A varázsfuvolánál kevés népszerűbb opera létezik. S kevés megfejthetetlenebb is.  Népszerűsége és titkainak száma sem csökkent az elmúlt több mint két évszázadban. Éppen ezért érdemes sorra venni, hogy melyik felújítás hogyan sikerülhetett, hogyan reagált a kritika, illetve, hogy kik énekelték az Operaházban a mű főszerepeit. Sokuk neve teljesen ismeretlen lesz a mai olvasóknak, de ha itt nem szerepelnek, más valószínűleg nem fog megemlékezni róluk. Mozart utolsó operáját először németül játszották hazánkban, az ősbemutató után alig másfél évvel, 1793 februárjában, a Várszínházban. A Varázsfuvolát már Csokonai is lefordította, majd Pály Elek, Varázs-síp címmel. Magyarul először valószínűleg Kolozsvárott adták, 1820-ban. A Nemzeti Színházban a Don Juan és a Figaro házassága után, harmadik Mozart operaként mutatták be meglehetősen későn, 1877. február 17-én. Az előadást Böhm Gusztáv fordította és rendezte. Sarastrót Ney Dávid, Taminót Udvardy Antal (a Metropolitan első Don Ottaviója), Az Éj királynőjét Benza Ida, Paminát Balázsné Bognár Vilma és Papagenót Kőszeghy Károly énekelték. Mozart operája nem volt különösebben sikeres, mindössze 19 előadást ért meg.

A Varázsfuvola, szinte napra pontosan egy évvel az Operaház megnyitása után került először színre a színházban, 1885. szeptember 29-én. Valószínűleg változatlan formában hozták át a Nemzeti színházi előadást. A főszerepeket Ney Dávid (Sarastro), Pauli Richard, majd Broulik Ferenc (Tamino), Maleczkyné Ellinger Jozefa, majd Szilágyi Arabella (Éj királynője), Stoll Gizella, majd Rotter Gizella (Pamina) és Kőszeghy Károly, majd Szekeres Lajos (Papageno) énekelték 1888-ig mindössze hét estén. Néhány nap késéssel, a Varázsfuvola ősbemutatójának centenáriumra, 1891. október 6-án porolták le Mozart művét. Az alábbi sorok jól jellemzik, hogyan is vélekedett az 1890-es évek közönsége a dalműről: „A naiv, esetlen szöveg, meg Mozart gyönyörű zenéje sok élvezetes percet szerzett ismét mindnyájunknak, de legyünk őszinték, olykor-olykor untatott is. Ilyen esetekben a kegyeletnek abban lehetne nyilvánulnia, hogy lehetőleg keveset hagyjunk meg abból, mi már Mozartban is túl van haladva. Az előadás, melyet Rebicsek József karmester vezényelt, megtűrt volna még egy-két próbát, mert a szereplők a prózával nem egyszer akadoztak. De a mi a szereposztást, a kiállításra fordított gondot illeti, az előadás beállt jubiláris emlékelőadásnak. A rendezés is gondoskodott róla, hogy a sok változás gyorsan történjék, a felhasznált „Aida”-díszletek és a dalműhöz való ujak tarka látványát nyújtják az egyiptomi mese-országnak”. A kritikák elsősorban Bianchi Bianca Éj királynőjét és Ney Dávid Sarastróját dicsérték. A nagy basszista annak idején ezzel a szereppel robbant ki az énekkarból, s ebben ünnepelte 25. jubileumát is, 1897-ben. Hegedűs Ferenc Papagenójából még hiányzott a néhai közönség-kedvenc Kőszeghy Ferenc bája. Pamina Rotter Gizella, Tamino Szirovatka Károly volt. Ezután a Varázsfuvolát kötelességszerűen eljátsszák néhányszor minden évadban, gyakran ifjúsági előadásban. 1912-ig számos új szereplő mutatkozott be: Szikla Adolf, Rékai Nándor (karmesterek), Szendrői Lajos, Erdős Richárd, Venczell Béla (Sarastro), Arányi Dezső, Gábor József, Kertész Vilmos (Tamino), Blättenbauer Gizella, Pewny Irén, Szilágyiné Bárdossy Ilona, Sándor Erzsi, Maleczky Bianka (Az Éj királynője), Krammer Teréz, Ambrusné Benkő Etelka, Hajdu Ilona, Hardy Helén (Pamina) és Dalnoki Viktor (Papageno).

Nagyon fontos felújításra került sor 1913. március 11-én. Tulajdonképpen ettől a naptól datálhatjuk a magyar Mozart kultusz kezdetét. Az előadásnak két motorja volt, Hevesi Sándor és Bánffy Miklós, ezúttal díszlet- és jelmeztervezőként. Kevesen tudják, hogy Hevesi, a Nemzeti Színház legendás főrendezője néhány évig az Operaházban tevékenykedett, ahol két nagyon fontos Mozart előadást készített. A Varázsfuvola mellett ő mutatta be a Szöketést is. A rendező – abban a korban egészen szokatlan módon – komolyan vette a librettókat, tehát nem bárgyú mesének kezelte a cselekményt. Harsányi Zsolttal újrafordíttatta a daljátékot. Hevesi felkutatta a bécsi ősbemutatóról szóló leírásokat is. Felfedezte, hogy Mozart korában rokokó jelmezekben játszották az operát. A sikeres premier után ugyan volt olyan kritikus, aki egyszerűen perverz ötletként jellemezte az előadást, de  például Cserna Andor szerint: „ A mai előadásban az lepett meg, hogy végre egyszer megint tudtuk élvezni Mozart zenéjét az Operaházban.” Az előadásokat ismét Rékai Nándor vezényelte, Sarastrót Venczell Béla és Kálmán Oszkár, Taminót Arányi Dezső és Székelyhidy Ferenc, Az Éj királynőjét B. Kosáry Emma és Sándor Erzsi, Paminát Hajdu Ilona, Papagenót Dalnoki Viktor énekelte. A produkció tizenöt éven keresztül szerepelt a színház játékrendjén, de valószínűleg Hevesi távozása után az új szereplők már nem kapták meg a rendező instrukcióit. Ebben az előadásban énekelte először Sarastrót Székely Mihály, mindössze 25 évesen, mutatkozott be Gábor József, és a pályakezdő Rösler Endre Taminóként, a sajnálatosan korán eltávozott Nagy Margit Paminaként, Hegedűs Ferenc és Pogány Ferenc Papagenóként. Furcsa módon, noha Sándor Erzsi – Európa egyik legkiválóbb koloratúrszopránja – a színház rendelkezésére állt, az „Éj királynője kérdés” állandóan napirenden volt. Kipróbálták Maleczky Biankát, Babits Vilmát, Kruÿswÿk Annie-t, Goda Gizellát, és a gyors nemzetközi karriert befutó Alpár Gittát is.

Sarastro kertje - Oláh Gusztáv rajza

Öt év szünet után, 1933. október 28-án került ismét színre a Varázsfuvola az Operaházban.  A darab színre állítása egyedül Oláh Gusztáv kezében futott össze. A kritika ismét rácsodálkozik a műben rejlő lehetőségekre és Oláh zsenijére, egyedül Ybl Ervin siratja Hevesi rendezést, mint egyedüli helyes megoldást”. Úgy tűnik, bizonyos dolgok nem változnak… Módosítássokkal majdnem 30 évig játszották ezt a rendezést, az idősebb generációnak személyes élménye is lehet róla. Valószínű Oláh lehetett az első, aki felismerte a pesti Operában a világítás fontosságát. Legalábbis a kritikák rácsodálkoznak a változatos fényhatásokra. Ugyancsak ő kezdhette el megmozgatni a „leszúrt lábú” énekeseket, ezt egyes a recenziók túlmozgatásként aposztrofálják. A premiert Failoni vezényelte, Sarastrót Székely Mihály és Koréh Endre, Taminót Rösler Endre, Az Éj királynőjét Szabó Lujza és Miklóssy Irén, Paminát Báthy Anna és Ladányi Ilona, Papagenót Maleczky Oszkár énekelte. A következő években beállt Kálmán Oszkár (Sarastro), Gyurkovics Mária, Osváth Júlia, Raffay Erzsi (Az Éj királynője), Réthy Eszter, Tamás Ilonka, Layer Mária (Pamina), Taminóként többször vendégszerepelt a világhírű Helge Roswaenge. 1940 októberében teljesen új szereposztás mutatkozik be. Tamás Ilonka és Osváth Júlia szerepet cserélnek, amivel mindketten jobban járnak. Osváth Éj királynőjeként még Toscanini legendás salzburgi előadásában is felléphetett, de nem mint a későbbi évtizedekben bebizonyosodott, nem az volt az igazi fachja. Sárdy János valószínűleg az egyetlen énekes, aki elénekelte Taminót, majd néhány évvel később, tenor létére Papagenót is. Az előadásban Sarastro Koréh Endre, Papageno Szomolányi János volt. Talán jelképként is értelmezhetjük, hogy a világháború alatt, 1942 után nem játszották a Varázsfuvolát. Fennkölt, tiszta mondanivalója nem illett ahhoz az Operaházhoz, amelyik legkiválóbb tagjait volt kénytelen elbocsátani.

Jelenet az I. felvonásból, 1930.

Fotók: Operaház, Emléktár