Nem kis kirándulásra vállalkozik, aki a Kozma utcai izraelita temetőt akarja felkeresni. A város végén volt 1893-as megnyitásakor is, s ez ma sincs másképp. Mégis olykor érdemes meglátogatni ezt a világtól elzárt, békés szigetet. Harminc olyan művész nevét gyűjtöttük ki, akiknek végső nyughelye bizonyosan a Kozma utcában van. A hatalmas temetőt végül nem sikerült három és fél óra alatt teljesen bejárni, néhány sírt pedig nem találtunk meg. A következő képek október utolsó péntekén készültek a csodálatos napfényben úszó őszi sírkertben.
1. A Kozma utcai temető egyik legutóbbi világhíres halottja Polgár László. A csodálatos hangú basszista a bejárattól jobbra, könnyen megtalálható sírban, kis fekete márvány alatt nyugszik. Az emlékkövekből ítélve a művész – aki éppen egy pályatársa otromba megjegyzése miatt hagyta el hazáját és szerződött annak idején Zürichbe – emléke elevenen él szerettei és tisztelői között.
A Prágai Nemzeti Színház opera-együttese a múlt hétvégén tartotta 
Autótolvaj társai is rendőrkézre kerültek
Nagyon érdekes, hogy amíg a mindenkori magyar operaigazgatók sokszor a fél világot megelőzve csaptak le egy-egy darabra, amelyek aztán szinte Pestről indultak világhódító útjukra, addig a Jules Massenet munkái nagy része mellett szinte szó nélkül ment el a hazai operatörténet. A francia szerző majd’ negyven operájából mindössze hat került színre Budapesten. A sort meyerbeeri hagyományokat folytató Lahore királya (1877) nyitotta meg 1879-ben. A közönségnek tetszett az egzotikus helyszínen játszódó újdonság, mely a Nemzeti Színházban négy év alatt harminc előadást ért meg. Éppen ezért furcsa, hogy a következő műve a Keresztelő Szent János történetét feldolgozó Heródiás (1881) már csak hatszor töltötte meg 1882-es bemutatóját követően az Astoriánál lévő régi teátrumot.
A múlt héten koncertszerűen bemutatott Földindulással Balassa Sándor operaszerzői életműve minden emberi számítás szerint teljessé vált. Nem valószínű, hogy a nyolcvanéves komponista új zenedráma megírásához fogna, miután negyedik műve tizenöt évet hevert az íróasztalfiókban. A premier apropóján érdemes végigtekinteni azon az úton, amelyet Balassa, az operakomponista az elmúlt évtizedekben végigjárt.
1. Még palánkkal körülvett színházépület. A főfalak és a tető kész, de a nyílászárók még nincsenek a helyükön.
Az opera színház. A színház pedig mindig a mának szól. Különben halott színháznak hívjuk. Ez alól csak a tortadobálós vígjátékok és esetleg az örök szerelmi történetek képezhetnek kivételt. Éppen ezért míg A sevillai borbélyt vagy a Trisztán és Izoldát bármikor elő lehet adni, hiszen időtlen történetek. Vannak azonban operák, amelyek adott történelmi-politikai szituációkban vállnak aktuálissá. Általában olyankor, amikor a világ kereke ismét úgy fordul, ahogy a mű megírásakor állt. Ennek tükrében érdekes rápillantani Richard Strauss két operájára, A béke napjára és a Daphnéra, melyeket 1938-ban, Münchenben, illetve Drezdában mutatták be.
Békés András 1989-ben, közvetlenül a rendszerváltás után hatvankét évesen lemondott operaházi főrendezői címéről és visszavonult. Nem sokkal később a zeneakadémiai tanítással is felhagyott, átadva helyét a következő generációnak. Ezután művészi hagyatékát gondosan rendbe rakva, azt általa kiválasztott gyűjteményekre hagyományozta az anyagot. Fokozatosan zárta ki életéből a külvilágot. Nem mutogatta magát premiereken, nem ücsörgött igazgatói előszobákban felkérésekre várva, nem írt bölcselkedő könyveket, nem akart senkinek a terhére lenni. Nem építette önön márványszobrát, úgy gondolta, tudása, emléke a tanítványokban él tovább. Ritka emberi nagyság egy olyan korszakban, amikor sokan utolsó erejükkel is a vélt húsosfazekakba kapaszkodnak. Békés András ezzel szemben otthonából figyelte a világot. Ha valaki szükségét érezte, kommunikálhatott vele. Kevesen merték azonban felhívni ezt a kíméletlenül tisztánlátó embert, aki a saját pokoljárásai árán tudott olykor kegyetlen tükröt tartani beszélgetőtársai elé.
Néhány napja kis társaság verődött össze a csöndes XI. kerületi Vincellér utca egyik nagypolgári villája előtt, hogy megemlékezzen az éppen ötven éve elhunyt kiváló hőstenorról, Laczó Istvánról. Fél évszázad nagy idő, s nyilván nem sokan maradtak, akik még színpadon láthatták a művészt. Gondos kezeknek hála, emléke mégis felidézhető. Laczó István késői pályakezdése és korai, kényszerű visszavonulása miatt még egy negyedévszázadot sem töltött a pesti operaszínpadon. Az 1904-ben született művész először építészmérnökként diplomázott, hangját csak később fedezték fel. A Zeneakadémiát két év alatt végezte el dr. Székelyhidy Ferenc növendékeként, majd 1935-ben – már harminc év felett – debütált az Operaházban, egyből főszerepben, Cavaradossiként. Egy évig állandó vendég, majd 1963-ig a színház tagja. Noha az első évadjában néhány apróbb feladatot is rábíznak, már ekkor bemutatkozhat a Bajazzókban. Ezekben az években a hőstenor szerepeket egyedül Halmos János énekelte, így nem csoda, hogy a hatalmas, olasz matériával rendelkező Laczónak évi több főszerepet tanítottak be. Igen gyorsan birtokba vette Don José, Hunyadi László, Bánk bán, Asszád, Turiddu, Enzo Grimaldi, Pinkerton, Kalaf, Arnold, A mantuai herceg, Don Alvaro, Radames, és végül Otello szólamát. Külföldön is felfigyeltek a kivételes hanganyagú magyar tenoristára, Párizs, Rio de Janeiro, Torino, Milánó és Nápoly karrierjének főbb állomásai. A dél-olasz városban Kalafot énekelt egy pályakezdő szoprán, bizonyos Maria Callas partnereként.