Caruso

A frissen felépült Nemzeti Színház zenei repertoárját Donizetti mellett a francia szerzők – Auber, Méhul, Meyerbeer, Cherubini és Halévy – operái uralták. Az első önállóan betanult Verdi mű, a Nabucco hat ével a milánói ősbemutató után, 1847. január 2-án szólalt meg először Pesten. (Korábban olasz énekesek már vendégszerepeltek a Német Színházban, illetve egy vándortársulat eljátszotta az Ernanit és a Nabuccót.) Az előadást Erkel vezényelte, a címszerepet Füredi Mihály, Abigélt Schodelné énekelte. A siker nagy, az évadban tízszer került színre az opera. A Nabucodonozort Erkel kétszer is felújítja, az 1860-as évek elejéig összesen 106-szor játszották. Alig egy hónappal később követte az első magyarországi Verdi bemutatót a második. A szerző korai művei közül ezt lett a legnépszerűbb, a Nemzeti Színház fél évszázados opera-története során több mint 150 előadást ért meg. Nem volt olyan évad, amikor ne adták volna legalább egyszer elő. Számos kiváló művész – köztük Anne La Grange vendégszerepelt az Ernaniban. Egy évvel a sikersorozat kezdete után veszik elő a Macbeth-et. A komor shakespeare-i remekmű már közel sem arat akkora sikert, mint elődei, ugyan többször felújítják de „csak” 42-szer adják. Az első lady, ahogyan az első Elvire is a reformkor nagy primadonnája, Schodelné volt. 1850. december 9 a következő Verdi újdonság premier-dátuma. A két Foscarit ezúttal nem Erkel, hanem Doppler Ferenc tanítja be. A komor darab, melynek hangulata jól illett a Szabadságharc leverése után apátiába esett országéhoz, öt évig marad műsoron, összesen 28 előadásban. A következő újdonság, a Luisa Miller megbukott. 1851 májusában, mindössze négy előadást ért meg Kaiser-Esnstnével a címszerepben. A következő nyáron olasz stiagione vendégszerepel Pesten, két eddig ismeretlen Verdi művet, a Haramiákat és az Attilát is bemutatják. A Haramiákat utána a színház is bemutatja. Nem sok sikerrel, mindössze kilenc előadás erejéig. Az első Verdi remekmű, mely a szerző „korai” szakaszának lezárása után keletkezett, a Rigoletto. A púpos bohóc drámája először 1852. december 18-án szólalt meg a Nemzeti Színházban. Hogy útja koránt sem volt annyira egyszerű, mint hinnénk, az alábbi premier utáni kritika-részlet támasztja alá: „Egyébként a zene tetszett, s lehet, hogy többszöri ismétlés után az előadással is inkább meg fog barátkozni a közönség, melly ez alkalommal mindvégig igen hidegen viselé magát.”

Huszonhárom évnyi megszakítás után 1934. február 1-én nagyszabású bált rendeztek az Operaházban. A Horthy korszakban ez volt az egyetlen ilyen jellegű esemény, soha többet nem ünnepelt az ország színe-java az ország első színházában. A bál merész megálmodója az akkor 33 éves Oláh Gusztáv lehetett. A magyar operajátszás mindentudó zsenije, az állami színházak szcenikai vezetője első díszlettervével 21 éves korában jelentkezett, s 1933 óta rendezéssel is foglalkozott. Oláh születésének centenáriumára kiállítással emlékeztek az Ernst Múzeumban. A nagyszabású tárlat A színpad varázslója alcímet viselte. S valóban Oláh nem csak az összes megszerezhető cím és díj birtokosa volt, hanem ennél sokkal több: a színházzal együtt lélegző nagyformátumú gondolkodó. Valószínűleg az ő ötlete volt, hogy megrendezzék az 1934-es Operabált, ami mai szemmel nézve az arisztokrácia, a „régi rend”, pazar haláltánca lehetett. Az Operaház hatalmas parkettjén mindenki Oláh Gusztáv varázspálcájának intésére táncolt.

Manapság nagyon ritkán találkozunk olyan emberrel kis hazánkban, aki boldog és elégedett a sorsával. Gulyás Dénes másfél éve megjelent első könyve – melynek szerzője a poétikus Mekkora Isten tenyere? címet adta – egy ilyen ritka embert mutat be. Önéletrajzukat az életük nagyobb részén túljutottak szoktad írni. Csak a naptárral szembesülve derül ki, hogy a kortalan Gulyás Dénes is betöltötte tavaly a hatodik x-et. Hatvan év tapasztalata pedig már bőven elég arra, hogy papírra kerüljön.

„Mivel az opera-énekes egész életében egyetlen színházban énekel tisztelői gyakran karrierje kezdetétől a végéig elkísérik, együtt öregszenek vele, s végül ők mennek a koporsója után is.” – Galina Visnyevszkaja gondolatai pontosan illenek a Theater an der Wient megtöltő közönség és Edita Gruberova közt fennálló bonyolult és szépséges kapcsolatra. Mintha valamiféle nosztalgia est lett volna, főképp olyan emberek töltötték meg a nézőteret a fagyos januári estén, akik együtt akartak lélegezni bálványukkal. Ki tudja hányadszor énekelt a koloratúrszoprán a városban, és ki merné megjósolni, hányszor fog még?! A Staatsoperben 45 éve robbant be, s világkarrierje azóta töretlen. Gruberova az egyik utolsó olyan művész, aki Európa-szerte valóban komoly rajongótábort tudhat magáénak. A híveknek mindegy, mit énekel a díva, talán az is, hogyan. Imádatuk feltétlen.

Európai nagyvárosok utcáit járva lépten-nyomon találkozhatunk kis macskakövekre rögzített réztáblákkal, az úgynevezett Botlatókövekkel. Ezek Gunter Demnig német szobrász alkotásai, melyek a nemzetiszocializmus áldozatai előtt tisztelegnek. A különleges, 10x10 centiméteres kockaköveket olyan elé a házak elé teszik, ahonnan deportáltak valakit. Minden kis tábla az „Itt lakott” szöveggel kezdődik, melyet a név, a születési idő, valamint az illető sorsának alakulása követ. Mára több mint ötvenezer (!) egyedi műalkotás állít emléket azoknak, akik sohasem tértek vissza otthonaikba. A berlini Konstanzer Straße 11 előtti két táblán Katalin és Therese Rothauser nevébe botolhatnak az arra járók.

A budapesti közönség Stravinsky művel először valószínűleg a Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertjén találkozott. A Tűzijátékot 1920-ban Dohnányi Ernő vezényelte. Ötévnyi szünet után robbantak be az orosz származású komponista művei a magyar zeneéletbe, sőt 1926-ban maga Igor Stravinsky játszotta a Zeneakadémián a Zongoraversenyét, majd 1933-ban egy teljes szerzői estet vezényelt a Vigadóban. A szerző művei – elsősorban a három legnépszerűbb balett, és azok szvitjei – a hazai zenekarok állandó repertoárdarabjaivá váltak.

Már javában pusztított az I. világháború, amikor Goldmark Károly száz évvel ezelőtt, 1915. január 2-án, Bécsben elhunyt. Mint oly sokat, a 85 éves elismert zeneköltő is nagy lelkesedéssel fogadta ősszel a háborút. Aztán, amikor közölték vele a hírt, hogy szeretett unokája, Károly hősi halált halt, Goldmark ágynak esett és másnapra meghalt.

A keszthelyi születésű komponistát nagyon nehéz besorolni a magyar zenetörténetbe. A Sába királynője, mely – A kékszakállú herceg vára felfedezéséig – a leghíresebb külföldön is gyakran játszott magyar opera volt, biztosította Goldmark számára a világhírnevet. Ezt a sikert sohasem tudta megismételni, bár nyitányai és Hegedűversenye olykor napjainkban is felcsendül a hangversenytermekben. Utoljára Seregi László próbálta meg a zeneszerzőt visszaállítani méltó helyére A makrancos Kata című Shakespeare balettjével. Az idei centenárium kiváló alkalom arra, hogy ismét felfedezzük magunknak Goldmarkot. Ennek állomásaként a Sába királynőjét Freiburgban és Budapesten is felújítják. A zeneszerzőre egy 80. születésnapja alkalmából, 1910 májusában megjelent Kereszty István cikkel emlékezünk. A fényképek is a Vasárnapi Újságból származnak, az írást eredeti helyesírással közöljük.

Eredménytelen rendőrségi kihallgatása után a Lipótmezőre szállították

Csütörtök este a kormányzó jelenlétében és zsúfolt nézőtér előtt újította fel az Operaház Flotow „Márta” című operáját. Az előadásnak külön szenzációja volt a világhírű tenorista, Pataky Kálmán fellépése, aki az opera főszerepét énekelte. Ünnepi hangulatban, a forró siker minden megnyilvánulása mellett folyt az előadás. melyet sűrűn szakított meg az előkelő és nagyszámú közönség elragadtatott tapsa.

A harmadik felvonás zárójelenetéig érkeztek már el, mikor tíz óra után néhány perccel csaknem pánikot okozott a nézőtéren egy váratlanul megjelenő őrült. A színpadon Pataky Kálmán énekelt éppen, mikor felpattant az egyik földszinti, baloldali ajtó és a széksorok mellett kopottruhájú férfi rohant előre a zenekar felé. Artikulátlan hangon ordítozott, s mielőtt megakadályozhatták volna, végigrohant a nézőtéren, átvetette magát a zenekar korlátján és beugrott a zenészek közé.

 

„Pesten manapság nagyon nehéz dolog liszthez, tojáshoz, tejhez, krumplihoz jutni, de legnehezebb talán mégis csak operaházi jegyet kapni.” Ezt a meglepő kijelentés a Pesti Hírlapban jelent meg, 1918 elején. Különös kettősség, hogy miközben a Monarchia a végnapjait élte, magyar katonák tízezrei haltak meg az olasz fronton, tombolt a hiánygazdaság, a színházak zsúfolásig voltak tömve. Pedig az Operaháznak a világháború utolsó évére már nem sikerült biztosítania a korábbi évek színvonalát. Igaz, a zaftos botrányok is elkerülték. Kern Aurél menesztésével Bánffy gróf egyedül felelt az együttesért. Ráadásul nem csak az Operaházért, hanem a közös intendatúra alá tartozó Nemzeti Színházért is. Eközben legújabb színművén dolgozott, mely Az erősebb címen a felújított Várszínház nyitódarabja lett, és hatalmas bukás. Az Operaházban a gróf helyett Vidor Dezső intézte az ügyeket. A kiváló és alapos titkár, a Figaro házassága napjainkban is használatban lévő műfordításának készítője, a színház Emlékgyűjteményének alapítója ekkor közellenségé vált a művészek és a sajtó szemében egyaránt. Probléma pedig bőven akadt. A színház folyamatos jegyáremelésre kényszerült. (Ennek ellenére lehetetlen volt bejutni az előadásokra, Bródy István főrendező egykori tanárát nem tudja bevinni egy Toscára.) A művészek – elsősorban az ének- és a zenekar – egyre hangosabban követelték a béremelést. Miközben a színháznak dupla bevétele volt, ők még mindig a háború miatt redukált fizetésért játszottak. Abból pedig egyszerűen nem tudtak megélni, ezért kénytelenek voltak másodállást vállalni. A szerencsésebbek tanítottak, mozikban zenéltek, de akadt olyan, aki visszament az eredeti szakmájába és nappal szűcsként kereste a kenyerét. 

„A német romantikus opera nem tudott magyar földön gyökeret verni. Ezt tömören így illusztrálhatjuk: a Nemzeti Színház és az Operaház műsorán mindössze tíz romantikus szerzőnek tizennyolc dalműve szerepelt, száz év alatt összesen hatszáz és egynéhány előadással. Ebből ötszáznál is többet foglalt el a Bűvös vadász, a Márta, A windsori víg nők és a Zampa, tehát négy zeneszerzőnek négy műve, a többi csekélyszámú előadás megoszlik tizennégy dalmű között.” – állapította meg Sebestyén Ede 1937-ben a budapesti operajátszás történetéről írott munkájában. (A statisztikát tovább rontja az a tény, hogy Ferdinand Hérold, az egykor oly népszerű Zampa komponistája francia volt…) Ha ehhez hozzátesszük, hogy az 1937 óta eltelt csaknem nyolcvan évben néhány Bűvös vadász és Windsori víg nők előadáson kívül csak a Márta többszöri felújításai képviselték a német romantikus repertoárt, valóban egyet kell értenünk Sebestyénnel.