Caruso

Giuseppe Verdi nem sokkal az 1847-es ősbemutató után a legkedvesebb operájának nevezte a Macbethet, melyet végre méltónak ítélt arra, hogy apósának és jótevőjének, Antonio Barezzinek ajánlja. De nemcsak a szerző érezhette úgy, hogy még az 1865-ös átdolgozással is nagyon messzire jutott a műfaj fejlődésének útján, helyenként a mai hallgató is meglepően modernnek érzi a darabot akár zenei, akár dramaturgiai szempontból. Az sem véletlen, hogy napjainkban igen sok színház veszi elő az operát. Verdi minden romantikát és szerelmi szálat nélkülöző zenedrámája régóta nem volt ennyire aktuális, mint most, amikor olykor a gyakorlott újságolvasók is csak kapkodják a fejüket szembesülve a legfrissebb hírekkel. Az idei szezonban nem kevesebb, mint harminchat színház játssza a Macbethet, s nagyrészük valószínűleg nem azért, mert a két nehéz főszerepre tökéletes énekessel rendelkezik.

„A teljes zenekaron felszárnyal a Grál-harmónia: egyetlen ütem feltörő crescendójában. Lohengrin térdre hull. Néma imádságát a Grál-zene áhitatos szólama helyettesíti. Az utolsó taktusok halkan remegő hegedűtremolóba visznek… A Grál csodát tesz. A Grál fehér galambja leszáll a magasból… A diadalmasan felcsengő akkord… Lohengrin az életrekelt fiatal brabanti herceget emeli maga mellé! Teljes erővel harsog fel a zenekarban a hős motívuma.”

A 19. századi színházak legnagyobb ellensége a tűz volt. Az épületeket előbb gyertyákkal, illetve fáklyákkal, később gázzal világították, a díszletek, sőt maga a színpaddeszkák is gyúlékony anyagokból készületek. Az előadások alatt viszonylag kis és zárt helyen meglehetősen sok ember zsúfolódott össze. Így időről-időre szinte elkerülhetetlenek voltak a tűzesetek.

1. Színes litográfia örökítette meg Gottfried Semper első Drezdai Udvari Operaházának 1869-es pusztulását.

Ősrégi szokás a szerkesztőségekben, hogy a hétköznapi rendes előadásokra ezzel a figyelmeztetéssel küldik el a lap munkatársát, vagy azt, aki a szerkesztőségi jegyet éppen igénybe veszi: „Aztán, ha leszakad a csillár, legyen szíves betelefonálni!” Arra azonban az úgynevezett legöregebb újságírók sem emlékeznek, hogy ezt a figyelmeztetést valaki csakugyan megfogadta volna. És pedig azon egyszerű oknál fogva, mert a színházi csillárok nemigen szoktak leszakadni. Ma azonban mégis megtörtént a csoda, ezúttal a Nemzetiben.

Hétfőn este tíz óra tizenöt perckor rémült arccal nyitotta ránk a szerkesztőség ajtaját a szerkesztőségi jegy igénybe vevője s izgalomtól elfúló hangon jelentette a hihetetlen eseményt: „-Leszakadt a csillár!”

És csakugyan, a Nemzeti Színház Kaméliás hölgy előadásának negyedik felvonása után megtörtént a szerencsére enyhe lefolyású baleset. Márkus Emíliát, aki a darab főszerepét játszotta, éppen zúgó tapsok szólították a függöny elé, amikor a tapsok zajába egyszerre éles csattanás vegyült. A művésznő összerezzent s egy pillanatra a közönség is megriadt. De hamarosan kiderült, hogy nem történt más baj, minthogy a színpadon lógó nagy csillár lezuhant és ízzé-porrá törött. Az egyik szuffita-tologató munkás vigyázatlansága okozta a balesetet, amely könnyen végzetessé is válhatott volna. Szerencsére a kritikus pillanatban a színpad már üres volt s a leszakadt csillár senkiben sem tett kárt.

Az eset azonban élesen illusztrálja, hogy mégis csak az óvatos szerkesztőknek van igazuk, akik nem felejtik el az előrelátó figyelmeztetést: „-Aztán, ha leszakad a csillár, telefonáljon!”

Pesti Napló, 1922.december 12.

Peter ágyában sokan megfordulnak, amiben semmi meglepő sincs, hiszen egy jóképű negyvenes férfiről van szó. Kicsit ugyan durvább, mint az átlag, és az sem kizárt, hogy gyilkolt, az ő kezei között halt meg gyanús körülmények között egy barátja. Előfordul az ilyesmi, nem kell rögtön elítélni ezért valakit. Sőt, talán ez teszi izgalmassá Petert. Christoph Loy nagyon is mai szerelmi történetet varázsolt a Theater an der Wien színpadára. Az előadás középpontjában az értelmiségi űzött vad Grimes párkapcsolatai állnak. Két férfi határozza meg Peter sorsát (vagy két férfi sorsát határozza meg Peter): Balstrode, aki tengeri medvéből tapasztaltabb, higgadtabb, jólszituált ex-baráttá lép elő, valamint John, aki a produkcióban már messze nem romlatlan árvaházi gyermekmunkás. Mindebből következik, hogy Ellen Orfold a homoszexuális Grimesnak nem lehet több mint amolyan legjobb barátnője, akire jó úgy gondolnia, hogy majd egyszer összeköltöznek. A szerencsétlen tanítónő mindent megtesz Peterért, feláldozza a nőiességét, sőt arra is hajlandó, hogy újabb fiút hozzon a rajongott férfi vágyai kielégítésére. Az események katalizátora ebben a produkcióban nem a címszereplő, hanem John, a fiatal prostituált, aki, miközben függ Grimestől, éppen úgy megpróbálja elcsábítani Ellent, mint Balstrode-ot.

A 125 éves született Sergio Failoni minden bizonnyal az egyetlen olyan olasz karmester, akinek a neve Magyarországon sokkal ismertebb, mint hazájában. Ennek oka igen egyszerű: a Veronában született dirigens mintegy három évtizedes zenekarvezetői karrierje kétharmadát töltötte Budapesten. Éppen ezért a Failoni név ma is él a köztudatban, annak ellenére, hogy napjainkra alig akad szavahihető tanú, aki még tisztán emlékezhetne a maestro művészetére, aki kezéből 1947 júniusában Beethoven Örömódájának próbája közben hullott ki örökre a pálca.

Puccini három egyfelvonásosa négy évvel a New York-i premier után, 1922. december 9-én került Pesten bemutatásra. A késlekedés oka az I. világháború volt, ami alatt bizonyos napilapok az olasz „ellenséges idegen” repertoáron lévő darabjai játszása ellen is rendre tiltakoztak. Ilyen körülmények között elképzelhetetlen lett volna egy újdonság színrevitele. A Triptichon bemutatója volt jó ideje az első olyan Puccini opera, melynek előkészületeit nem kísérte személyesen figyelemmel a szerző. A színház ennek ellenére igyekezett a legjobb erőit hadrendbe állítani, ám, míg korábban az Operaház sztárjai adták meg egy-egy Puccini-premier rangját, addig a Triptichon főszereplői közül senki sem töltötte be 1922-ben a negyvenedik életévét. A köpenyben Farkas Sándor, Walter Rózsi és Székelyhidy Ferenc (Marcel, Georgette, Henri), az Angelica nővérben Medek Anna és Budanovits Mária (Angelica, Hercegnő), a Gianni Schicchiben Szende Ferenc, Halász Gitta és Pataky Kálmán (Schicchi, Lauretta, Rinuccio) léptek fel. Az egyfelvonásosokat Mihályi Ferenc rendezte és Máder Rezső vezényelte. Van a bemutatónak még egy fontos operatörténeti vonatkozása, a darabokat ugyanis egy mindössze tizennyolc éves diák fordításában adták. Graff Kálmán Nádasdyként lett ismert és elismert alkotó, lassan százéves műfordításai pedig ma is felülmúlhatatlanok.

A múlt századi operaházak homlokzatának tetejére hatalmas ókori istenszobrokat raktak. A kíváncsi és kiváló fényképezőgépek pedig közel hozzák hozzánk ezeket az olykor 3-4 mézeres alkotásokat, hogy megcsodálhassuk őket.

1. Apolló a párizsi Opéra Garnier tetején

Sokan temetik bután és nagyhangon a cselekményes balettet, elfeledve, hogy a nézőknek mennyire szükségük van a színes mesékre. A kétkedőknek azonban annyiban mégis igazuk van, hogy az egyre gyorsabban száguldó idő rostáján mind nehezebben akadnak fenn az egészestés, történetmesélős darabok. Ha Petipa mester feltámadna, és szentpétervári sírjából betrolizna a Mariinszkij Színházba, bizony nagyon meglepődne, miféle balettek futnak a neve alatt. Koreográfiáinak jó része ugyanis komoly reformokon esett át az elmúlt évszázadban, nevesített és névtelen alkotók hagyták rajta kezük nyomát A hattyúk taván, a Csipkerózsikán és társaikon. S ez így is van rendjén, hiszen, napjainkra nemcsak a múlt századi balerinák fotói fakasztanak mosolyt, hanem valószínűleg a mozdulataikat is esetlennek találnánk. De hol van a határ, ahol már bele kell nyúlni egy darabba – a mű érdekében –, és hol kezdődik a szentségtörés? Kenneth MacMillan 1974-es Manonja az elmúlt negyven év egyik legtöbbet játszott klasszikus alapokon nyugvó nagybalettje. Mégis mára történetmesélése hol döcögősnek, hol szájbarágósnak tűnik, egyes táncait pedig egyszerűen frissebbre kellene cserélni. Mindez ma még eretnek gondolatnak számít, de néhány éven-évtizeden belül a MacMillan örökösöknek is szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy egy jótékony beavatkozás a darab jövőjét, túlélését fogja szolgálni.

A Wiener Staatsoper kevés kultikus produkcióinak egyike volt Harry Kupfer 1989-es Elektrája. A színház vezetése mindig gondosan ügyelt arra, hogy negyed századon keresztül hogyan tartsa a premier-szereposztás (Claudio Abbado, Birgitte Fassbaender, Marton Éva, Cheryl Studer) nívóját. Természetesen egy igazgató lecserélhet egy ilyen fontos és időtálló előadást, de csak abban esetben érdemes megtennie, ha sikerül legalább hasonló nívójú produkciót létrehoznia. Mindezt Dominique Meyernek is mérlegelnie kellett volna, amikor belement egy olyan kompromisszumba (?), hogy az új Elektra rendezőjének, Uwe Eric Laufenbergnek a bemutató előtti napon (!) Wiesbadenben Szöktetés a szerájból premierje legyen. Hogyan lehet egyszerre két darabot színpadra állítani egymástól 750 kilométerre? A válasz természetesen: sehogy. A kritikák a Mozart opust nem kímélték, a Strauss remekmű előadássorozatát – mely mostantól nyilván hosszú évekig repertoáron marad Bécsben – a márciusi premier után november végén folytatták.