Vannak szerencsés csillagzat alatt született emberek, akiknek úgy tűnik, minden sikerülhet. Közéjük tartozik az 58 éves Jean-Christophe Maillot, a Les Ballets de Monte-Carlo vezetője, akinek szépen induló táncos karrierét ugyan egy sérülés kettészakította, de igen fiatalon – immáron 35 éve – koreografálni kezdett szülővárosában, Toursban. Első darabját Monaco számára 1986-ban alkotta, majd Caroline hercegnő – Grace Kelly legidősebb lánya – 1993-ban a társulat vezetőjévé nevezte ki. Malliot munkásságának köszönhetően a két négyzetkilométernyi, milliárdos nagyhercegség által fenntartott Les Ballets de Monte-Carlo igen hamar jól csengő világmárka lett, mely napjainkban is a nagyszínházak keresett kulturális cikke.
Alexis Oliviera és Anna Blackwell - fotó: Alice Blangero
Malliot felismerte, hogy a mini-állam neve olyan luxus brandet rejt, melyet érdemes megfelelő terméket építeni. A nagy áttörést az 1996-os Rómeó és Júlia hozta meg, melyben a koreográfus pontosan eltalálta, mit igényel az ezredforduló kicsit gazdag, kicsit sznob közönsége, tehát az a réteg, amelyik gond nélkül megveszi a 100 – 200 eurós jegyeket, de ezért cserébe szeretnek kapni is valamit. A Prokofjev-zenére készült balett lett az első az egész-estés, cselekményes táncjátékok sorában, melyet a Hamupipőke (1999), a Diótörő (1999, majd 2013), A szépség (Csipkerózsika, 2001), az Álom (Szentivánéji álom, 2005), Faust (2006), A tó (A hattyúk tava, 2011) és a Makrancos hölgy (2017) követett. A művek közös jellemzője, hogy nemcsak közismert témákat, hanem közismert baletteket gondolnak újra, egy-egy okos csavarral, minimalista, jól szállítható (!) díszletekkel és neves tervezők által készített stílusos kosztümökkel. A recept bevált, a Les Ballets de Monte-Carlo szinte minden szezonban megfordul valamennyi kontinensen. Malliot darabjai igen gyorsan divatosak lettek, hiszen befogadásuk nem igényel bonyolult kódfejtést, zenéjük klasszikus, történetük könnyedén követhető, látványviláguk nívós. A koreográfus pont annyit nyújt, amennyit az „úri közönség” különösebb gyomorbaj nélkül be tud fogadni, s éppen ezért igen hálás is az alkotónak. Mindezt azonban inkább csodálni, mint lebecsülni érdemes, hiszen a balettek valóban magas minőségűek, az első-számú célközönség pedig az a réteg, mely évszázadok óta hajlandó komolyabb anyagi áldozatokat is hozni a műfajért. Jean-Christophe Maillot, az egyszemélyes felelős természetesen nemcsak repertoár-, hanem társulatépítő is. Miután tagjai szerződtetésében teljesen szabad keze van évtizedek óta, ráadásul az együttes valójában a monacói hercegség magánvállalkozása – így semmiféle szakszervezeti és szerződtetési szabályrendszer nem vonatkozik rá –, a koreográfus saját ízlése szerint csiszolhatja társulatát. A Les Ballets de Monte-Carlónak 45 táncosa van, jóval a világ átlagszínvonala felett kihasználva – és dotálva. Malliot természetesen diktátor, a Balanchine-ok, Béjart-ok, Seregik kissé késői utódja, kevesebb eredeti tehetséggel megáldva, ám lehetőségeit a végtelenségig kihasználva. Az a fajta együttes-vezetési technika melyet képvisel, napjainkban már szinte elképzelhetetlen, egyedül Carlonie hercegnő védőszárnyai alatt valósulhat meg.
középen: Matej Urban - fotó: Alice Blangero
Annak, hogy a Rómeó és Júlia több mint húsz évvel keletkezése után is működőképes előadás, tanúja lehetett a pesti közönség is pár évvel ezelőtt a Margitszigeten. A produkciót 2018 decemberében néhány estére a Teatro La Fenice fogadta be, éppen azokban a napokban, amikor a „főnix” feltámadásának 15 évfordulójára emlékeztek a velenceiek. Különleges épület az a színház, melyből a főfalakon kívül semmit sem kímélt az 1996-os tűzvész, mégis az új és gondosan visszaállított házba sikerült visszacsalni elődei szellemét. Annál nagyobb és félelmetesebb dolgot pedig nehéz elmondani egy olasz színházról, hogy szinte tapintható benne a dicső múlt. A Rómeó és Júlia a fiatal szerelmesek drámája, mégis jól illik történetükhöz a decemberi napsütéses, a melankolikus és csendes Velence, melynek minden szeglete a mulandóság szagát árasztja.
Anna Blackwell és Barabás Marianna - fotó: Alice Blangero
A színház dús aranyozásával szöges ellentétben áll Ernest Pignon-Ernest hófehér, néhány falból és térelemből álló díszlete. Bár kissé közhelyesnek hangzik, Malliot koreográfiájából kiírtja Veronát és az egész sötét középkori miliőt (Prokofjev zenéjében épp eléggé benne van a hangulatfestés) és kizárólag a főszereplőkre koncentrál. A szerelmespáron, Mercutión és Tybalton kívül hangsúlyos szerepet kap a családfő nélkül maradt Lady Capulet és Lőrinc barát. Az időtlenségbe emelt történet mindenekelőtt a pap gyengeségéről és bukásáról szól, aki olykor megpróbál ugyan beavatkozni az események menetébe, végül sem a családok közti viszály elsimításában, sem a fiatalok megmentésében nem jár sikerrel. Érdekes, hogy Malliot amennyire izgalmas színekkel festi meg az általa fontosnak vélt figurákat, annyira nem tud mit kezdeni a kartáncokkal. Ahhoz az együttes kicsi, hogy fényes bált vagy színes népünnepélyt tudjon a színpadra tenni, ám tiszteli annyira Prokofjev partitúráját, hogy ne húzza ki ezeket a dráma szempontjából mellékes részeket. Ezek a jelenetek olykor törvényszerűen sematizmusba hullnak. Általában a Rómeó és Júlia produkciók az Erkélyjelenetben érik el az első csúcspontot, majd a II. felvonás fináléjában kulminálódik a dráma, míg az utolsó részt sokszor hosszadalmas levezetésként éli meg a néző. Malliot változatában épp fordítva van, a kissé szürke és zavaros kezdet után nem is a párbajok, hanem Lady Capulet kirohanásakor ér az est az érzelmi csúcsra, melyet sikerül az egész írott III. felvonás alatt szinten tartani.
Michael Grünecker, Alvaro Prieto és Alexis Oliviera - fotó: Alice Blangero
Ahhoz hogy mindez létrejöjjön, olyan együttesre van szükség, amelyik minden körülmények között az igazgató kottájából játszik. Jean-Christophe Maillot nemcsak rutinos koreográfus, hanem harcedzett társulatvezető is, aki igen szellemesen állítja össze estéről-estére a szereposztásokat. (Mindez szó szerint értendő, hiszen a szerepeknek két-három gazdája van, akikkel csak néhány nappal a kitűzött este előtt közlik, hogy mikor és kivel fog fellépni. A módszer vitaható, de kétségkívül állandó szellemi-testi frissességre kényszeríti a művészeit.) A december 15-i előadáson Júliát Anna Blackwell, Rómeót Alexis Oliviera táncolta. Nem szokványos páros, melyben a rövid hajú lány sokkal okosabbnak és érettebbnek tűnt, mint kamaszos, szinte érintetlenül gyermeki szenvedélyű partnere. Maillot egyik truvája, hogy Mercutiót a brazil táncos ikertestvérére, George Olivierára osztotta. Ellenfele, Tybaltként a maszkulin Alvaro Prieto egy percig sem hagyott kétséget afelől, ki a vezérbika a színpadon. Izgalmas színpadi jelenség Matěj Urban, aki táncos eszköztárával képes volt egy gondolkodó embert formálni Lőrinc barát figurájából, egy olyan földi hívságokon túllevő papot mutatott, aki a meghasonlásig perlekedik Istennel. Barabás Marianna 2015-ben Stockholmból szerződött Monacóba, ahol az együttes vezető magántáncosnőjeként az elmúlt három évben birtokba vette a teljes repertoárt, zömében azokat a szerepeket, melyet Malliot eredetileg Bernice Coppieters (az alkotó múzsája és társa) számára alkotott. A koreográfust érezhetően jobban izgatják a drámai nő figurái (még a Dada is erős színeket kapott), mint a férfiak. A férj nélkül maradt Lady Capulet egyszerre családfő, anya és asszony. Barabás Marianna nemcsak a szerep minden árnyalatát felvillantotta, a könyörtelen nagyasszonytól a lányát gyászoló emberig, hanem a Tybalt halálát sirató nagy szólójában olyan mélységeket is feltárt, olyan önkívületi állapotba mert kerülni, mely napjaink biztonsági játékokra épülő színházi életéből jóformán kiveszett. A legendásan érzékeny olasz közönség a megszokott fecsegés helyett dermedten ült a jelenet utáni néhány perces változás alatt.
középen: Barabás Marianna - fotó: Alice Blangero
Bár a társulat általában felvételre táncol, a velencei előadásokon a Fenice zenekara működött közre, Nicolas Brochot vezényletével. Bár az együttes érezhetően bele van kényelmesedve az olasz bel canto – Verdi – Puccini háromszögbe és Prokofjev szólamai például a rezeseken nemegyszer kifogtak s a mandolinos is inkább gondolások kíséretéhez szokott, az utolsó tételben a vonóskar felemelkedve az előadáshoz elképesztően hatásosan játszotta a tételt.
Anna Blackwell és Gaelle Riou - fotó: Alice Blangero
Jean-Christophe Maillot társulatának tagjai a világ számos pontjáról érkeztek. Az együttes nemcsak sokszínű, hanem minden egyes tagjának arca is van, miközben összetartja őket a magas technikai színvonaluk, vezetőjüknek hála tudnak még valamit, amit egyre ritkábban látni manapság: valódi érzelmekkel átitatott történetet mesélni. A Rómeó és Júlia ma is működő, élő produkció, egyedül Jérôme Kaplan kosztümjein érződik az idő. Az elmúlt évek balett-története számos intő példával szolgált arra, hogy egy alkotás mi módon éli túl alkotóját. Annyi világosan látszik, hogy ameddig Jean-Christophe Maillot képes kézben tartani darabjait és együttesét, azok fennmaradnak, kellemes estéket szerezve az értő és elkényeztetett közönségnek.
