Caruso

A bolygó hollandi nagyjából olyan fajsúlyú darab a német színházi kultúrában, mint a magyarban a Marica grófnő. Szinte bármelyik társulatban jól kiosztható, megbízható közönség-kedvenc, melyet csak az idei szezonban 12 kisebb-nagyobb németországi együttes tart műsorán (igaz Lübeckben „csak” egy gyerekek számára készült változatot adnak). S bármilyen fájdalmas is az összehasonlítás, egy átlag német színházba-járó számára a korai Richard Wagner képezi azt az alapot, melyet itthon Kálmán Imre. Talán ennek is köszönhető, hogy a hideg, esős december eleji péntek este a forralt bor és sült kolbász szagban úszó karácsonyi vásár kísértése ellenére is nemcsak, hogy nagyjából megtelt a 240.000-es lélekszámú Braunschweig színházának nézőtere a Bolygó hollandi repertoár előadására, hanem igen szép számban fiatalokkal telt meg, akik néma csendben követték a majd’ két és fél órás, szünet nélkül játszott előadást. A táblás ház azért is nagy dolog, mert Németország legrégebbi, 1690 óta működő háromtagozatú színháza jelenleg 900 férőhelyes, s Wagner operáját a várostól alig 60 kilométerre (vonattal alig több mint fél óra) fekvő Hannover is műsoron tartja.

Bár a 69 éves Manfred Trojahn neve mifelénk szinte teljesen ismeretlenül cseng (a hatalmas életműből csupán egyetlen, Hans Werner Henze emlékére alkotott darabját játszotta 2014-ben a Fesztiválzenekar), német nyelvterületen napjaink legelismertebb komponistái között tartják számon. Zenekari darabjai rendre felcsendülnek a hangversenytermekben, új művei a legjelentősebb kiadóknál jelennek meg, operái előadásait pedig fokozott várakozás kíséri. Élelmes kortársaihoz hasonlóan biztos bázis és közönségérdeklődés reményében Trojahn első színpadi kísérlete óta fokozott figyelmet szentel az irodalmi alapanyagnak, illetve a librettónak. Első operája, az 1991-es Enrico, Pirandello IV. Henrikje nyomán készült, ezután Shakespeare, Eduardo De Filippo és legutóbb Euripidész (az Oresztészt idén a bécsi Staatsoper is műsorára tűzi) nyomán dolgozott.

„Inkább csukott szemmel hallgatom az előadást!” – jelenti ki rendre megkérdőjelezhetetlen öntudattal a Konzervatív Néző, aki fensőbbségesen utasítja el még a lehetőségét is annak, hogy együtt gondolkozzon az előadás rendezőjével. Aztán persze esze ágában sincs becsukni a szemét, hiszen akkor nem lehetne a látottakon háborogni és görcsösen értetlenkedni, mantrázni az amúgy is kopó-félben lévő több mint fél évszázados rendezői színház nevű mumus ismérveit. A bécsi Staatsoper Peer Gynt-je azonban egyike volt azon ritka és kivételes estéknek, amely behunyt szemmel is teljes élvezetet nyújtott, hiszen a Filharmonikusok makulátlan, ködfátyolba burkolt Grieg interpretációja jóval többet és mélyebbet mesélt a darabról, mint Edward Clug táncjátéka. Mintha az estet vezénylő Simon Hewett is érezte volna, hogy az együttes annyira birtokolja a zenét, hogy az ő munkája szinte felesleges. Noha természetesen senki sem hallgatta csukott szemmel a balettet, lehetetlen nem rögzíteni, hogy ezúttal a zenekari interpretáció diadalmaskodott a színpad felett.

Kevés magyarországi bemutatót előzött meg akkora várakozás az Operaházban, mint A Nyugat lánya 1912-es premierjét. A színház ki volt éhezve egy nagy sikerre. Michael Balling a november elején szerződtetett „főkarmester” ugyanis mindössze három jól sikerült Fidelio előadás után közölte gróf Zichy János miniszterrel, hogy az „Itteni viszonyokhoz nem tud hozzászokni”, majd váratlanul és véglegesen elutazott Budapestről, folytatva a Gustav Mahler és Nikisch Artur által megkezdett, elüldözött nemzetközi szintű karmesterek dicstelen sorát. Balling, aki 1904-tól több mint 20 évig volt Bayreuth visszatérő vendége nem tudott együtt dolgozni a vezetésre közismerten kevéssé alkalmas Mészáros Imre igazgatóval s egyszerűbbnek látta minél előbb visszatérni a nemzetközi vizekre. A minisztérium megelégelve az Operaház ügyeit, február 16-án a direktor feje fölé gróf Bánffy Miklós személyében kormánybiztost nevezett ki. Puccini egy héttel korábban 9-én érkezett meg Budapestre. A zeneszerző először 1894-ben a Manon Lescaut egyik első előadását tekintette meg az Operaházban, ahova 1906-ban tért vissza, hogy a Pillangókisasszony hazai bemutatójának előkészületeit felügyelje.

Schiff Etel neve legalább száz éve nem jelent meg nyomtatásban. Emléke, szégyene feledésbe merült, pedig története nem pusztán egy ártatlanul meghurcolt érzékeny művész tragédiája. Az események mögött felsejlenek a dualista Magyarország hétköznapjai, sőt azok a társadalomban mindig mélyen gyökerező zsidó-keresztény ellentétek is, melyeket a kiegyezés utáni „boldog békeidőkre” emlékezve igyekeznek elbagatellizálni.

Leonard Jakovina, a Horvát Nemzeti Színház ötödik éve regnáló balettigazgatója felismerte azt az egyébként viszonylag közismert tényt, miszerint az átlagközönség a cselekményes baletteket preferálja. A nagyszínházak zöme hiába tűzi műsorra a legdivatosabb – vagy éppen legdivatosabbnak kikiáltott – kortárs koreográfusok ragyogó és előremutató alkotásait, a nézők jelentős részének arra van igénye, hogy egy általa valamilyen szinten ismert történet tánc-változatát lássa (pesti példákon: A próba, Derby, Anna Karenina, Zorba, A vágy villamosa). S miután a direktor megfejtette ezt a titkot, sorra kéri fel napjaink táncalkotóit – nem a legkeresettebbeket, hanem az ambiciózus megfizethetőket –, hogy társulata számára készítsenek személyre szabott darabokat. A ragyogóan funkcionáló zágrábi csapat ugyanis még egyike a megmaradt klasszikus értelemben vett együttesnek, ahol a vezetés nemcsak kineveli azokat a táncosokat, akikben fantáziát lát, hanem művészeinek folyamatosan megfelelő feladatról gondoskodik. A horvát színházat is sújtják a közalkalmazotti foglalkoztatás problémái, a honlap arcképcsarnokából világosan látszik, hogy számos szakmai nyugdíjra érett művész tagja az együttesnek. Státuszukra nem lehet fiatalokat felvenni, helyettük pedig a behatárolt számú fiatal éjjel-nappal színpadon van. Ám az aktív művészek számára ez a folyamatos egymásra utaltság és állandó összmunka teremti meg a nézőtérről is pontosan érzékelhető egymást segítő és gerjesztő csapatszellem bázisát. A nemzetközi társulatban nincsenek nagy nevek, „csupán” ragyogó művészek, akik érezhető kedvvel és otthonossággal dolgoznak együtt.

Bár Hector Berlioz, A trójaiak zeneszerzője bizonyára nem így látta, ötfelvonásos operája legnagyobb ellensége Hector Berlioz, a mű kiagyalója és librettistája volt. A főművek a legritkább esetben sikerednek olyankor, amikor az alkotó azzal a határozott szándékkal áll neki a munkának, hogy valami világmegváltó dolgok készít. Vélhetően Mozart sem így ült neki a Varázsfuvolának, de talán még Wagner sem a Parsifalnak. Ellenben Berlioz fejében ilyesmi járt operája írása közben. A Vergilius rajongó komponista hosszú időn keresztül dédelgetette tervét, hogy átültesse a zenés színpadra az Aeneis két talán legfontosabb énekét. A végül hatalmassá duzzadt opera két szakasza (az opera 1.-2. és 3.-5. felvonása) – Trója pusztulása, illetve Dido és Aeneas szerelme – csak lazán kapcsolódik egymáshoz, a második felvonás végén az addigi szereplők jórésze meghal, átadva helyét a karthágói udvarnak. A terjengős francia nagyoperákban – márpedig a Trójaiak őseit elsősorban közöttük kell keresni – előfordul hasonló törés, Meyerbeer is „sorsára hagyja” Valois Margitot, ám az, ahogy Berlioz Kasszandra és Dido történetét megírja példátlan. Egy gyakorlott librettista – és Párizsban az 1800-as évek közepén nagyszerű szakemberek éltek – valószínűleg egységesebb és használhatóbb szövegkönyvet faragott volna a komponistánál, aki Vergilius iránti tiszteletből a szépszámú mellékalak részére is terjengős és a dráma folyása szempontjából teljesen elhanyagolható szerepet írt.

A Kerepesi temető - hivatalos nevén a Fiumei úti sírkert - több mint 150 éve hazánk egyik legfontosabb kegyhelye, az ország nagyjainak végső nyughelye. A politika és a tudomány meghatározó szereplői mellett a zenei élet egykori nagyságainak sírjai is szépszámmal megtalálhatók itt. 

1. A két világháború közötti időszak meghatározó figurája volt Hubay Jenő, hegedűművész, zeneszerző, tanár, zeneakadémiai igazgató. Telcs Ede monumentális alkotása alatt nyugszik az édesapa, a színtén komponista Huber Károly is.

Az 1844-es velencei ősbemutató után az Ernani sorra hódította meg a világ operaszínpadait, hogy a következő évtizedekben az egyik legnépszerűbb Verdi-műként állandóan műsoron is maradjon. Míg a Rigoletto előtti operák sorra eltűntek a repertoárról, a Victor Hugo dráma nyomán készült opus egészen az 1900-as évek elejéig tartotta magát, amikoris a 19. század első felének operái helyét Puccini és Verdi későbbi darabjai vették át. Ekkoriban áldozott le az Ernani népszerűsége is, melyet azonban – elsősorban a négy hálás főszerepnek hála – azok a színházak, amelyek rendelkeztek a megfelelő erőkkel időről-időre elővettek. Mi lehet az opera egykori kiemelkedő sikerének titka? A cselekménye nem kevésbé következetlen, banális és kusza, mint a néhány évvel korábban keletkezett Donizetti és Rossini daraboké, történetvezetése azonban jóval gyorsabb. Annak ellenére, hogy mind a négy főszerelő kap emlékezetes nagy áriákat, a műben inkább a lüktető együttesek dominálnak. A pályája elején járó Verdi saját mércéjéhez képest is igencsak minőségi zenét írt, melynek néhány gondolata a későbbi remekművekben is visszaköszön. Az Ernaniban egyszerre található meg a Lammermoori Lucia vadromantikája és a Simon Boccanegra komor színei. Az opera valódi drámáját nem a címszereplő vicclappba illő öngyilkossága torkoló tragédiája körül kell keresni, a legárnyaltabban megrajzolt főhős az ifjú Carlos, aki minden földi jóról lemond, hogy a V. Károly császárrá válhasson. A mű tulajdonképpen úgy Don Carlos, mint a zeneszerző felnőtté válásának darabja.

November 13-án lesz 150 éve, hogy Gioachino Rossini Párizsban örökre lehunyta szemeit. Kerek évforduló, melyen – gondolhatnánk – kapva kapnak a zenetudósok, hogy elárasszák a könyvpiacot a legújabb kutatásaik eredményeivel, a lemezkiadók, hogy összkiadásokkal és raritásokkal örvendeztessék meg az érdeklődőket és az operaigazgatók, hogy elfeledett műveket méltó, figyelemre érdemes produkciókban mutassanak be. Mindennek azonban nincs sok nyoma, a Sevillai borbély és Hamupipőke áradatot csak olykor színesíti néhány Olasz nő Algírban és Reimsi utazás repríz, egy-egy Tó asszonya, Semiramide vagy Mózes. Rejtély, hogy mi lehet a közöny oka egy olyan operatörténeti pillanatban, amikor valójában minden adott lenne egy Rossini-bummra: a művek kritikai kiadásai, ragyogó énekesek és muzsikusok, szellemes színpadra állítók.