Ma este a fővárosban az a hír terjedt el, hogy az Operaházban sztrájk van készülőben, mert a fizetésrendezést nem tudják a zene- és énekkar tagjai már bevárni és mert az igazgató azt a rendeletet adta ki, hogy ezentúl minden férfitag beretváltassa el bajuszát.
Felkerestem Mészáros Imre operaházi igazgatót, ki a híresztelésekre vonatkozólag a következőket mondotta:
- A fizetésrendezésre vonatkozólag kijelenthetem, hogy e tárgyban az érdekeltek a legnagyobb türelemmel vannak, mert jól tudják, hogy van remény ügyük kedvező elrendezésére. E tudatban szeretettel és odaadással végzik kötelességüket; most is A nürnbergi mesterdalnokok próbáján vannak elfoglalva. Különben is a fizetés rendezés utolsó stádiumáról van csak szó: a lakberendezésről. Az érdekeltek küldöttsége már járt a pénzügy- és közoktatásügyi miniszternél, aki megígérte, hogy méltányosan fogják elintézni a lakbérrendezés kérdését.- És a bajuszforradalom?
- Hát ez nagyon furcsa dolog – mondta Mészáros igazgató. – Tény, hogy e miatt valóságos forrongás volt a férfitagok között. A szcenika idővel előrehaladván, megköveteli a stílszerűséget a kosztümökben, díszletekben és így az arcban is. A Mignonban vagy a Manonban például nem lehet a bajuszt összeegyeztetni a modern szcenikával. A külföldi operaházaknál sincs bajszuk a férfitagoknak. A rendezőség ismételt kérelmére tehát figyelmeztettem a férfiszereplőket, hogy beretválják le bajuszaikat, úgy, ahogy ezt például Burian vagy Anthes csinálják. Különben is a férfitagokkal kötött szerződésben benne van, hogy kötelesek bajuszukat lenyírni.
Amikor a rendezőség útján figyelmeztettem őket, hogy a szerződés e pontjának szerezzenek érvényt, majdnem mindannyian felzúdultak. A régi tagok azzal érveltek, hogy nekik huszonöt-harminc éve szerzett joguk van a bajuszra. A fiatalok viszont azzal álltak elő, hogy amit az öregeknek szabad, miért ne szabadna nekik is?
Egy harmincéves tagja az énekkarnak, aki nem akart ellenkezésbe jutni az igazgatósággal, felkeresett engem és elpanaszolta, hogy ő nem veheti le bajuszát, mert ő a zsidó-templomban is énekel, ahová be sem eresztik, ha bajusz nélkül jelenik meg. Rövidesen a bajusztulajdonosok legnagyobb része kijelentette, hogy nem beretválják le bajuszukat. Hát ezt szó nélkül nem lehetett eltűrni. Magamhoz kérettem tehát a forrongókat és megmagyaráztam, hogy az igazgatóság álláspontja jogos és méltányos. A dolog azonban még most sem ment simán. Mindenki tudott valami érvet, valami magyarázatot adni, hogy bajuszát miért nem nyírhatja le. Végül is ki kellett egyeznem velük. Eredeti szándékom volt, hogy a Mignon tegnapi jubiláris előadására mindenki bajusz nélkül jelenjen meg. De hát nem ment. Belenyugodtam egyelőre abba, hogy aki nem akarja most levágni bajuszát, az ragassza le. A kérdést úgy fogom megoldani, hogy azok, akik húsz éven felül tagjai az Operaháznak, megtarthatják bajuszukat, de a fiatalabbaknak le kell borotválnia.
A bajszos énekkar Goldmark Károly Berlichingen Götz című operájának 1902-es budapesti ősbemutatóján
A beszélgetés Mészáros Imre operaigazgatóval Az Újság 1908. október 15-i számában jelent meg.
Hiába a Lulu hiába a 20. század első felének zenetörténészek által egy egyik, ha nem a legjobban becsült darabja, a közönség kegyeit nem sikerült elnyernie 80 éves viszontagságos színpadi pályafutása alatt. Míg Berg másik művét, a Wozzecket ha ímmel-ámmal is, de mára elfogadták, addig a befejezetlen – majd hosszas huzavona, az özvegy ódzkodása után végül 1979-ben Friedrich Cerha által kiegészített – Lulu a mai napig világszerte csak röpke szériákat ér meg. Kevés színház kísérletezik az opera színrevitelével, lévén az elképesztő energia-befektetés legjobb esetben is általában leginkább csak erkölcsi sikert eredményez. Alban Berg korának Merész Nagyoperáját akarta megírni, ám ebben tragikus halála megakadályozta. A „mi lett volna ha…” kérdés ez esetben éppoly értelmetlen, mint a Turandot esetében. Az elkészült két felvonás is lehet kerek egész, míg a vázlatok alapján évtizedekkel később nagy tisztelettel elkészített utolsó rész a Puccini opus végéhez hasonlóan minden jószándék ellenére darabidegen marad. A különbség annyi, hogy míg a Turandotnál a hiány „mindössze” negyed óra, a Lulunál mintegy 80 perc.
Csodák márpedig nincsenek. Magát csapta be, aki reménykedett, hitt a tündérmesében, a gyógyulásban. Az orvostudomány bizonyosan mindent megtett érte, de menetrendszerűen a daganat diadalmaskodott. Ha valaki Pesten belenézett Dmitri Hvorostovsky szemeibe, már láthatta bennük a veszett harc kétségbeesését. Ritkuló fellépésekein egyre ijesztőbbé váló roncsként botorkált a színpadra, hogy újra és újra, talán utoljára megkapaszkodjon a világszép hangjába és a közönség szeretetébe. Torokszorító élmény 
Gioacchino Rossinit a legnépszerűbb operaszerzők között tartjuk számon, ám, ha megkapargatjuk ezt a felületes állítást, villámgyorsan kiderült, hogy mindez koránt sincs így. Rossinit, A sevillai borbély szerzőjét tiszteli a haza közönség, a szerző több mint 40 operájának tizede sem szólalt meg itthon.
A rendezők – már az igazi színházi alkotók, nem a minden-mindegy sarlatán nagytöbbség – jóideje igen nehéz helyzetbe hozták a repertoárszínházakat. A nagy operaházak ugyanis joggal várják el, hogy a hatalmas költségen, többhavi munkával előállított produkcióik évekig minőségromlás nélkül használhatóak legyenek. Ám a rendező távozása után akár kiváló asszisztensek által felfrissítve egy előadás sohasem tudja megtartani a premier-színvonalat. A helyeztet tovább nehezíti, ha új szólisták állnak be s gyakran pusztán videó-élmények és játékmesterek segítik az alig néhány napos felkészülésben. Ilyen körülmények között az egykor legalaposabban előkészített előadások is gyorsan a felismerhetetlenségig képesek amortizálódni.
A gießeni színház évek óta úgy próbál nézőket csalogatni, hogy az premierjei között szép számban kínál ritkaságokat. Az ötlet kiváló, hiszen a német kisvárostól alig egy órára van Frankfurt és Wiesbanden, kettőre Köln, Bonn, Dortmund, Düsseldorf és Essen – s a városok operaházai egymással is erős versenyben vannak. Távolságok arrafelé nincsenek, az utak kiválóak, a vonatközlekedés előadás után is használható. Így jó ideje természetesek tehát az operai kirándulások, sőt bizonyos tartományokban színházjegyekkel a közlekedés ingyenes.
Különös aktualitást nyer Peter Grimes az Amerikából indult, ám Pestre is lecsapódó szexuális zaklatási hullám tükrében. Britten közvetlenül a világháború után nagyon fontos mondatot adott az eredetileg nyugdíjas tengerészként megálmodott Balstrode szájába: „Élj, ha hagynak és hagyj te is mindenkit élni.” A vihar által összezárt közösség szinte himnuszként ismételgeti a kapitány szavait. A mondat nemcsak 1945-ben volt fontos, az utána következő többé-kevésbé békés, gyarapodó európai évtizedeknek is jeligéje lehetne. Mindez mára összetörni látszik, ahogy az angol halászfalu lakói is abban a másodpercben megfeledkeztek róla, amint Grimes belépett a kocsmába. Az első adandó alkalommal megindul ellene hajtóvadászat, s a tömeghisztériának egyetlen vége lehet, a halász egyetlen megmaradt barátja szólítja őt fel az öngyilkosságra. Britten fájdalmas emberismeretét tükrözi a zárójelenet, ahol az előző éjszakai gyilkos indulatait kialudt közösség élete úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna.
Létezett valaha egy szép operaházi hagyomány: ha egy jeles művész elérkezett tagságának negyedszázados évfordulójához, kiválaszthatott egy szerepet, melyben a barátok, pályatársak és a nagyközönség méltóképp megünnepelhette. Kukely Júlia 2005-ben a
Az elmúlt hetekben parázs társadalmi vita körvonalazódott a színház és a szexuális erőszak témakörében. Az elmúlt évszázadokban nemcsak a színjátszás történetét kísérték végig különböző esetek, hanem természetes módon magán a színpadon is megjelentek a csábító, erőszakoskodó, elcsábított, megejtett, elbukott és felmagasztalt hősök. Hogy az operákban mennyire foglalnak el központi helyet ezek a történetek, azt az alábbi negyven esetből álló válogatás bizonyítja.
Hiába Prokofjev vitathatatlan zeneszerzői nimbusza, operái nem gyakori vendégek a nyugati világ dalszínházaiban. Míg Oroszországban – elsősorban Gergiev Mariinszkij Színházában – szinte a teljes életmű többé-kevésbé része az aktív repertoárnak, addig Európában csak elvétve kerülnek színre a művei, s közülük is elsősorban Gozzi színműből készült szürrealista tűzijáték, A három narancs szerelmese. Prokofjev operáinak megismerését nyilvánvalóan hátráltatta, hogy a komponista 1932-ben hazaköltözött a Szovjetunióba, s csak a rendszerváltás után, éppen Gergiev mutatta meg a világnak a szinte ismeretlen Háború és békét, A játékost, A tüzes angyalt vagy a Szemjon Kotkót. A zömében orosz nyelvű librettók és a hatalmas előadói apparátust igénylő darabok szintén nem segítették elő a művek terjedését. Ám az operaházak repertoárját is mozgatják a divathullámok, s az utóbbi években egyre több helyen vállalkoznak Prokofjev izgalmas operái – elsősorban az orosz lélek mélységeibe bevilágító Tüzes angyal és A játékos – színrevitelére.