Az operaénekesek valaha a társadalom különleges, állandó reflektorfényben álló tagjai voltak. Életük majd minden mozzanatáról örömmel számolt be a szenzációéhes sajtó. Nagy részüknek teljesen hétköznapi élet és halál adatott meg, de természetesen akadtak kivételek. Az alábbi tíz operaénekes halála sem volt hétköznapi.
1. Marie Wilt (1833–1891) korának egyik legnagyobb énekesnője volt, Bécs mellett Pest kedvence is. A testes asszony hangja az 50-es évei közepén kopásnak indult, így hiába lakott palotában, hiába viselte ragyogó ékszereket, a felkérések elmaradtak. A művésznő szerelembe esett egy fiatalemberrel, de a viszonynak a fiú, családja kívánságára idővel véget vetett. Wiltné bánatában felöltötte legszebb ruháját és az egyik Stephansdom melletti ház harmadik emeleti ablakából a mélybe vetette magát.
Amikor mintegy 20 éve felújították a Deutsche Oper metróállomást, José de Guimarães portugál képzőművész speciális csempéket tervezett egy-egy népszerű zeneszerző neve köré. Az illusztris társaságban kissé meglepő módon Giacomo Meyerbeer neve is helyet kapott, akinek művei az elmúlt 75 évben (Nyugat-)Berlinben legalább elvétve színre kerültek, ellentétben a világ többi színházával. Nyilvánvalóan a csempéktől teljesen függetlenül nemrég a Deutsche Oper „gyámság alá vette” a komponista műveit és sorra felújította azokat – Dinorah (koncertszerűn, 2014), Vasco da Gama (2015), Hugenották (2016), A próféta (2017). Idén február 2. és március 8. között „Best of Meyerbeer” gyűjtőcímmel három operát is elővettek, oly módon, hogy az utolsó márciusi hétvégén egymás utáni napokon játszották el 
Miközben még olykor a kukásokra várnak az utca szélén a borsos áron vásárolt funkciójukat vesztett fenyők, a lacipecsenyés standok eltűntek a belvárosi főterekről, az ajándékok megtalálták végső helyüket az otthonokban, a gondosan elcsomagolt fadíszek dobozokban várják a következő karácsonyt, s a boltokban végre kikapcsolták a végtelenített Csajkovszkij-csilingelést, A diótörő díszletek is visszakerültek a raktárakba, hogy nyugodtan kipihenhessék a decembert és hosszú nyári álmomba merülhessenek. Fellélegezhetünk, a tavasz megállíthatatlanul közeledik. A diótörő ugyan eltűnt, de a kérdés megmarad: mitől lett Csajkovszkij balettje ennyire népszerű? Hogyan lehetséges, hogy a mesebalettet évről-évre egyre többen, egyre többször és tűzik műsorukra? Mitől lett a karácsonyi rítus kötelező tartozéka?
Ugyancsak kapkodhatta a fejét a pesti közönség, amikor 1945 tavaszán ismét elkezdte látogatni az Operaház előadásait. A színlapokra szinte naponta kerültek fel új, ismeretlen nevek, miközben a régi kedvencek egy része különböző okokból eltűnt (külföldre menekültek, eltiltották őket, vagy abbahagyták a pályát). A nagyjából 1948 nyaráig tartó időszakban számos olyan művész is elehetőséget kapott, akik bár már nem voltak pályakezdők, az előző rendszerben – különösen az 1939 után elfogadott törvényeknek köszönhetően –, mégha ragyogó tehetségek voltak, sem léphették át a Magyar Királyi Operaház művészbejárója küszöbét. Komáromy Pál, a világháború utáni első igazgató nem is igen tehetett mást, minthogy jópár embernek megadta a lehetőséget, akik azután vagy a pályán maradtak, vagy hamar lemorzsolódtak, ha előbb nem, Tóth Aladár fokozatosan kikristályosodó érájában. A már nem pályakezdő debütánsok egyike volt Gábory Magda.
„Lesz pingvin, jégtengerben úszó
2019-ben ünnepelhette a zenei világ Stanisław Moniuszko születésének bicentenáriumát. Egy ilyen évforduló mindig remek alkalom rávilágítani egy életműre, vagy akár újragondolni azt. A nagyvilágot sem életében, sem azóta nem rengette meg Moniuszko művészete. Egyetlen nemzetközi felfutása az 1950-es évekhez köthető, amikor a 
Éppen 90 éve született Seregi László, aki, ha egyre fogyó energiával is, de alig nyolc éve még élvezte a szakma tiszteletét és a közönség szeretetét. Mára a megemlékezés jutott, egyre sokasodó kérdőjelekkel. Azt gondolnánk, sokkal evidensebb válaszolni arra, mi marad egy koreográfus életművéből a halála után, mint arra, mi marad egy balettművész vagy egy színész után. Ám a koreográfus csak részben szobrász vagy költő, ő ugyanis élő anyaggal dolgozik. Ez pedig illékony, a szellem, a lékek távozásával pedig csak a csontváz marad – és lassan az is elporlik.
Elpusztíthatatlannak tűnt. Sok éve semmit sem változott, ugyanazzal a különös mosollyal a szája szélén szemlélte bölcsen a világot. Vagy éppen e mosoly mögé rejtette valódi gondolatait? Nem lehetett egyszerű élete a néhány hete elhunyt Hegedűs Juditnak. A pesti lány Nádasi Ferenc legendás Andrássy úti stúdiójában kezdett el táncolni tanulni. Kilenc évesen vészelte át Budapest ostromát, s nem sokkal később már az Operaház színpadán állhatott. Alig tizenöt éves (!), amikor – hála a nagy létszámot igénylő szovjet baletteknek – a színház tagja lesz. Negyedszázadon át szolgált évente több mint száz estén a balettkarban, szólószerepet alig kapott. Nem táncosnőként marad fenn emlékezete.
A legkevésbé sem divatos, ám igencsak megszívlelendő az út, melyen ljubljanai opera balettjének vezetője, Petar Đorčevski terelgeti együttesét. A belgrádi születésű, harmincas évei elején járó művész ugyanis két dolgot tart szem előtt: a rábízott társulatot és a szlovén főváros közönségét. Mindezzel élesen szembe megy a balett világában egyre inkább eluralkodó trendekkel, az egyedi repertoár és jól megrajzolt arculat nélküli társulatokkal, melyek vezető művészei zömében lecserélhető, valódi egyéniség nélküli táncosok lettek. Mára nagyjából eltűntek azok a röghöz kötött koreográfusok, akik egyetlen együttes számára alkotnak és azok az izgalmas balettművészek, akik miatt érdemes volt akár egy fél kontinenst is átutazni. A múltat siratni felesleges, a megváltoztattathatatlant el kell fogadni – vagy kicsiben korrigálni, visszatartani az idő folyását, mint teszik ezt Ljubljanában.
A cseh operák története a bécsi Hofoperben Dvorák egyik elfelejtett vígoperája, A ravasz paraszt 1885-ös bukásával kezdődött, ám tíz évvel később az Eladott menyasszony akkora siker lett, hogy azóta több mint ötszázszor játszották. A sort másik két Smetana-mű, a Dalibor és A csók folytatta, de már 1918-ban színre került a Jenufa is, majd az utóbbi időben az összes fontos Janácek. Különös ugyanakkor, hogy a Ruszalka premierjére csak 1987-ben került sor, ragyogó cseh és szláv énekesekkel, Otto Schenk rendezésében. A Volksoper 2010-ben, a Staatsoper 2014-ben újította fel a művet, a tavalyi évadban mindkét produkciót játszották. Ilyen előzmények után mindenképpen fajsúlyos döntés, hogy a Theater an der Wien a Ruszalkával nyitotta meg az idei évadját. Miközben a három bécsi színház más-más közönségréteget szolgál ki, igyekszik minél színesebben egymás mellett - és nem egymás konkurenciájaként - működni. Ha a harmadik színház nem egy közkedvelt operát, hanem egy kevéssé felkapott művet kínál új változatban a bécsi publikumnak, annak azt kellene jelenti, hogy a vezetőségnek nagyon határozott szándéka van az előadással. Sajnos azonban éppen itt futott zátonyra a 