Caruso

Mozik kistermeiben hetek óta elcsíphető egy különleges dokumentumfilm, melynek eredeti címét kissé félrefordítva A Maria Callas-sztorira változtatta a hazai forgalmazó. Felesleges a hatásvadász rásegítés, a nézők száma nyilvánvalóan behatárolt Magyarországon (is), az eredeti Maria by Callas cím pedig jóval kifejezőbb. A filmet pedig mindenképpen érdemes megnézni, nemcsak a művésznő rajongóinak, hanem mindenkinek, akit kicsit is érdekel az opera műfaja és a II. világháború utáni gazdagodó Nyugat elit kulturális élete.

Szerencsére jóideje nem képezi vita tárgyát, hogy a Wozzeck 20. század egyik legfontosabb operája. Egyetlen probléma azért akad a lassan száz éves „kortárs” darabbal: a közönségnek a mai napig nem sikerült igazán a szívébe fogadni. Az 1925-ös ősbemutató idején Richard Strauss már megírta a legjelentősebb műveit, Janácek sorra alkotta remekeit, Puccini pedig a Turandoton dolgozott. Míg a három szerzőt kora és az utókor is be- és elfogadja, addig Alban Berg művészete még a mai befogadótól is fokozott figyelmet követel. A komponista elképesztő technikai tudását jóval egyszerűbb csodálni, a darab gondosan kigondolt-kimódolt felépítését elismerni, mint őszintén szeretni a Wozzecket.

A youtube hónapok óta kiemelt helyen ajánlja a Hamvasztás! Mi történik a testtel a halálunk után? bizarr című kisfilmet. Talán meglepő, de az igen kényes témára igen sokan kíváncsiak, eddig több mint 1.7 millió honfitársunk klikkelt a riportra. Emberi aggyal kevés meg- és felfoghatatlanabb dolog van annál, mint az, hogy hogyan lesz a testünkből egy marék hamu – talán csak maga a halál és a születés misztériuma mérhető hozzá. Márpedig mi, földi halandók olykor kénytelenek vagyunk szembesülni a megérthetetlennel, hogy aztán vérmérsékletünk szerint hessegetik el maguktól a témát, vagy kéjelegjünk benne. A színház – még legnaturálisabb is – ritkán foglalkozik azzal, hogy a látványos halálmegoldások után mi történik magával a testtel. Jogosan, hiszen a test pusztulása egyszerűen nem színpadra való (ahogy a szeretkezés sem), vannak olyan tabuk, melyek a jámbor nézőkből kiszámíthatatlan zsigeri reakciókat válthatnak ki.  Kovalik Balázs ezzel szemben nem volt rest legutóbbi munkájában olyan mély és megdöbbentő szembenézést rendezni, mely úgy tűnt, a sokat látott német közönséget is alaposan átmosta.

Az utóbbi időkben mintha a kevés megmaradt valódi jelentős rendezőegyéniség igyekezne elkerülni a közönség-kedvenc operákat, érdeklődésük mindinkább az ismeretlenebb darabok felé fordul. Valószínűleg azért nem szívesen állnak neki lerágott – vagy lerágottnak vélt – csontok csócsálásának, mert egyszerűen nem érdekli őket az alaprepertoár, melyet általában a nézők is kevésbé revelatív értelmezésben szeretnek fogyasztani. Barrie Kosky ebből a szempontból is kivétel, bátran és gyakran szemtelenül merészen esik neki az alapműveknek. Színháza, a Komische Oper nemrég mutatta be a Bohéméletet, Carmen rendezését pedig 2016 nyara óta folyamatosan, sokadik szereposztásban és igen magas előadásszámban tartja műsoron az Oper Frankfurt, miközben a produkciót tavaly a londoni Covent Garden is átvette.

A Grazi Opera hosszú évek óta igyekszik minden szezonban a népszerű premierek mellett néhány ritkaságot is becsempészni a repertoárjára. Idén a Parasztbecsület – Bajazzók, a Márta, a Kiss me Kate!, a Lammermoori Lucia és a Tosca bemutatókon túl Joseph Beer Lengyel menyegző című 1937-es operettje, az Évszakok (Haydn) oratórium-balettje és Karol Szymanowski Roger királya színesíti a műsort. A jól bevált grazi bérleti rendszernek hála köszönhetően mindegyik előadást tízszer-tizenötször is le tudják játszani, így a produkciónak van ideje beérni, a változatos repertoárhoz hozzászoktatott közönség pedig végigüli, amit a folyamatosan megbízható minőségben működő operaháztól kap.

A párizsi kulturális életben történelmileg erősebb az orosz jelenlét, mint Nyugat-Európa egyéb vidékein. Az Opéra repertoárján is jóval nagyobb arányban jelennek meg az szláv szerzők művei. Így nem annyira meglepő, hogy az Opéra Bastille közel 3000 fős nézőterén egyetlen üres szék sem maradt február közepén, egy napos vasárnap délután, amikor a 2002 óta időről-időre műsorra kerülő Ruszalkát adták. Dvorák operája nemzetközi karrierjében az egyik legfontosabb állomás volt a James Conlon által kezdeményezett és vezényelt, Robert Carsen rendezte produkció, mely dvd-n ma is kapható, a címszerepben Renée Fleminggel.

Az alapításának 350. évfordulóját ünneplő Párizsi Nemzeti Opera egyike azon kevés társulatoknak, ahol a barokk művek ma is a műsorrend szerves részét képezik. Az egykori együttes számára alkotó Lully vagy Rameau operái jóideje reneszánszukat élik, s időről-időre felbukkannak a színház repertoárján. Így a francia fővárosban az évadonként megtekinthető operák sorát nem Mozart, hanem az évtizedekkel korábban alkotó komponisták alkotásai is színesítik, jóval szélesebb horizontot tárva a műfaj történetébe. A Párizsi Opera két színházában (Palais Garnier, Opéra Bastille) fél-stagione szerűen játszanak, egy-egy művet általában egy szereposztásban hat-nyolc előadás erejéig adnak, majd elteszik a következő szezonra, vagy esetleg néhány évvel később veszik újra elő a produkciót.

Amilcare Ponchielli legnépszerűbb operája – az egyetlen a tizenkettőből, mely fennmaradt az idő rostáján – hét évvel a milánói ősbemutató (és három évvel a végső változat premierje) után került először színre a pesti Nemzeti Színház utolsó szezonjában, 1883. december 8-án. A látványos nagyopera mindössze hat előadás ért meg az Astoriánál álló színházban, hogy aztán 1884. december 18-án az Operaházban is megszólaljon. A színház a rendelkezésére álló legjobb erőit mozgósította, Giocondát a vendég Emma Turolla, A vak asszonyt Saxlehner Emma, Alvisét Ney Dávid, Laurát Vittorina Bartolucci, Enzót Julius Perotti, Barnabát Láng Fülöp énekelte. A produkció 1892-ig 19 előadást ért meg, lehetőséget adva elsősorban a Turolla távozása után Budapesten vendégszereplő olasz szopránoknak (Gemma Bellincioni, Paolina Rossini és Elvira Colonnese), hogy a címszerepben mutathassák be tudásukat.

Igor Markevitch, a jeles karmester írja önéletrajzában, mennyire meglepte, hogy miután Párizsban, alig tizenhat éves ígéretes zeneszerzőként bemutatták Gyagilevnek, a szellemi és testi kapuzárási pánikkal küszködő impresszárió milyen feltűnően gyakran szólította fel a környezetében lévő ifjú művészeket: „Döbbentsen meg!” A 20. század eleje zenés színházának nagy megújítója utolsó éveiben már görcsösen vadászott minden eredeti tehetségre, hogy azok az ő védnöksége alatt olyan alkotásokat hozzanak létre, amelyekkel sikerülhet minél nagyobb feltűnést kelteni választott hazájában, Párizsban, a kultúra egyik fellegvárában. Ám amíg a századelőn maga a Ballets Russes és Fokin megjelenése, majd olyan alkotások, mint az Egy faun délutánja, a Le sacre du printemps, a Parade vagy az Apollo felkavarták és megtermékenyítetek a francia főváros és Európa művészi életét, addig mindez a lendület a világháborút követően, az 1920-as évek vége felé szükségszerűen alábbhagyott. Márpedig Gyagilev jól érezte, hogy az ínyenc francia közönség azt várja el tőle, hogy rendre utakat mutasson, nyűgözze le, döbbentse meg őket.

A Les Ballets de Monte Carlo tavaly decemberben, Monacóban mutatta be azt a Nijinsky Programm elnevezésű estjét, mellyel február elején a Théâtre des Champs-Élysées-ben négy alkalommal vendégszerepelt a társulat. Párizsban fellépni minden balettegyüttes számára kihívás, hiszen alig van a világnak mégegy metropolisza, ahol ilyen szépszámú és értő közönség előtt mérettetheti meg magát. Jean-Christophe Maillot természetesen rutinos hadvezér és pontosan tudja, hogy papíron hogyan kell megtervezni egy ostromot. A Szergej Gyagilev által több mint száz éve Szentpétervárról indított orosz kulturális hódítás utórezgései mai is érezhetőek Európában, de talán mindenekelőtt Párizsban. Kevés város van, ahol ennyire permanens a szláv zene- és dalművek jelenléte, s ahol ennyire élő az impresszárió által inspirált (Debussy, Ravel vagy Stravinsky alkotásaira készült) balettek jelenléte.