Caruso

Vannak szerencsés csillagzat alatt született emberek, akiknek úgy tűnik, minden sikerülhet. Közéjük tartozik az 58 éves Jean-Christophe Maillot, a Les Ballets de Monte-Carlo vezetője, akinek szépen induló táncos karrierét ugyan egy sérülés kettészakította, de igen fiatalon – immáron 35 éve – koreografálni kezdett szülővárosában, Toursban. Első darabját Monaco számára 1986-ban alkotta, majd Caroline hercegnő – Grace Kelly legidősebb lánya – 1993-ban a társulat vezetőjévé nevezte ki. Malliot munkásságának köszönhetően a két négyzetkilométernyi, milliárdos nagyhercegség által fenntartott Les Ballets de Monte-Carlo igen hamar jól csengő világmárka lett, mely napjainkban is a nagyszínházak keresett kulturális cikke.

Szin: az Opera, a Rajna kincse szombati házi főpróbája. Óriási izgatottság közepette sürög-forog csomó ember egy emelvény körül, amely fölött kusza össze-visszaságban hat szál drót lóg lefelé. A delikvensek érkezését jelzik. Szuronyos csendőr helyett egy-egy anyáskodó öltöztetőnő kíséri mindegyiküket. Nincsenek megláncolva, de annál jobban összedrótozva és a járásuk olyan nehézkes, mintha igazán szárazra húzott sellők volnának. Mert a sellők a delikvensek, akiket az Opera színpadán felakasztanak. Az „akasztás" előtt még gyorsan pár szót váltok a három énekesnővel Budanovits Máriával, Goda Gizellával és Tihanyi Vilmával, akik arra vállalkoztak, hogy egy fél órán keresztül – miközben nehéz Wagner-szerepet énekelnek – csak úgy mellesleg akrobatamutatványokat produkáljanak, nyolc-tíz méter magasságban lebegve a levegőben. Mindegyiküknek foltos a karja, a Tihanyi Vilmáén pedig egy hatalmas, tenyérnyi nagyságú pecsét éktelenkedik az első próbák „lebegési” és „lengetési” gyakorlatainak az emléke ez, amikor a színpadi munkások még nem kezelték a mai biztonsággal a rájuk bízott drótokat és neki-neki lódították a sellőket a Rajna szikláinak. De most minden úgy megy, mint a karikacsapás.

A bolygó hollandi nagyjából olyan fajsúlyú darab a német színházi kultúrában, mint a magyarban a Marica grófnő. Szinte bármelyik társulatban jól kiosztható, megbízható közönség-kedvenc, melyet csak az idei szezonban 12 kisebb-nagyobb németországi együttes tart műsorán (igaz Lübeckben „csak” egy gyerekek számára készült változatot adnak). S bármilyen fájdalmas is az összehasonlítás, egy átlag német színházba-járó számára a korai Richard Wagner képezi azt az alapot, melyet itthon Kálmán Imre. Talán ennek is köszönhető, hogy a hideg, esős december eleji péntek este a forralt bor és sült kolbász szagban úszó karácsonyi vásár kísértése ellenére is nemcsak, hogy nagyjából megtelt a 240.000-es lélekszámú Braunschweig színházának nézőtere a Bolygó hollandi repertoár előadására, hanem igen szép számban fiatalokkal telt meg, akik néma csendben követték a majd’ két és fél órás, szünet nélkül játszott előadást. A táblás ház azért is nagy dolog, mert Németország legrégebbi, 1690 óta működő háromtagozatú színháza jelenleg 900 férőhelyes, s Wagner operáját a várostól alig 60 kilométerre (vonattal alig több mint fél óra) fekvő Hannover is műsoron tartja.

Bár a 69 éves Manfred Trojahn neve mifelénk szinte teljesen ismeretlenül cseng (a hatalmas életműből csupán egyetlen, Hans Werner Henze emlékére alkotott darabját játszotta 2014-ben a Fesztiválzenekar), német nyelvterületen napjaink legelismertebb komponistái között tartják számon. Zenekari darabjai rendre felcsendülnek a hangversenytermekben, új művei a legjelentősebb kiadóknál jelennek meg, operái előadásait pedig fokozott várakozás kíséri. Élelmes kortársaihoz hasonlóan biztos bázis és közönségérdeklődés reményében Trojahn első színpadi kísérlete óta fokozott figyelmet szentel az irodalmi alapanyagnak, illetve a librettónak. Első operája, az 1991-es Enrico, Pirandello IV. Henrikje nyomán készült, ezután Shakespeare, Eduardo De Filippo és legutóbb Euripidész (az Oresztészt idén a bécsi Staatsoper is műsorára tűzi) nyomán dolgozott.

„Inkább csukott szemmel hallgatom az előadást!” – jelenti ki rendre megkérdőjelezhetetlen öntudattal a Konzervatív Néző, aki fensőbbségesen utasítja el még a lehetőségét is annak, hogy együtt gondolkozzon az előadás rendezőjével. Aztán persze esze ágában sincs becsukni a szemét, hiszen akkor nem lehetne a látottakon háborogni és görcsösen értetlenkedni, mantrázni az amúgy is kopó-félben lévő több mint fél évszázados rendezői színház nevű mumus ismérveit. A bécsi Staatsoper Peer Gynt-je azonban egyike volt azon ritka és kivételes estéknek, amely behunyt szemmel is teljes élvezetet nyújtott, hiszen a Filharmonikusok makulátlan, ködfátyolba burkolt Grieg interpretációja jóval többet és mélyebbet mesélt a darabról, mint Edward Clug táncjátéka. Mintha az estet vezénylő Simon Hewett is érezte volna, hogy az együttes annyira birtokolja a zenét, hogy az ő munkája szinte felesleges. Noha természetesen senki sem hallgatta csukott szemmel a balettet, lehetetlen nem rögzíteni, hogy ezúttal a zenekari interpretáció diadalmaskodott a színpad felett.

Kevés magyarországi bemutatót előzött meg akkora várakozás az Operaházban, mint A Nyugat lánya 1912-es premierjét. A színház ki volt éhezve egy nagy sikerre. Michael Balling a november elején szerződtetett „főkarmester” ugyanis mindössze három jól sikerült Fidelio előadás után közölte gróf Zichy János miniszterrel, hogy az „Itteni viszonyokhoz nem tud hozzászokni”, majd váratlanul és véglegesen elutazott Budapestről, folytatva a Gustav Mahler és Nikisch Artur által megkezdett, elüldözött nemzetközi szintű karmesterek dicstelen sorát. Balling, aki 1904-tól több mint 20 évig volt Bayreuth visszatérő vendége nem tudott együtt dolgozni a vezetésre közismerten kevéssé alkalmas Mészáros Imre igazgatóval s egyszerűbbnek látta minél előbb visszatérni a nemzetközi vizekre. A minisztérium megelégelve az Operaház ügyeit, február 16-án a direktor feje fölé gróf Bánffy Miklós személyében kormánybiztost nevezett ki. Puccini egy héttel korábban 9-én érkezett meg Budapestre. A zeneszerző először 1894-ben a Manon Lescaut egyik első előadását tekintette meg az Operaházban, ahova 1906-ban tért vissza, hogy a Pillangókisasszony hazai bemutatójának előkészületeit felügyelje.

Schiff Etel neve legalább száz éve nem jelent meg nyomtatásban. Emléke, szégyene feledésbe merült, pedig története nem pusztán egy ártatlanul meghurcolt érzékeny művész tragédiája. Az események mögött felsejlenek a dualista Magyarország hétköznapjai, sőt azok a társadalomban mindig mélyen gyökerező zsidó-keresztény ellentétek is, melyeket a kiegyezés utáni „boldog békeidőkre” emlékezve igyekeznek elbagatellizálni.

Leonard Jakovina, a Horvát Nemzeti Színház ötödik éve regnáló balettigazgatója felismerte azt az egyébként viszonylag közismert tényt, miszerint az átlagközönség a cselekményes baletteket preferálja. A nagyszínházak zöme hiába tűzi műsorra a legdivatosabb – vagy éppen legdivatosabbnak kikiáltott – kortárs koreográfusok ragyogó és előremutató alkotásait, a nézők jelentős részének arra van igénye, hogy egy általa valamilyen szinten ismert történet tánc-változatát lássa (pesti példákon: A próba, Derby, Anna Karenina, Zorba, A vágy villamosa). S miután a direktor megfejtette ezt a titkot, sorra kéri fel napjaink táncalkotóit – nem a legkeresettebbeket, hanem az ambiciózus megfizethetőket –, hogy társulata számára készítsenek személyre szabott darabokat. A ragyogóan funkcionáló zágrábi csapat ugyanis még egyike a megmaradt klasszikus értelemben vett együttesnek, ahol a vezetés nemcsak kineveli azokat a táncosokat, akikben fantáziát lát, hanem művészeinek folyamatosan megfelelő feladatról gondoskodik. A horvát színházat is sújtják a közalkalmazotti foglalkoztatás problémái, a honlap arcképcsarnokából világosan látszik, hogy számos szakmai nyugdíjra érett művész tagja az együttesnek. Státuszukra nem lehet fiatalokat felvenni, helyettük pedig a behatárolt számú fiatal éjjel-nappal színpadon van. Ám az aktív művészek számára ez a folyamatos egymásra utaltság és állandó összmunka teremti meg a nézőtérről is pontosan érzékelhető egymást segítő és gerjesztő csapatszellem bázisát. A nemzetközi társulatban nincsenek nagy nevek, „csupán” ragyogó művészek, akik érezhető kedvvel és otthonossággal dolgoznak együtt.

Bár Hector Berlioz, A trójaiak zeneszerzője bizonyára nem így látta, ötfelvonásos operája legnagyobb ellensége Hector Berlioz, a mű kiagyalója és librettistája volt. A főművek a legritkább esetben sikerednek olyankor, amikor az alkotó azzal a határozott szándékkal áll neki a munkának, hogy valami világmegváltó dolgok készít. Vélhetően Mozart sem így ült neki a Varázsfuvolának, de talán még Wagner sem a Parsifalnak. Ellenben Berlioz fejében ilyesmi járt operája írása közben. A Vergilius rajongó komponista hosszú időn keresztül dédelgetette tervét, hogy átültesse a zenés színpadra az Aeneis két talán legfontosabb énekét. A végül hatalmassá duzzadt opera két szakasza (az opera 1.-2. és 3.-5. felvonása) – Trója pusztulása, illetve Dido és Aeneas szerelme – csak lazán kapcsolódik egymáshoz, a második felvonás végén az addigi szereplők jórésze meghal, átadva helyét a karthágói udvarnak. A terjengős francia nagyoperákban – márpedig a Trójaiak őseit elsősorban közöttük kell keresni – előfordul hasonló törés, Meyerbeer is „sorsára hagyja” Valois Margitot, ám az, ahogy Berlioz Kasszandra és Dido történetét megírja példátlan. Egy gyakorlott librettista – és Párizsban az 1800-as évek közepén nagyszerű szakemberek éltek – valószínűleg egységesebb és használhatóbb szövegkönyvet faragott volna a komponistánál, aki Vergilius iránti tiszteletből a szépszámú mellékalak részére is terjengős és a dráma folyása szempontjából teljesen elhanyagolható szerepet írt.

A Kerepesi temető - hivatalos nevén a Fiumei úti sírkert - több mint 150 éve hazánk egyik legfontosabb kegyhelye, az ország nagyjainak végső nyughelye. A politika és a tudomány meghatározó szereplői mellett a zenei élet egykori nagyságainak sírjai is szépszámmal megtalálhatók itt. 

1. A két világháború közötti időszak meghatározó figurája volt Hubay Jenő, hegedűművész, zeneszerző, tanár, zeneakadémiai igazgató. Telcs Ede monumentális alkotása alatt nyugszik az édesapa, a színtén komponista Huber Károly is.