Caruso

A Grazi Opera hosszú évek óta igyekszik minden szezonban a népszerű premierek mellett néhány ritkaságot is becsempészni a repertoárjára. Idén a Parasztbecsület – Bajazzók, a Márta, a Kiss me Kate!, a Lammermoori Lucia és a Tosca bemutatókon túl Joseph Beer Lengyel menyegző című 1937-es operettje, az Évszakok (Haydn) oratórium-balettje és Karol Szymanowski Roger királya színesíti a műsort. A jól bevált grazi bérleti rendszernek hála köszönhetően mindegyik előadást tízszer-tizenötször is le tudják játszani, így a produkciónak van ideje beérni, a változatos repertoárhoz hozzászoktatott közönség pedig végigüli, amit a folyamatosan megbízható minőségben működő operaháztól kap.

A párizsi kulturális életben történelmileg erősebb az orosz jelenlét, mint Nyugat-Európa egyéb vidékein. Az Opéra repertoárján is jóval nagyobb arányban jelennek meg az szláv szerzők művei. Így nem annyira meglepő, hogy az Opéra Bastille közel 3000 fős nézőterén egyetlen üres szék sem maradt február közepén, egy napos vasárnap délután, amikor a 2002 óta időről-időre műsorra kerülő Ruszalkát adták. Dvorák operája nemzetközi karrierjében az egyik legfontosabb állomás volt a James Conlon által kezdeményezett és vezényelt, Robert Carsen rendezte produkció, mely dvd-n ma is kapható, a címszerepben Renée Fleminggel.

Az alapításának 350. évfordulóját ünneplő Párizsi Nemzeti Opera egyike azon kevés társulatoknak, ahol a barokk művek ma is a műsorrend szerves részét képezik. Az egykori együttes számára alkotó Lully vagy Rameau operái jóideje reneszánszukat élik, s időről-időre felbukkannak a színház repertoárján. Így a francia fővárosban az évadonként megtekinthető operák sorát nem Mozart, hanem az évtizedekkel korábban alkotó komponisták alkotásai is színesítik, jóval szélesebb horizontot tárva a műfaj történetébe. A Párizsi Opera két színházában (Palais Garnier, Opéra Bastille) fél-stagione szerűen játszanak, egy-egy művet általában egy szereposztásban hat-nyolc előadás erejéig adnak, majd elteszik a következő szezonra, vagy esetleg néhány évvel később veszik újra elő a produkciót.

Amilcare Ponchielli legnépszerűbb operája – az egyetlen a tizenkettőből, mely fennmaradt az idő rostáján – hét évvel a milánói ősbemutató (és három évvel a végső változat premierje) után került először színre a pesti Nemzeti Színház utolsó szezonjában, 1883. december 8-án. A látványos nagyopera mindössze hat előadás ért meg az Astoriánál álló színházban, hogy aztán 1884. december 18-án az Operaházban is megszólaljon. A színház a rendelkezésére álló legjobb erőit mozgósította, Giocondát a vendég Emma Turolla, A vak asszonyt Saxlehner Emma, Alvisét Ney Dávid, Laurát Vittorina Bartolucci, Enzót Julius Perotti, Barnabát Láng Fülöp énekelte. A produkció 1892-ig 19 előadást ért meg, lehetőséget adva elsősorban a Turolla távozása után Budapesten vendégszereplő olasz szopránoknak (Gemma Bellincioni, Paolina Rossini és Elvira Colonnese), hogy a címszerepben mutathassák be tudásukat.

Igor Markevitch, a jeles karmester írja önéletrajzában, mennyire meglepte, hogy miután Párizsban, alig tizenhat éves ígéretes zeneszerzőként bemutatták Gyagilevnek, a szellemi és testi kapuzárási pánikkal küszködő impresszárió milyen feltűnően gyakran szólította fel a környezetében lévő ifjú művészeket: „Döbbentsen meg!” A 20. század eleje zenés színházának nagy megújítója utolsó éveiben már görcsösen vadászott minden eredeti tehetségre, hogy azok az ő védnöksége alatt olyan alkotásokat hozzanak létre, amelyekkel sikerülhet minél nagyobb feltűnést kelteni választott hazájában, Párizsban, a kultúra egyik fellegvárában. Ám amíg a századelőn maga a Ballets Russes és Fokin megjelenése, majd olyan alkotások, mint az Egy faun délutánja, a Le sacre du printemps, a Parade vagy az Apollo felkavarták és megtermékenyítetek a francia főváros és Európa művészi életét, addig mindez a lendület a világháborút követően, az 1920-as évek vége felé szükségszerűen alábbhagyott. Márpedig Gyagilev jól érezte, hogy az ínyenc francia közönség azt várja el tőle, hogy rendre utakat mutasson, nyűgözze le, döbbentse meg őket.

A Les Ballets de Monte Carlo tavaly decemberben, Monacóban mutatta be azt a Nijinsky Programm elnevezésű estjét, mellyel február elején a Théâtre des Champs-Élysées-ben négy alkalommal vendégszerepelt a társulat. Párizsban fellépni minden balettegyüttes számára kihívás, hiszen alig van a világnak mégegy metropolisza, ahol ilyen szépszámú és értő közönség előtt mérettetheti meg magát. Jean-Christophe Maillot természetesen rutinos hadvezér és pontosan tudja, hogy papíron hogyan kell megtervezni egy ostromot. A Szergej Gyagilev által több mint száz éve Szentpétervárról indított orosz kulturális hódítás utórezgései mai is érezhetőek Európában, de talán mindenekelőtt Párizsban. Kevés város van, ahol ennyire permanens a szláv zene- és dalművek jelenléte, s ahol ennyire élő az impresszárió által inspirált (Debussy, Ravel vagy Stravinsky alkotásaira készült) balettek jelenléte.

Vannak szerencsés csillagzat alatt született emberek, akiknek úgy tűnik, minden sikerülhet. Közéjük tartozik az 58 éves Jean-Christophe Maillot, a Les Ballets de Monte-Carlo vezetője, akinek szépen induló táncos karrierét ugyan egy sérülés kettészakította, de igen fiatalon – immáron 35 éve – koreografálni kezdett szülővárosában, Toursban. Első darabját Monaco számára 1986-ban alkotta, majd Caroline hercegnő – Grace Kelly legidősebb lánya – 1993-ban a társulat vezetőjévé nevezte ki. Malliot munkásságának köszönhetően a két négyzetkilométernyi, milliárdos nagyhercegség által fenntartott Les Ballets de Monte-Carlo igen hamar jól csengő világmárka lett, mely napjainkban is a nagyszínházak keresett kulturális cikke.

Szin: az Opera, a Rajna kincse szombati házi főpróbája. Óriási izgatottság közepette sürög-forog csomó ember egy emelvény körül, amely fölött kusza össze-visszaságban hat szál drót lóg lefelé. A delikvensek érkezését jelzik. Szuronyos csendőr helyett egy-egy anyáskodó öltöztetőnő kíséri mindegyiküket. Nincsenek megláncolva, de annál jobban összedrótozva és a járásuk olyan nehézkes, mintha igazán szárazra húzott sellők volnának. Mert a sellők a delikvensek, akiket az Opera színpadán felakasztanak. Az „akasztás" előtt még gyorsan pár szót váltok a három énekesnővel Budanovits Máriával, Goda Gizellával és Tihanyi Vilmával, akik arra vállalkoztak, hogy egy fél órán keresztül – miközben nehéz Wagner-szerepet énekelnek – csak úgy mellesleg akrobatamutatványokat produkáljanak, nyolc-tíz méter magasságban lebegve a levegőben. Mindegyiküknek foltos a karja, a Tihanyi Vilmáén pedig egy hatalmas, tenyérnyi nagyságú pecsét éktelenkedik az első próbák „lebegési” és „lengetési” gyakorlatainak az emléke ez, amikor a színpadi munkások még nem kezelték a mai biztonsággal a rájuk bízott drótokat és neki-neki lódították a sellőket a Rajna szikláinak. De most minden úgy megy, mint a karikacsapás.

A bolygó hollandi nagyjából olyan fajsúlyú darab a német színházi kultúrában, mint a magyarban a Marica grófnő. Szinte bármelyik társulatban jól kiosztható, megbízható közönség-kedvenc, melyet csak az idei szezonban 12 kisebb-nagyobb németországi együttes tart műsorán (igaz Lübeckben „csak” egy gyerekek számára készült változatot adnak). S bármilyen fájdalmas is az összehasonlítás, egy átlag német színházba-járó számára a korai Richard Wagner képezi azt az alapot, melyet itthon Kálmán Imre. Talán ennek is köszönhető, hogy a hideg, esős december eleji péntek este a forralt bor és sült kolbász szagban úszó karácsonyi vásár kísértése ellenére is nemcsak, hogy nagyjából megtelt a 240.000-es lélekszámú Braunschweig színházának nézőtere a Bolygó hollandi repertoár előadására, hanem igen szép számban fiatalokkal telt meg, akik néma csendben követték a majd’ két és fél órás, szünet nélkül játszott előadást. A táblás ház azért is nagy dolog, mert Németország legrégebbi, 1690 óta működő háromtagozatú színháza jelenleg 900 férőhelyes, s Wagner operáját a várostól alig 60 kilométerre (vonattal alig több mint fél óra) fekvő Hannover is műsoron tartja.

Bár a 69 éves Manfred Trojahn neve mifelénk szinte teljesen ismeretlenül cseng (a hatalmas életműből csupán egyetlen, Hans Werner Henze emlékére alkotott darabját játszotta 2014-ben a Fesztiválzenekar), német nyelvterületen napjaink legelismertebb komponistái között tartják számon. Zenekari darabjai rendre felcsendülnek a hangversenytermekben, új művei a legjelentősebb kiadóknál jelennek meg, operái előadásait pedig fokozott várakozás kíséri. Élelmes kortársaihoz hasonlóan biztos bázis és közönségérdeklődés reményében Trojahn első színpadi kísérlete óta fokozott figyelmet szentel az irodalmi alapanyagnak, illetve a librettónak. Első operája, az 1991-es Enrico, Pirandello IV. Henrikje nyomán készült, ezután Shakespeare, Eduardo De Filippo és legutóbb Euripidész (az Oresztészt idén a bécsi Staatsoper is műsorára tűzi) nyomán dolgozott.