Miközben a hazai kulturális sajtó gyakran teljesen indokolatlanul agyonreklámoz irreleváns eseményeket, nemrég jóformán tudomást sem vett egy meglehetősen fontos, többszörös magyar vonatkozással átszőtt nemzetközi operapremierről. Németország egyik legrangosabb dalszínháza, a Staatsoper Berlin idei szezonjának utolsó ősbemutatója ugyanis egy „magyar opera” volt – már amennyiben ezt a definíciót nem kizárólag a zeneszerzők nemzetiségéhez kötjük. S ahhoz képest, hogy Magyarország néhány éve még miniszterelnöki szinten képviseltette magát Kurtág György Fin de partie milánói ősbemutatóján, nincs nyoma, hogy akár a berlini magyar nagykövetség, akár a Collegium Hungaricum kirendeltsége hivatalosan tudomást vett volna a június végi jeles eseményről, de még hazai zenekritikusok sem utaztak ezért a német fővárosba. Ez a tény pedig nem csupán keserű pillanatfelvétel az opera műfajának jelenlegi valós megítéléséről, hanem értelmezhető az oly sokat hangoztatott európai kulturális párbeszéd és kulturális hidak valódi fontosságába vetett hit realista lenyomataként is.
Jelenet, középen Philippe Jaroussky - fotó: ©William Minke
Marc-André Dalbavie (1961 – ) ötödik operája címében – Melancholie des Widerstands / Az ellenállás melankóliája – megtartotta ugyan Krasznahorkai László 1989-es regényének német fordítását, a mű azonban francia nyelvű librettóra készült, mely Guillaume Métayer és Márton Dávid, az ősbemutatója rendezőjének közös munkája. Márton, bár bizonyára nem véletlenül Magyarországon még nem dolgozott, jelenleg Európa egyik legelismertebb és legfelkészültebb magyar származású operai alkotója, aki talán éppen kettős szakmai gyökere okán (zongoraművész és karmesteri tanulmányok, illetve Christoph Marthaler és Frank Castorf rendezői „mesteriskolája”) folyamatosan csiszolja komplex és előretekintő zenés színházi látásmódját. Matthias Schulz, a Staatsoper leköszönő intendánsa kötötte össze a zeneszerzőt és a rendezőt, akinek maga a téma-javaslat is köszönhető, így Márton jelenléte az alkotófolyamatban nemcsak az ősbemutató produkcióját, de magát a készülő művet is befolyásolta.
Jelenet az előadásból - fotó: ©William Minke
Kérdés persze, hogy az opera alapjául szolgáló Krasznahorkai-regény mennyire releváns napjainkban. Az 1989-es alapmű (mely németül 2011-ben jelent meg Hans Skirecki fordításában) 2000-ben, Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjében kelt új életre (majd alig néhány hónapja ez lett a Dalbavie-el párhuzamosan komponáló Eötvös Péter utolsó operájának bázisa is). De vajon érvényes-e Az ellenállás melankóliája 2024-ben akár a regény a helyszínén, a meg nem nevezett alföldi kisvárosban, akár egy olyan multikulturális metropoliszban, mint Berlin, vagy az Egy piaci nap (Závada Pál 2016-os könyve) és az 1945 (Török Ferenc 2017-es filmje) után amikorra már a kitömött bálna és a rejtélyes herceg által gerjesztett tömegpszichózis boncolása nagy részt okafogyottá vált?!
Jelenet az előadásból - fotó: ©William Minke
A kérdésre a szerzők nem adnak releváns választ, sőt, mintha a Dalbavie ízig-vérig 21. századi operája is kicsit inkább a múltba révedne, mintsem előre mutatna. A kompozíción jól felismerhetők a 20. század eleji francia operai hagyományok, s noha nagyzenekarában jelentős fúvós és ütős szekció is helyet kapott, a művet mégis – mintha csak Georges Ester zongoraszobájában keletkezett volna – egyfajta melankolikus melódiakeresés jellemzi. Mindemellett Dalbavie szellemesen hangszerel, valamint nem hangszalag- és közönséggyilkos módon építi fel énekszólamait. Kortárs operaként nem meglepő, hogy a főszerepet, Valuskát, a „falu bolondját” kontratenorra írta a szerző – vélhetően nem függetlenül attól a ténytől, hogy a premier sztárja, Philippe Jaroussky mutatta be 2014-ben Salzburgban Dalbavie egyik dalciklusát. Azért nem kizárólag a zeneszerzőt terheli a „felelősség”, hogy hiányoznak a műből a szituációs (és így a zenei) csúcspontok, valamint, hogy a két és negyedórás, jórészt párbeszédekre épített, közjátékokkal elválasztott melankolikus hömpölygésnek meglehetősen nyögvenyelősen, háromszor is „vége van” – ameddig a függöny legördül. Az viszont mindenképpen elgondolkoztató látlelet, hogy a kortárs opera legemlékezetesebb zenei része a „tv-ben elhangzó” Marica grófnő (újabb magyar a produkcióban!) Kishúgom-kettősének szellemesen továbbírt parafrázisa Rosi Plaum – Mme. Esther duettjeként.
Rosi Plaum (Sandrine Piau) és Mme. Esther (Tanja Ariane Baumgartner)
fotó: ©William Minke
Márton Dávid alkotói közreműködése librettistaként azt sugallja, hogy a színpadi megvalósítás mikéntjéről már a mű keletkezése közben konkrét víziói lehettek. S valóban, ami a Staatsoper színpadán létrejött, technikailag nyugodtan nevezhető operatörténeti szenzációnak. A műfajok átjárhatóságával minden munkájában kísérletező alkotó ezúttal egyfajta „fél filmoperát” készített, melynek bizonyos jelenetei a színpad előterében játszódnak, ám a produkció nagy része a hátsó színpad félvárosnyi díszletkomplexumában elevenedik meg, s élő videóközvetítéssel vetítik ki az előszínpad vásznára. A technikai megvalósítás jóval túlmutat az élő színházi közvetítéseken, vagy az egyes előadásokba régóta elcsépelten beépített csetlő-botló, zsinórokat rángató örök civil operatőrök és segédeik által közvetített jeleneteken. Itt egy elképesztően profi, több helyszínen, számos kameraman közreműködésével készített élő opera-játékfilmet lehet megtekinteni, a legapróbb technikai bakik nélkül, kifogástalan hangosítással (minden tisztelet a karmesteréé és az énekeseké, akik a szokatlan audiovizuális körülmények között perfektül interpretáltak egy kortárs művet).
Jelenet az előadásból - fotó: ©William Minke
A film műfajának eszköztára megsokszorozza a színpad dimenzióit, hiszen a kamera szabadon mozog a játékterekben, olyan perspektívákat mutat meg, olyan nüanszokra is képes fókuszálni, amelyekre egy nagyszínpadi produkció keretein belül képtelenség. Mégis. A film mint műfaj eltávolít az élő színház varázsától és nem adja az operaelőadás ott és abban a pillanatban megszülető katarzisát. Olykor még az a különleges eset is előfordul, hogy a párhuzamosan zajló élő és vetített játék, az énekelt francia szöveg fordítása-értelmezése együttesen olyan sok ingert jelentenek és annyira megosztják a figyelmet, hogy az agy már nem engedi be a zenét.
Valuska (Philippe Jaroussky) és Georges Esther (Matthias Klink)
fotó: ©William Minke
A nem hagyományos keretek között született előadás minden szegmense a legmagasabb fokon valósult meg. Amber Vandenhoeck 1980-as éveket idéző, jól funkcionáló díszletei maximálisan kiaknázták a tér lehetőségeit, a „városnak” hangulata van, a lakások enteriőrjei játékosak, Pola Kardum jelmezei pedig mintha még a korszak áporodott, orrfacsaró szagát is magukban viselnék. Az egyre meredekebben felfelé ívelő karrierű Marie Jacquot (Staatsoper Berlin idei szezonjának a hetedik karmesterasszonya) precízen tartotta kézben az ősbemutató betanítását és lebonyolítását.
Rosi Plaum (Sandrine Piau) és Valuska (Philippe Jaroussky)
fotó: ©William Minke
Az est húzóneve, Philippe Jaroussky, akiről ma már kijelenthető, hogy új dimenziókat adott a kontratenor éneklésnek, sőt magáról a fachról való közgondolkodásnak is, amikor is kiszabadította azt a barokk operák és oratóriumok világából. Példájából, úttörő munkájából mára egy teljes generáció nőtt fel és termékenyíti meg a zenés színjátszást. A negyvenhat éves Jaroussky – elsősorban a kontratenor énektechnika sérülékenysége miatt – nem versenyezik ifjabb pályatársaival, bölcsen hátralép és keresi a mai vokális állapotának megfelelő feladatokat. Egyedi csengésű hangja most is ép, ha vannak is technikai nehézségei, azokat tökéletesen leplezi. Színpadi lényében megmaradt az enyhén suta kisfiús báj, mely a valós életkorával felruházva önmagában is elegendő Valuska outsider figurájának megjelenítéséhez.
Jelenet, középen Philippe Jaroussky - fotó: ©William Minke
Jarousskyhez hasonlóan Sandrine Piau is elsősorban a barokk repertoárral szerzett hírnevet magának. Rosi Plaum néhány jelenetes szerepében különlegesen érzékeny énekes-színészként egyszerre Valuska jéghideg anyja és minden idegszálával valamiféle meghatározhatatlan rettegésben élő asszony. Sorsa – miként az ókori hősnőké – csakis a végzet lehet. Angèle Estherként Tanja Ariane Baumgartner, az izgalmas és enyhén romlott nők egyik legkiválóbb specialistája ismét testhezálló feladatot kapott, melyet ezúttal is maximális élvezettel, mi több, a közeli kameraképeknek hála, látható gyönyörrel aknázott ki. Az előszínpad központi eleme egy zongora, a produkcióban kissé a Valahol Európában Simon Péterét idéző Georges Esther attribútuma. Az öreg zenetanár sosem kerül bele a film világába, a szobájából, „kívülről” szemléli a pusztulást. A nagy formátumú karaktertenorrá érett Matthias Klink kellő súlyt ad Esther utolsó monológjának. A népes és a közeli kameraképekben sem irreálisan játszó szereplőgárdába tökéletesen beilleszkedett Kissjudit Anna, a berlini társulat egyre nagyobb feladatokhoz jutó tagja, egyike azon a fél kézen megszámlálható nemzetközi vizekre evezett ifjaknak, akik az elmúlt másfél évtizedben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem magánének szakáról kikerültek.
Sandrine Piau (Rosi Plaum) - fotó: ©William Minke
Amennyiben Marc-André Dalbavie operája helyet kap majd a zenetörténetben, az elsősorban Márton Dávid elkötelezettségének lesz köszönhető. Az ellenállás melankóliája a művel szorosan összhangban készült premier-produkciója minden technikai újszerűsége mellett gyökereiben egy hagyományos előadás és egy lineáris játékfilm keverése – nemes kameraképekkel. A produkció érdekes nosztalgia is egyben, kései főhajtás az operafilm immár negyedszázada lecsengett műfaja előtt.
Matthias Klink Georges Estherként - fotó: ©William Minke
A Staatsoper Berlin az összes lehetséges és rendelkezésére álló eszközt bevetett az alapötlettől a megvalósításig minden szinten végiggondolt premier sikeréért. Az értelmiség számára létező irodalmi alapanyag, az egyedi látásmódú rendező, a válogatott szólistagárda és a női karmester – ennél többet nehéz lenne megtenni egy kortárs operáért. A premier-sorozat utolsó előadásán (melyet a színház melletti Bebelplatzon elhelyezett ingyenes kivetítőn ingyen is követni lehetett), egy pénteki napon, a foghíjas nézőtérről mégis többen távoztak a hosszúra nyúló felvonás közben. Az esti közönség igazi érdekességét azonban az elkerített, rendőri védelem alatt álló, fotósok kereszttüzében bevonuló celebek adták. A közönség azon része, amelyik tudta, mire vett jegyet, bizonyára némi elégedettséggel szemlélte, hogy mit is kell majd elszenvednie a bulvársztároknak a megvásárolt népszerűségükért. Valószínű nem az ő jelenlétük fogja a jövőben sem keresetté tenni a Staatsoper kortárs-premierjeit, a nem különösebben költséges befektetés azonban mindenképpen méltóbb az európai kultúrához, mint a világ minden tájáról összevásárolt instagram-sztároknak méregdrága látványdiscót rendezni egy operaházban...
