Caruso

Ugyanabban az évben, 1813-ban született a 19. századi operajátszás két megújítója: Giuseppe Verdi La Roncoléban egy korcsmáros, Richard Wagner pedig Lipcsében egy rendőrtisztviselő fiaként. Mindketten hatalmas utat tettek meg és tekintélyes vagyont gyűjtöttek pályafutásuk során. Wagner az tisztelőitől összeharácsolt pénzből saját művészetének templomát építette fel, hogy aztán a Wahnfried villa kertjében leljen örök nyugalmat, míg Verdi pénzének tekintélyes részét egy nélkülöző idős művészek számára építendő idősek otthonába fektette. Bayreuth-hoz hasonlóan a Casa Verdi ma is áll és működik, s éppen a zeneterem alatt helyezték el mester velencei mozaikkal övezett sírját. Mindenki eldöntheti, melyik géniusz gesztusa áll hozzá közelebb, mindenesetre mindkettő élesen világít rá a komponisták világszemléletének különbségére.

Történt egy derűs kora tavaszi vasárnap, hogy a hatalmas Bayerische Staatsoper szövegvetítő gépe gyengélkedni kezdett, s a kiírandó fehér betűk csak alig olvashatóan látszódtak a fekete felületen. Ha a Carmen vagy a Pillangókisasszony ment volna, nem is lett volna akkora a baj, hiszen ezeket az operákat azért többé-kevésbé, de ismeri a bajor közönség. Ám Prokofjev Tüzes angyalával más a helyzet. Hiába meresztették szemüket a színpadnyílás fölé a szlavofil müncheniek illetve a kultúrszomjjal megáldott keleti betelepültek, a Brjuszov középkort idéző regényéből készült I. világháború utáni operából egyre kevesebbet értettek. Az értetlenség érhető dühhöz vezetett, a düh pedig távozáshoz. A szünet nélkül játszott két és negyed órás ötfelvonásost fokozatosan hagyta ott a jegyes közönség egy része. A színház természetesen hibáztatható a technikai malőrért. De a probléma valódi oka jóval mélyebben, magában a szövegkiíró-jelenségben keresendő.

Van valami különös, lassú haláltánc jellege annak, ahogy a Bayerische Staastoper szombat esti közönsége szertartásszerűen vonul a színház hatalmas hideg márvány termeiben. A Maximilianstraße legnagyobb márkai nemcsak a kirakati áruk, a pazar ruhakollekciókat természetes méltósággal viselik a müncheni dámák, akiknek sikerült a premier utáni hétvégére jegyet szerezni a sztárszereposztásban játszott Rossini-ritkaságra, a Semiramidére. Luxus közönségnek luxuselőadás dukál, ezt kevesen tudják jobban Nikolaus Bachlernél. Az intendáns kínos gonddal ügyel arra, hogy óriási színházában minden az épület rangjához méltó és a válogatottan ínyenc közönség szájízének megfelelő legyen.

„Sztravinszki [sic] zsenialitása: hogy szinte évről-évre újra meg újra gondolkodóba ejti az embereket olyan dolgokkal, amelyeken nem érdemes gondolkodni.” – a szellemes megállapítás dr. Tóth Aladártól származik az Oedipus Rex 1929-es magyarországi bemutatója után. Valahogy hasonló a helyzet Jonathan Dove Flight című operájával is, mely 1998-ban került először színre Glyndebourne-ben, s azóta húsz produkcióban több mint 85 előadását ért meg. Az elmúlt húsz év egyik legnépszerűbb operája egy reptéren játszódik, szereplői – szexuális problémákkal küzdő házaspár, magányos asszony, terhes feleség és a minszki kiküldetésre utazó férje, légiutas-kísérő párocska, forgalomirányító, bevándorlási tiszt és egy menekült – vihar miatt egy éjszakára a terminálban rekednek. Az opera cselekménye ennek az egyetlen éjszakának eseményeit meséli el. (A történet alapja valós, a menekült, Mehran Karimit Nasseri 18 évet élt a Charles de Gaulle repülőtéren, az ő regényéből készítette Steven Spielberg 2004-ben a Terminál című filmet.) Dove vígoperája hatalmas sikert aratott Glyndebourne-ben. Az angol közönség végigkacagta a bemutatót, s hálásan tapsolt a könnyen befogadható, mégis kortárs zenének, mely egy olyan szellemes komponista keze munkáját dicséri, aki a profin felrakott együttesek mellett nem szégyelli a filmzenei megoldásokat sem.

Závodszky Zoltánt nemzedékének legnépszerűbb Wagner-tenorjaként tartja számon az emlékezet. Halála előtt egy évvel, 1975-ben készült portréfilmjében a még mindig szálfa termetű, vakító kék szemű 83 éves művész gyönyörű szavakkal vall pályafutásáról. Nagy idők egyik utolsó hírmondója volt ekkori a tenorista, aki keserűen állapítja meg, hogy egykor pályatársai egyre kevesebb kolléga és néző emlékezetében élnek tovább. Maga az emlékező gyönyörű, már az 1970-es években is teljesen anakronisztikusnak ható modorban beszél pályafutásáról, mely az idős Závodszkyt nézve kerek egésznek tűnik. Ha pedig érdekes, amit elmond az egykori Wagner hős, még érdekesebb az, amit elhallgat, amit finoman a feledés jótékony homályába igyekszik taszítani.

Az USA történelmének egyik meghatározó diskurzusa a „bőrszín kérdése” körül zajlott az elmúlt több mint száz évben. A mostani elnökválasztás kapcsán, mikor az új elnök beiktatásával egyidőben az Egyesült Államok első színes bőrű vezetője köszönt le, érdemes végignézni, hogy egyes elnökök hogyan tüntették ki figyelmükkel az afro-amerikai művészeket. Valószínűleg James Buchanan (1857-1861) volt az első, aki fogadott egy színes bőrű zongoristát, a vak csodagyereket, Tom Wigginst. Utódja Rutherford Hayes (1877-1881) Marie „Selika” Williams koloratúrszopránt hallgatta meg, míg utódja Chester Arthur (1881-1885), akinek felesége maga is alt énekesnő volt, a Fisk Jubilee Singers együttest fogadta, akik spirituálékkal szórakoztatták az egybegyűlteket. Benjamin Harrison (1889-1893) és vendégei pedig Sissieretta Jones, „a fekete Patti” énekében gyönyörködhettek. Mindezek a fellépések természetesen nem többek, mint az elnökök szórakoztatására rendelt műsorok.

1. Az első színes bőrű művésznő, aki valóban kapcsolatba lépett az Egyesült Államok elnökével Marian Anderson volt. A legendás művész már 1936-ban fellépett a Fehér Házban. Amikor Anderson lányai politikai tevékenységére hivatkozva nem engedélyezték koncertjét a washingtoni Constitution Hallban, Eleanor Roosevelt segítségével a Lincon-emlékmű előtt rendezték meg azt a hatalmas ingyenes szabadtéri koncertet, melyre a jelképes helyszínen több mint 75.000 ember volt kíváncsi 1936 húsvét vasárnapján. Anderson többek között az amerikai himnuszt is elénekelte.

Radnai Miklós születésének 125. évfordulóján, a mai újévi koncerten, majdnem 70 évnyi hallgatás után először csendült fel Radnai-kompozíció az Operaház színpadán, Az infánsnő születésnapja keringője. Szabó Ferenc János – a színház készülő jubileumi kötete számára készülő – kutatásai nyomán kirajzolódni látszik a teljes zeneszerzői életmű, melyből – jelen tudásunk szerint – ezidáig egyetlen percnyi hangfelvétel sem készült. A komponista szerzeményeinek lelőhelye ismert és bárki számára hozzáférhető, így semmi akadálya sincs annak, hogy a 20. század elejének egyik elfeledett magyar kismestere, Bartók, Kodály, Dohnányi és Kálmán Imre kortársa alkotásai újra megszólaljanak.

Székesfehérvár és Pozsony ősi koronázó városok után Ferenc József volt az második - II. Lipótot 1970-ben a Helyőrségi templomban koronázták -, akinek fejére 1867. június 8-án a budai Mátyás templomban került a Szent Korona. A szertartáson Liszt Ferenc frissen elkészült Koronázási miséjét játszották, ám az bécsi Udvar nem bízhatott a Nemzeti Színház zenekarában, ezért inkább áthozták a szólistákat és a Hofoper ének- és zenekarát, akiket Gottfried Preyer másodkarmester vezényelt. A mise megírására maga Liszt ajánlkozott, de inkább csak az egyház, mint az Udvar részéről támogatták. A komponistát, noha a bemutató előtti napon Ferenc József-renddel tűntették ki, hivatalosan nem hívták meg a koronázásra, azaz műve premierére, csupán a Nemzeti Zenede karzatjegyével jut be a templomba. A sikert azonban végül mégis a komponista zsebelte be: „A budavári Mátyástemplomtól kezdve […], a Dunaparton keresztül az Eskü-térig a nép százezrei képeztek sorfalat […]. Mindenki várta […] a királyi menet megindulását. De ezt egy elementáris erővel kitört éljendörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. […] Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közelgő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, amint a kétfelé osztott nép sorfalai közt haladt, […] folyton hajlongva a tömegeknek e nem várt spontán megnyilatkozó ovációjára, mely láthatólag ép úgy meglepte, megindította, mint egyszersmind feszélyezte is. De hát nem szabadulhatott s egész hazáig ki nem térhetett előle.” – írta Ábrányi Kornél.

Több mint figyelmesség a Komische Oper illetékesei részéről, hogy a Sevillai borbély előadása után távozó vendégeket nagy halomba rakott, izélésesen csomagolt bonbonokkal bocsátják útjukra a berlini éjszakába. Az a vízió ugyanis, amit Kirill Serebrennikov rendező felvázolt, éppen azzal szembesíti a színház jegyvásárlóit, hogy az általuk támogatott európai kultúra a végnapjait éli, s a következő generáció számára például egy Rossini opera már semmit sem fog jelenteni. Jót tesz ilyenkor egy kiváló csoki, amíg a kedves néző a látottakon elmélkedve sétál a Brandenburgi kapu felé a ködös Unter den Lindenen.

Furcsa otthonosságot érez a nyüzsgő, ezerarcú Berlinben a közép-európai vándor, amikor betéved a legendás Komische Operbe. Ennek oka, hogy az egykori Metropol-Theatert is a Fellner és Helmer cég tervezte, s az átépítések ellenére ugyanaz az érzet fogja el a látogatót, mint a Vígszínházban, a grazi operában, vagy a zágrábi Nemzeti Színházban. Ami azonban elsősorban megkülönbözteti a Komische Opert keletebbre fekvő testvéreitől, az a közönsége. Aki Berlinben világsztárokat vagy grandiózus előadásokat akar látni, nap, mint nap megteheti a Deutsche Operben vagy a Staatsoperben. Ez a teher sosem nyomta az 1947-ben Walter Felsenstein által alapított színházat (a közönségforgalmi területek egyetlen műalkotása a lépcsősor tetején figyelő rendező fejszobra). Ide az első perctől kezdve azok jártak, akik jó rendezéseket akartak látni egy összecsiszolt együttes előadásában. Mindez napjainkban – amikor Barrie Kosky vezetésével számos Év Operaháza és egyéb hasonló díjjal büszkélkedhetnek – sincs másképp. Különleges összetételű közönség, melybe gondosan összeöltözött uracsok éppúgy elférnek, mint az NDK pamutipar elnyűhetetlen remekeiben pompázó kisnyugdíjasok, vegyes összetételű német és migráns párok (a Komische Oper talán az egyetlen európai színház, ahol a székekbe szerelt feliratozón a török nyelv is kiválasztható…). A nézőket mégis estéről estére-eggyé forrasztja az az opéra comique-i nevetős-gyomorszájba vágós nyitottság, mely a második császárság óta a műfaj egyik specialitása. Aki a Komische Operbe vált jegyet, nem botránkozik meg semmin, hiszen tudja, hogy a szigorú feltételek mentén kiválogatott-kiérlelt produkciók magas szellemi nívója gyakran párosul tabudöntögetésekkel.