelbe költöztek, végül 1986-ban Londonban telepedtek le. Alicéből nem lett neves zongorista.

Hubay Jenőről két dolog biztos nem mondható el: hogy haladó szellemű zeneköltő lett volna, és hogy jelentős irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Szabó Ferenc János zenetörténész, a századelő magyar hangfelvételeinek kutatója egy különleges cikkre bukkant. Mint ismeretes, Richard Strauss Saloméjának 1905. decemberi premierje a századforduló egyik legfontosabb operapremierje és leghangosabb estéje volt. A színházak versengtek a zenedráma színreviteléért, a hatóságok több helyen – így Bécsben – betiltották az erkölcstelennek bélyegzett darab előadását.  Az osztrák premierre 1906 májusában került sor a szerző vezényletével Grazban. A bemutatónak olyan nevezetes vendégei is voltak, mint a Pestről álutazó Puccini, Arnold Schoenberg, Alban Berg, Alma és Gustav Mahler sőt, valószínűleg a tizenhét éves Adolf Hitler is. Több magyar újságíró mellett a kíváncsi Hubay Jenő is vonatra szállt, hogy megszakértse az újdonságot. Hosszú írásában hű képet ad arról a döbbenetről, ami a Saloméval először találkozókat érhette száz éve. A cikket eredeti helyesírással közöljük.

„Amerikában kevés ember akad, aki őszintén érdeklődne a művészetek iránt. Mézesmadzag kell nekik. Azonkívül az ország oly nagy, az élet oly gyorsütemű, hogy a legnagyobb szenzációt is könnyen elfelejtik, szinte egyik napról a másikra. Mindig kell valami, ami ébren tartja az érdeklődést, ami izgalomba hozza az embereket. Aki azt akarja, hogy észrevegyék, annak jól ki kell nyitnia a száját, hogy a többieket túlkiabálja.” – Leo Slezák majd egy évszázados szavai ma is íródhattak volna. Mintha a nagy morva tenorista megérzett volna valamit a ránk leselkedő globalizációból. Slezák a maga eszközeivel harcolt: egyik New York-i szezonkezdéskor, amikor csatába indult Caruso trónjáért, a hajóról egy teknőssel és egy Dinorah nevű kecskével szállt partot, majd mosolyogva közölte az elképedt újságírókkal, hogy az állatok nélkül képtelen énekelni. Tökéletes reklámfogás! De hogy egy sajtóhadjárat fordítva es elsülhet, azt éppen Caruso e blogon is megírt pesti előadása példázza. A derék magyarok csodát vártak, képtelenek voltak beérni egy csodálatos énekessel. Ellenkező előjelű városi legendák is akadnak: így az ismeretlen fiatal amerikai karmester, Leonard Bernstein 1948-as, vagy a névtelen spanyol tenorista, Domingo 1973-as felfedezése. Állítólag mindkét este gyér közönség előtt kezdődött, de a szünetben az emberek riadóztatták az ismerőseiket. Akadt azonban olyan is, jó tizenöt éve, amikor a moszkvai Bolsoj legnagyobb csillagaként hirdetett Zurab Szotkilava párszáz embernek énekelt csodálatosan grúz altatódalokat az Erkel Színházban. Majd ugyanott nem sokkal később a csilláron is lógtak és a vájtfülüek csalódottan hallgatták Andrea Bocellit vagy José Curát, az asszonyok bálványát.

A hagyományos lemezboltok megszűnésével párhuzamosan maguk a cd-k még nem tűntek el a piacról, csak a lelőhelyük változott meg. Így mostanában a leváratlanabb helyeken és kiszerelésben találkozhatunk velük. Nemrég például egy elsősorban háztartási gépekre szakosodott üzletben bukkantak fel. Rejtély, hogy ki és mi alapján válogathatta össze a bolt kínálatát, mely tökéletesen kusza képet mutatott. Valószínűtlennek tűnik például, hogy Busoni: Doktor Faustjából három példányt el tudjanak adni, a következő ötven évben. Mindamellett ki lehet fogni érdekes és értékes felvételeket is. A Warner Music Group az USA egyik legnagyobb lemezkiadója, mely nagyhalként felvásárolva kisebb cégeket most újra kiadja azok korábbi felvételeit. A német piacra szánt Zeit für Opern-Duette című dupla albumban két korábbi Teldec cd-t dobtak újra piacra egyben, papírtokban, kísérőfüzet nélkül, minimál dizájnnal, fillérekért.

Néhány hónapja, amikor a Háry János kapcsán az 1920-as évek magyar operaterméséről írtam, megemlítettem Hubay Jenő 1923-ban bemutatott Karenina Annáját is, mint egy olyan művet, melyet esetleg érdemes lehet kiemelni a feledés homályából. Sok, első látásra is menthetetlen opera közül kiemelkedik a Tolsztoj regénye nyomán írt három felvonásos zenedráma: a téma hálás, szerzője korának megbízható muzsikusa. A Puccinival egy évben született Hubay (1858 – 1937) olasz társához hasonlóan viszonylag későn kezdett operakomponálásba, első művét, a Merlin témára komponált Alienort 1891-ben mutatta be a Magyar Királyi Operaház. „Mentségére legyen mondva”, hogy előtte valóban nagy ívű nemzetközi hegedűművész karriert futott be. Az Alienor meglehetősen nagyot bukott, mindössze hat előadást ért meg. Nem így az 1894-ben színre került egyfelvonásos, a Cremonai hegedűs, mely itthon egészen a II. világháborúig műsoron maradt és külföldön is több helyen bemutatták. Következő színpadi kísérleteinek – Falu rossza, 1896; Moharózsa, 1903; Lavotta szerelme, 1906 – sem sikerült tíznél több előadást megérni. Mi az oka, hogy a folyamatosa kudarcok ellenére a szerző ontotta magából a zeneműveket, és azokat az Operaház sorra be is mutatta? A Mekk mesterre emlékeztető Hubay akkora ember volt a korabeli Magyarországon, amekkorára mai hasonlatunk egyszerűen nincs is. Világsztárként tért haza Brüsszelből, hegedű mesteriskolájába mindenhonnan özönlöttek a növendékek, Cebrian grófnővel kötött házassága révén bejáratos volt a legfelsőbb körökben, zenedélutánjai az arisztokrácia kedvelt társadalmi eseményei voltak, a Zeneakadémia igazgatása mellett az összes létező kitüntetést is elnyerte. Hogyan is utasíthatta volna el a főúri intendatúra alatt nyögő Királyi Operaház az újabb Hubay-opusokat?

Nemrég kelt szárnyra a szomorú, bár nem egészen meglepő hír, hogy január végén bezár a Concerto hanglemezbolt. Néhány hete az évtizedes múltra visszatekintő legendás Caruso is megszűnt Bécsben, tavalyelőtt Verona sétálóutcájából és a római via del Corsoról is eltűnt Ricordi szaküzlete, tavasszal Milánóban is végkiárusítást tartottak. A lemezboltok lassan, de menthetetlenül el fognak tűnni a föld színéről. Helyettük megastorok sarkában egy-egy polcnyi komolyzenei cd kínálatból lehet majd válogatni, akinek még marad kedve hozzá, vagy marad az otthoni letöltés. Talán felesleges ecsetelni, mennyire más érzés az mp3-as, számítógépes zenehallgatáshoz képest egy átdolgozott hét után önjutalomként péntek délután hosszan válogatni egy lemezbolt kínálatából, hazavinni a zsákmányt, kézbe venni, megtisztítani és feltenni a kicsit sercegő feketelemezt, gyönyörködni a gondosan tervezett borítóban, elmerülni a kísérőfüzetben. Hát ez is elmúlt.

Ha az olasz operaházak repertoárjára gondolunk, Richard Wagner talán az utolsó zeneszerző, aki eszünkbe jut. Művei valóban nem sűrűn tűnnek fel az itáliai színpadokon, kultusza – érthető módon – közel sem olyan elterjedt, mint Európa északi felén. Az első olaszországi Wagner bemutatóra 1871. november 1-én, Bolognában került sor. A Lohengrint huszonegy évvel korábban, Weimarban vezényelte Liszt Ferenc, Pesten végül 1866-ban került színre. Az „olasz jég” Camillo Casarini, Bologna polgármestere kezdeményezésére tört meg. Az 1763-ban megnyitott Teatro Comunale nem tartozott Itália legnevesebb színházai közé, előadásai nem vették fel a versenyt Milánó, Firenze, Velence és Nápoly nagy operaházaival. A hatalmas sikerű Lohengrin bemutatót Angelo Mariani, Verdi korábbi jó barátja vezényelte. A német komponistát a város díszpolgárává választották, a Lohengrint pedig Bolognában további olasz Wagner premierek követték: Tannhäuser (1872), A bolygó hollandi (1877), Trisztán és Izolda (1888). Mint ismeretes, a Parsifalt a szerző halálát követő harminc évben nem lehetett hivatalosan Bayreuthon kívül előadni. Közvetlenül a moratórium lejárat után, 1914. január 1-én azonban a világ számos pontján mutatták be Wagner utolsó remekművét. Olaszországban ismét Bologna volt az első város, noha csak három órával előzte meg a római előadást. Az idei centenáriumra Teatro Comunale igazgatóság jó érzékkel tűzte műsorára több mint három évtizedes pihenő után a Parsifalt.