Caruso

Magyarország központú gondolkodásunkkal nem szokott eszünkbe jutni, hogy az ország nyugat feléről – például Zalaegerszegről, vagy Szombathelyről – közelebb van Graz, mint Budapest. Ausztria második legnépesebb városa egy 1400 férőhelyes operaházat tart fent. Az 1899-ben megnyitott színházat a Fellner és Helmer cég készítette. Az operaház kis magánénekes gárdával, önálló ének- és zenekarral, saját balett együttessel repertoárszínházként működik. Az idei évadban tizenkét opera-operett-musical előadást játszanak, ebből nyolc premier, s csak négy népszerű darabot hoztak át az előző évadból. Minden produkciójukat legalább tízszer eljátsszák, vendégművészeket csak akkor hívnak, ha a társulatból nem osztható ki egy szerep. Muszáj minőséget produkálniuk, különben a közönség Bécsbe, Klagenfurtba, vagy valamelyik közeli szlovén városba utazik operát nézni.

A varázsfuvolánál kevés népszerűbb opera létezik. S kevés megfejthetetlenebb is.  Népszerűsége és titkainak száma sem csökkent az elmúlt több mint két évszázadban. Éppen ezért érdemes sorra venni, hogy melyik felújítás hogyan sikerülhetett, hogyan reagált a kritika, illetve, hogy kik énekelték az Operaházban a mű főszerepeit. Sokuk neve teljesen ismeretlen lesz a mai olvasóknak, de ha itt nem szerepelnek, más valószínűleg nem fog megemlékezni róluk. Mozart utolsó operáját először németül játszották hazánkban, az ősbemutató után alig másfél évvel, 1793 februárjában, a Várszínházban. A Varázsfuvolát már Csokonai is lefordította, majd Pály Elek, Varázs-síp címmel. Magyarul először valószínűleg Kolozsvárott adták, 1820-ban. A Nemzeti Színházban a Don Juan és a Figaro házassága után, harmadik Mozart operaként mutatták be meglehetősen későn, 1877. február 17-én. Az előadást Böhm Gusztáv fordította és rendezte. Sarastrót Ney Dávid, Taminót Udvardy Antal (a Metropolitan első Don Ottaviója), Az Éj királynőjét Benza Ida, Paminát Balázsné Bognár Vilma és Papagenót Kőszeghy Károly énekelték. Mozart operája nem volt különösebben sikeres, mindössze 19 előadást ért meg.

Hazatérve a locsolásból, vagy a felcsúti stadion ünnepélyes megnyitásáról, érdemes elgondolkozni az alábbiakon. Manapság szeretünk minden fontos és kevésbé fontos évfordulóról megemlékezni. Valaki azonban lemaradt idén a listáról, pedig nem érdektelen életműről van szó. Ma van ugyanis 200 éve, hogy egy Galambos Benjámin nevű kisfiú először felsírt egy Sajókazinc nevű faluban. Ez a kölyök felcseperedve olyan dolgokat írt, mint az Erkel keze alá készült Hunyadi László és a Bánk bán librettója, a Klapka induló és a Szózat zenéje. Tehát műveit már az óvodásoknak is tanítják, élete pedig, ha csak érintőlegesen is, tananyag az énekórákon. A bicentenáriumot mégis teljes csend övezi. Pedig rövid, lángoló, szomorú romantikus életében sokat tett a magyar színjátszásért. Benjamin másodikként született a református lelkészi családban. Bátyja korán megszökött és Egressy Gábor néven a Nemzeti Színház első társulatának büszkesége lett. 1848. március 15-én ő szavalta a Nemzeti dalt, a Szabadságharcban játszott szerepéért távollétében halálra is ítélik. Öccse is elszökik a családtól, vándorszínésznek áll, majd énekelni tanul. Nem lesz belőle nagy művész. Kis szerepeket alakít, először vidéken, majd Pesten. Közben indulókat komponál, Petőfi verseket zenésít meg, népszínműveket ír és rengeteget fordít. Igazi színházi mindenes lesz. Nem nagy ember, csak nélkülözhetetlen. Mindössze 37 évet élt. Alakját a szörnyűséges és szeretni való 1952-es Erkel film őrzi, nevét viseli néhány iskola és köztér országszerte, s pár szobra is látható. Sőt arcképét Kazincbarcikán még egy panelházra is felfestették. Az internetet böngészve mégsem találni egyetlen valóban méltó Szózat, vagy Klapka induló felvételt. Pedig megérdemelné Egressy és az utókor.

A májusi bemutatóra most egymillió egy páholy, harmincezer korona egy karzati jegy.

- saját tudósítónktól - 

A m. kir. Operaházban már közel egy éve folynak Wagner Parsifal-jának művészi előkészületei.  művet Kerner István tanítja be, a díszletek és a rendezés Márkus László munkája. Az előkészületek most már annyira előrehaladtak, hogy a Parsifal még föltétlenül ebben a szezonban előreláthatólag április végén, vagy május elején színre is kerül. Azaz, hogy egy föltétel mégis van: elő kell teremteni az előadás színpadi kiállításának horribilis költségét. Az Operaház erre saját erejéből képtelen, hiszen sok száz millióról van szó. (A bécsi Staatsoper pusztán a Parsifal – Gurnemanz-jelenet vándordíszletének hajtószíjáért, amelyet a háború alatt elrekviráltak, több mint egymilliárd osztrák koronát fizetett ki, mikor 1922-ben ujra beszerezte.)

A m. kir. Operaház igazgatósága ezért elhatározta, hogy plakáton fordul az intézet törzsközönségéhez és barátaihoz és megkéri őket, hogy a bemutató előadásra már most váltsák ki jegyeiket, amelyeknek árát körülbelül a mainak tízszeresében állapították meg. Egy páholy egy millió, a földszint első hat sora 250.000, a legolcsóbb földszinti jegy 100.000, a harmadik emeleti erkély első sora 150.000, a legolcsóbb karzati ülőhely pedig 30.000 koronába fog kerülni. A helybiztosítók október 31-ig, a közönség többi része pedig november végéig válthatja meg ezen az áron a jegyeit.

Az igazgatóság reméli, hogy ilyen módon jóval több, mint százmillió korona rendkívüli bevételhez jut, amelyből a díszletek költségeit legalább részben előre fedezheti.

8 órai újság, 1924. október 18.

Budapest operalátogatói hetven éve vannak megfosztva a választás lehetőségétől. Úgy tűnik, ez az idő bőven elég arra, hogy igény szinten se bukkanjon fel bennük egy másik játszóhely kérdése. Az Erkel Színház 1950 óta az Operaház második játszóhelye, nem rendelkezik saját társulattal, mint egykor. Valaha Pest inkább volt német, mint magyar város, az első kőszínháza is a német társulatok számra épült. A Pesti Városi Német Színház 1812-es megnyitása huszonöt évvel előzte meg az Astoriánál álló első Nemzeti Színházunkét. Operát 1837 után mindkét házban játszottak. A Vörösmarty téren álló hatalmas első Német Színház 1847-ben porig égett, de 1853 és 1870, és végül 1869 és 1889 között a Gyapjú (ma Báthory) utcában még volt hajléka az idegen nyelvű szín- és operajátszásnak Pesten. Némi szünet után a Népopera – Városi Színház – Magyar Művelődés Háza nyújtott zenés színházi élményt 1911 és 1944 között azoknak, akik a Magyar Királyi Operaház előadásai helyett más művészekre vagy művekre voltak kíváncsiak. A II. világháború után csak a rövid és máig feldolgozatlan életű Vígopera, a tájolásra szakosodott vitatható színvonalú Népszínház, illetve a kevés előadást tartó Budapesti kamaraopera nyújthatott alternatívát.

A századfordulón kevés népszerűbb muzsikus akadt d’Albertnél. „Isten kegyelméből való művész.” – írta róla első pesti fellépése után a kritika. S valóban, mintha burokban született volna a művész, akinek ereiben Európa majd minden nációja megtalálható. Apja félig olasz, félig francia, anyja angol volt. Ő maga Skóciában született. Előbb Londonban, majd Bécsben, később Weilmarban Liszt Ferencnél tanult zongorázni. Otthon leginkább Németországban érezte megát. Az ifjú D’Albert híre gyorsan bejárta Európát, nem kis részben Richter Jánosnak köszönhetően, aki a bécsi közönségnek bemutatta őt. Pesten először 1885-ben járt, hogy aztán negyven éven keresztül időnként felbukkanjon egy-egy koncert erejéig. 1890-ben például Brahms vezénylete mellett játszotta a Vigadóban a szerző B-dúr zongoraversenyét. Meglepő módon a kritika nem volt mindig elégedett zongorázásával. Valószínűleg d’Albert is azok közé az előadók közé tartozott, akiket nagyban befolyásolt az aznapi hangulatuk. A virtuóz hatalmas sikereit, olykor kínos fiaskók szakították félbe. Az életet nagykanállal ette, csak feleségből hatot elfogyasztott s nyolc gyermeket nemzett. Szerencsére már az 1910 évektől készített lemezeket, így számos felvételét ma is meghallgathatjuk. Mint oly sok zongoristát, őt sem elégtette ki a szólista karrier, 1895-től vezényelni kezdett, majd komponálni. Ha végigtekintünk művei jegyzékén, látjuk, hogy inkább a mennyiség, mint az időtálló minőség vezérelhette. Csak operából huszonkettőt írt, melyek közül az elmúlt évtizedekben csak három került olykor német színpadokon színre. Legnagyobb sikerét az 1903-ban, Prágában bemutatott Hegyek alján című zenedrámával aratta. Ez a spanyol hegyek között játszódó opera, noha Pesten utoljára 1958-ban újították fel, kiállta az idő próbáját. Nagyszerű zene, mely végig sistereg a drámától, kiválóan megrajzolt figurák, remek szituációk. A hegyek alján szerencsésen ötvözi az olasz verizmust és a német expresszionizmust. Érdemes lenne ismét elővenni, ahogy teszik ezt néhány városban, így Frankfurtban. Európa vándora, Eugen D’Albert svájci állampolgárként halt meg 1932-ben, Rigában.

Izgalom az Operaház színfalai mögött, taps a nézőtéren

Tegnap este Puccini Turandotját játszották az Operaházban, de a Turandot előadások történelmétől eltérően ezúttal nem hét, hanem hat órai kezdettel. Ezt azért fontos megemlítenünk, mert az Altoum császárt megszemélyesítő Toronyi Gyula, biztos lévén a hétórai kezdésben, nem jelent meg időben az előadáson. Az ügyelő csengője már szólította őt, de ekkor derült ki, hogy nincs a színházban. A színfalak mögött érthető zűrzavar támadt. Komor már vezényelte az előadást, amikor életmentő ötlete támadt a Pong főpohárnokot éneklő Fekete Pálnak. Korábban már énekelte a császár áriáját, vállalta tehát, hogy most is beugrik.

A bonyodalmat csak az okozta, hogy a főpohárnoknak és a császárnak szinte annyira egy időben kell a színpadon tartózkodnia, hogy Feketének percnyi ideje sem maradt volna az átöltözködésre. Császárnak öltöztetett tehát egy statisztát s ő, jelenése után a császárbáb mögé lopódzott, ügyesen elrejtőzött és kitűnően elénekelte hátmögül Altoum áriáját, miközben a császárbáb nagyszerű szájmozgatással utánozta az éneklést. A közönség semmit se vett észre a színpadon játszódó kegyes csalásból. Áriája után lelkesen megtapsolta Altoum császárt. A színfalak mögött később lelkesen ünnepelték színésztársai az előadás sikerét megmentő főpohárnokot.

Világ, 1948. január 28., Fotó: Operaház Emlékgyűjtemény

A tavalyi Verdi bicentenárium jó alkalom lehetett volna a szerző életművének újragondolására. Hogy ez mennyire történt meg, azt mindenki eldöntheti a saját tapasztalatai alapján. Számottevő felfedezést-rácsodálkozást keveset tartogatott az „ünnepi év”. Kérdés, hogy ez egyáltalán elvárható-e egy ilyen alkalomtól. Valószínűbb, hogy az életmű egyes darabja „maguktól” kerülnek előtérbe, amikor valamilyen történelmi-társadalmi okból éppen beérnek. Nem véletlen, hogy Verdi huszonnyolc operájának nagy része az ősbemutatójukat követő érdeklődés-hullám után hosszú évtizedekre – olykor akár egy évszázadra is – eltűnt a közönség látóköréből. Az olasz komponista születésének centenáriuma körül ritkán lehetett találkozni a Rigoletto, Trubadúr, Traviata, Álarcosbál, Aida, Otello mesterhatoson kívül bármelyik művével. Az 1920-as évektől kezdték csak újra játszani A végzet hatalmát, a Simon Boccanegrát és a Don Carlost, Verdi három talán legsötétebb, legmélyebb drámáját. A lombardok újra felfedezésében pedig oroszlánrésze volt a Lamberto Gardelli által vezényelt 1974-es budapesti előadásnak. De éppen a Lombardok példája mutatja, hogy az egykor népszerű darabok el is tudnak tűnni a kőrforgásban: a bicentenárium alatt öt hamburgi előadáson kívül csak koncertszerűen szólalt meg pár helyen.

A napokban bejárta a világsajtót a megrendítő hír, miszerint a Dominique Meyer által vezetett bécsi Staatsoper a csőd szélén táncol. Ennek ellenére tegnap ismertették a színház következő szezonjának műsorát. A Staatsoperben jövőre hat opera, egy gyerekopera és két balett-est bemutatót terveznek. Október 5-én újítják fel Mozart Idomeneóját. Az előadást Kasper Holten rendezi és Christoph Eschenbach vezényli, a főszerepeket Michael Schade, Margarita Gritskova, Maria Bengtsson és Chen Reiss éneklik. Több mint húsz év szünet után, november 15-én kerül vissza a Staatsoper játékrendjére a Hovanscsina. A szereposztás élén Ferruccio Furlanetto, Christopher Ventris, Herbert Lippert, Andrzej Dobber, Ain Anger, Elisabeth Kulman, a karmester Semyon Bychkov és a rendező, a szentpétervári Lev Dogyin neve áll. A Rigoletto három évtizedes produkcióját december 20-án Pierre Audi új rendezése váltja fel. A manutai herceg Piotr Beczala / Saimir Pirgu, a címszereplő Simon Keenlyside, Gilda Valentina Nafornită lesz, a karmesteri pultot Franz Welser-Möst foglalja el. Március 29-én szintén a főzeneigazgató vezényletével, az Elektra kerül új rendezésben (Uwe Eric Laufenberg) kerül színre. Évtizedek óta nem játszották a Staatsoperben a Don Pasqualét. Az április 26-i felújítást a bel canto specialista Jesús López-Cobos vezényli és Irina Brook rendezi. A főszereplők Michele Pertusi, Juan Diego Flórez, Alessio Arduini, Valentina Nafornită lesznek. Thomas Adès angol zeneszerző Vihar című Shakespeare ihletésű operája az évad utolsó premierje. Az előadást maga zeneszerző vezényli és Robert Lepage rendezi, Prosperót Adrian Erőd, Trinculót David Daniels énekli. A Staatsoper teraszán felállított sátorba április 18-ántól Lortzing Udinéjének gyerekváltozatával várják az ifjú közönséget. A balett egy Richard Strauss – John Neumeier és egy van Manen – Ekman – Kylián esttel készül az új évadra.

„Az Operában ma este a Denevért játszották. A második felvonásnál tartottak, ahol Orlovszky herceg fényes szalonjában estély van. A fináléhoz készültek, amikor egyszerre besietett a sötét nézőtérre egy sereg fiatalember. Egészen a zenekarig mentek és ott harsány hangon kihirdették, hogy megalakult a szovjetköztársaság. A közönség az első percben ijedten sietett  a kijáratok felé, a színészek is szétrebbentek, de ekkor Kornay Rezső operaénekes a színpad elejére állott, felgyújtatta a nézőtér lámpáit és megnyugtatta a közönséget, megmondta, hogy miről van szó. A benyomult fiatalemberek elkiáltották magukat: Éljen a szovjetköztársaság! A közönség, amely ismét megtöltötte a nézőteret, velük együtt éljenzett. A zenekar pedig, amely a riadalom első perceiben elnémult, rázendített a marseillaise-re. Mikor az utolsó hangok elhaltak, Dalnoky Viktor a színpadról megkérdezte: Folytassuk az előadást? Folytassák – zúgta rá a közönség. S ezután tovább folyt az előadás ott, ahol elhagyták, a második felvonás híres fináléjánál.” - írta a Pesti Napló 1921. március 22-én.