Caruso

Torre del Lago éppen olyan ismeretlen apró olasz fürdőváros lenne a Ligur-tenger partján, mint Montignoso vagy Tellaro, ha a világhír felé induló Giacomo Puccini nem szeretett volna bele 1891 nyarán. A zeneszerzőnek annyira megtetszett azonban a hely, melyet nem csak a tenger, hanem a Massaciuccoli tó is határol, hogy végül 1899-ben megvásárolta és átalakíttatta azt a házat, mely napjainkban Villa Puccini néven emlékmúzeum.

Azt szinte mindenki tudja, hogy az idén 90 éve elhunyt Giacomo Puccini – sokak kedvenc zeneszerzője – Luccában született. Az is közismert, hogy felmenői között bőven akadt muzsikus, akinek életműve a városhoz köthető. Éppen ezért, ha arra vetődik az ember, érdemes megállni a toszkán kisvárosban, és megnézni, hogyan ápolják nagy szülöttük emlékét.

Lucca óvárosát ma is évszázados falak övezik, melyek annyiban különböznek a többi hasonló korból fennmaradt falaktól, hogy erre valamikor a századforduló táján sétányt telepítettek, így árnyas fák alatt körbesétálható, vagy körbebiciklizhető. Talán éppen ezek a zárt falak adták meg azt a magabiztosságot Puccininek, mellyel egész életben közlekedett a nagyvilágban. Szülővárosában gyerekként biztonságban érezhette magát, a könnyen bejárható volt minden a városfalon belül. Az utcák jórésze nem sokat változott 1858 óta. Egy kis téren ma is áll a ház, melynek második emeletén a komponista annak idején felsírt, könnyű megtalálni, hiszen előtte a szerző jellegzetes szobra fogadja a járókelőket. Lucca városa itt rendezte be a Puccini emlékmúzeumot.

Karmesterekben gazdag nemzet vagyunk. Érdekes lenne egyszer végigvezetni, miként lehetséges az, hogy az ország nagyságához képest meglepően sok kiváló dirigenst adtunk a világnak. Bizonyára nem az oktatáson múlott – hiszen a Zeneakadémián a karmesterszakot csak az 1950-es évek elején indították. Mindenesetre zenekarvezetőink már az 1880-as években eljutottak Amerikába, napjainkra pedig bajos lenne olyan országot találni, ahol ne fordult volna meg. A magyar karmesterek aranykora az 1950-es évekre tehető, ekkoriban ért a csúcsra Solti György és Doráti Antal, Ferencsik János és Széll György, hogy csak néhány nevet említsünk.

Az 1915-ös év egy gyászhírrel kezdődött: január 2-án, életének 84. évében elhunyt Goldmark Károly. Miután Operaház kapui továbbra is zárva voltak, még a fekete zászlót sem tűzik ki, s ezt néhány lap nehezményezte. A nagy zeneszerző bécsi sírjánál, végülis Székelyhidy Ferenc magánénekes képviselte a színházat és magyarul mondott gyászbeszédet. Eközben az Operaház munka nélkül tengődő művészei a konkurens Népoperában vendégszerepeltek és a Zeneakadémián koncerteznek jótékony célú előadásokon. A Nemzeti Színház január 28-án nyitja meg újra a kapuit, s ebben az időben egyre többen követelik ezt az Operaháztól is. „Hivatalosan azzal magyarázzák az Operaház zárvatartását, hogy az Operaház az államnak nagyon sok pénzébe kerül és most nincsenek fölösleges százezrei az ilyen luxuskiadásokra. Ez a magyarázat naiv és szórakoztató, mert először is a színház tagjai fél fizetést kapnak és a legnagyobb örömmel játszanának redukált gázsival is, másodszor pedig, ha valaha kilátás volt arra, hogy jól menjen az Operaház, akkor most minden jel arra mutat, hogy a színház valamennyi előadását zsúfolt ház hallgatná.” – állapítja meg az Esti Újság tudósítója.

A múlt héten elhunyt Kertész Iván, a magyar operakritikusok doyenje. A hivatalos MTI közleményen és néhány semmitmondó, de több hírportál által változtatás nélkül átvett soron kívül egyelőre a magyar zenei életben senki sem érezte kötelességének, hogy néhány gondolatot szenteljen annak az embernek, aki évtizedeken keresztül odaadással dolgozott a rádióban a műfajért és írta beszámolóit az Operaház előadásiról. Ennyire nem fontos már mindez? Ennyire gyorsan felejtünk?

Július 28-án emlékezünk meg az I. világháború kitörésének 100. évfordulójáról, ebből a Caruso blog a maga módján veszi ki a részét: az Operaház 1914 és 1919 közötti eseményeit meséljük el öt részben.

Száz év távlatából visszatekintve az Operaház történetének egyik legjobban sikerült évadja lehetett a 1913/14-es. A színházat a Bánffy Miklós – Egisto Tango – Hevesi Sándor trió vezette, a repertoárt olyan művészek vitték a vállukon, mint Krammer Teréz, Sebeők Sára, Sándor Erzsi, Környei Béla, Székelyhidy Ferenc, Rózsa Lajos és Venczell Béla. Ekkor mutatták be a Borisz Godunovot, Weber Oberonját és a Boccacciót, a híres Verdi sorozat keretében felfrissítették a Traviatát és az Aidát, megújult a Carmen is. Olyan világsztárok énekeltek, mint Luisa Tetrazzini, Georg Antes, Karel Burian és Fritz Feinhals. Májusban pedig a világhírű pétervári balerina, Szerafina Asztafieva vendégszerepelt a színházban, de művészete meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült.

A szezon meglepően korán, június 6-án ért véget. A kritikusok – meglepő módon – egy emberként rontanak rá a vezetésre. A Magyar Estilap például ennyivel intézte el az évadot: „Hála isten, vége! Az Opera idei szezonja tegnap véget ért. Ennek a vezetőség örül a legjobban, mert az utóbbi hetekben üres házak előtt játszottak. Most csak általánosságban annyit, hogy az elmúlt szezon még gyászosabb volt, mint a tavalyi, pedig akkor azt hittük, hogy rosszabb már nem lehet.” A szemtanú véleménye meglehetősen eltérő a távolból visszatekintőétől…

Nyilvánvalóan könnyebb lenne a „másik” Sába királynőjéről értekezni, ha az „egyik” még élne a köztudatban. De Goldmark világhíressé vált operája a II. világháború után már nem tért vissza a színházakba. Az Operaház játékrendjéről is több mint 40 éve eltűnt, egy 1971-es debreceni felújítás (Kővári Anikóval a címszerepben), egy Hungaroton lemezfelvétel és egy Dohány utcai koncertszerű előadás pedig aligha lehet elegendő arra, hogy bárkinek is eleven emléke lehessen nagyszüleink egyik kedvenc zenedrámájáról.

Kéméndy Jenő a Nemzeti Színház és az Operaház színpadi fölszerelésének nagyképzettségű művész-vezetője, az Operában néhány érdekes szcenikai újítást tervez, melynek előmunkálatait még a nyár folyamán elvégzik. Először is mozgó fényképpel akarja megoldani a walkürök lovaglásának színpadi problémáját. Erre a célra a cirkusz nyolc műlovarnője walkürnek fog öltözni, egy hatszáz méter hosszú feketével bevont palánk előtt elvágtatni, s erről mozgó fölvételt készít az Uránia fényképésze. A walküröket a szövegkönyv utasítása szerint külön-külön, párosával és végül nyolcas csoportban fogják lefotografálni. A fekete háttérrel fölvett alakok sötét felhőre vetítve, a levegőben való száguldás teljes illúzióját ígérik. Ugyancsak mozgóképen fogják fölvenni a Sába királynője utolsó fölvonásának délibáb-jelenését, a sivatag fölött tükröződő karavánnal. A karavánt, tevével, elefánttal, lovakkal szintén a cirkusz igazgatója állítja össze. Azonkívül a rajnai sellő úsztatásának teljesen új módját találta föl Kéméndy, mely tökéletesebb lesz a bayreuthi és a müncheni eljárásnál. Azt A Rajna kincse első jelenetében fogják alkalmazni.

Budapesti Hírlap, 1904. július 7.

Vannak előadások, amik kitörölhetetlenül beleégnek az ember emlékezetébe. Számomra ilyen Carlo Bergonzi 2000-es bécsi dalestre. Noha már 14 év telt el az ominózus július eleji este óta, mégis, tisztán megmaradt a zongorás koncert minden rezdülése. Ekkoriban Ioan Hollendernek volt egy olyan ötlete, hogy évad végén fellépteti azokat a hajdani sztárokat, akik már teljes előadást nem vállalnak. Így koncertezett Giacomo Aragall és Nicolai Gedda is. Bergonzi a koncert idején 76 éves volt, másfél hónappal korábban New Yorkban megpróbálta életében először elénekeli Otello gyilkos szerepét, de az első két felvonás után feladta a lehetetlen vállalkozást. Bécsben – ki tudja hányadik búcsúkoncertjén – Bergonzi ennek ellenére a legkevésbé sem keltette megtört ember benyomását. Egy jó kedélyű, drága öltönyös, zsebkendőjét sűrűn előkapó bácsi sétált be a Staatsoper színpadára. Nem vállalt többet, mint bírt: egy szünettel hat-hat olasz dalt énekelt. A legnépszerűbbeket: a Mattinatát, az A vucellát, az Amarillit és társait. A hang természetesen nem úgy szólt, mint évtizedekkel korábban, de teljesen felismerhető volt. Ami lenyűgözte a közönséget, az a tökéletes énektudás, melynek az öregúr egyik utolsó letéteményeseként ünnepeltette magát. A felvonások végére egy-egy operarészletet tartogatott: a Trubadúr f-moll áriáját és Otello halálát. Ezekben, mintha a torok emlékezett volna a hajdani sztárra, akinek a világ összes színpada a lába előtt hevert: a régi Bergonzi hangja csendült fel. Otellója – Domingo legendás bemutatkozása után jó két évtizeddel inkább Mario del Monacót és korát idézte. Bárki mástól elfogadhatatlan lett volna, ahogy Bergonzi egy képzeletbeli tőrrel szíven szúrja magát – tőle ezt is lefogadta az embert. A közönség pedig végtelen szeretettel fogadta egykori kedvencét. Éppolyan elánnal ünnepelte, ha valamelyik szám végén nem úgy jött ki a magasság. Volt az egészben valami cinkosság: ők és a tenorista is úgy tettek, mintha minden tökéletesen szólt volna. Bergonzi sűrűn szóra a ráadásokat is. Az egyre fokozódó sikert az idős mester egy kis beszéddel zárta, ahol hajlott korára hivatkozva még egy utolsó számmal akarta megajándékozni bécsi rajongóit: de Curtis talán legközhelyesebb dalával, melynek címe: Non ti scordar di me. Ne felejts el. Mennyire más értelemet nyert mindez az idős művész tolmácsolásában. Nyomot akart hagyni a jelenlévőkben azzal az eszközzel, mellyel a világot meghódította: a hangjával. És a 76 éves Bergonzi diadalmaskodott. Aki hallotta, ma is a fülébe cseng a dal. A tenorista nem sokkal később visszavonult és Bussetóban – Verdi és a saját szülővárosban – egy ódon házban vezeti szálloda-éttermét, a Két Foscarit. Talán ma szűk baráti körben ismét dalra fakad ezüstnyelű botjára támaszkodva – hogy el ne felejtsék.

Richard Strauss majd félévszázados operaírói életművének egyik fordulópontja Az árnyék nélküli asszony 1919-es bemutatója volt. A kezdeti sikertelen próbálkozások (Guntram, Tűzínség) után a Salome világsikerét-világbotrányát követő széria (Elektra, A rózsalovag, Ariadné Naxosz szigetén) után ismét megújult tematikával és formanyelvvel állt  a közönség elé. Hiábavalónak bizonyult azonban a szerzőpáros világhírneve, az opera a bécsi ősbemutató után megfutotta ugyan a tiszteletköreit, de nem tudott a repertoáron maradni. Ennek oka nem csak az éppen befejeződött világháború, a hatalmas előadói apparátus, a mamutzenekar és az öt nagyon nehéz főszerep lehetett. Az árnyék nélküli asszony alig követhető, szimbólumrendszerekkel telezsúfolt, szecessziós mese, olykor túlkomponált zenével. Újrafelfedezése a hatvanas évekig váratott magára, hogy aztán éppen a rendezői színház virágba borulásával, a valódi színházi gondolkodók számára jelentsen kihívást. (Ránk maradt egy stockholmi előadás-felvétel az 1970-es évekből, elrettentő példaként arra, hogy mennyire mosolyt keltő, ha ezt a művet reálisan, a szerzői utasításokat pontosan betartva próbálják előadni.) Az árnyék nélküli asszony különös paradoxont tartogat: minél jobban elmélyül benne egy rendező, annál több fallal és kérdőjellel találja szemben magát.