Talán nincs még egy Verdi-opera, amelyik annyira őszinte, intim és letisztult lenne, mint a Simon Boccanegra. A komponista már maga mögött hagyta az „umccaccá”-t, a forradalmi hevületet, az életteli, kicsapongó-kisiklott hőseit, de még nem találkozott érdemben Arrigo Boito dramaturgiai zsenijével. Így az opera cselekményében maradtak is bőven buktatók– élő ember nincs például, aki el tudná mondani, mit keres a történetben az oly sokat emlegetett Lorenzo –, a zenéből is hiányoznak a slágerek, s talán még kevésbé csillan meg a napfény Verdi Genovájának egén, mint az Escorial aranykoporsójában. A politikából kiábrándult idősödő zeneszerző a Boccanegrában elsősorban magáról mesél: egy gyermekeit elvesztetett, önnön nagyságától megfáradt, magányos férfiról.
Jelenet az Előjátékból - fotó: © Bettina Stöß
A Deutsche Oper Berlin idén februárban jó érzékkel, kiváló szereposztásban újította fel a művet. Vasily Barkhatov alighogy befejezte Frankfurtban a Varázslónőt, máris belekezdhetett a Simon Boccanegra színpadra állításába. S ha Csajkovszkij operájánál kérdés volt, hogy mit kezd az orosz rendező az opera politikai szálával, ugyanaz a kérdés Verdi művénél hatványozottan igaz. Barkhatov ismét bölcs és távolságtartó válaszokat adott, valószínűleg korántsem olyan harsányakat, mint várták tőle. Zinovy Margolin forgószínpadra szerelt ízléses és letisztult mába helyezett díszlete három helyiséget mutat: a mindenkori dózse szolgálati lakását, egy semleges reprezentatív teret, illetve egyszer Amelia kollégiumi szobáját. Mindefölött egy ritkán használt erkélykaréj húzódik. Az opera bizonyos pontjain ezen jelenik meg a polgári ruhás nép néhány képviselője, táblákkal a kezükben. Barkhatov az opera előtt eljátszatja az 1857-es ősváltozat nyitányát, hogy bemutassa az előző dózse, Fiesco felemelkedését és bukását. A nép előbb élteti, majd a vesztét kívánja. Később ugyanígy tesz Boccanegrával is, a fináléban pedig már az ifjú Adornót ünneplik. Finom, ám kegyetlen politikai látlelet.
George Petean (Simon Boccanegra) és Liang Li (Fiesco) az Előjátékban - fotó: © Bettina Stöß
A rendező másik (erősen vitatható) leleménye – azon kívül, hogy az új dózse érkezésének ceremóniáját mozdulatról-mozdulatra háromszor játszatja el –, hogy a zenedráma áramlásából kiragad három jelenetet, melyeket, mintha megállna a valóság, álomként rendez meg. Így Boccanegra és Amelia nagy kettősének jelenetős része („Non sono una Grimaldi!” kezdetű résztől az utolsó „Figlia” sóhajig), az I. felvonás fináléjának java (Amelia berohanásától a Békedal végéig), illetve a II. felvonás teljes dózse–Amelia duettje nem lesz része a cselekménynek, ezek a jelenetek csupán a gyógyszerfüggő, magányos Boccanegra képzeletében játszódnak le. Mindez a töredezettség megfosztja a két főszereplőt attól, hogy szerepeiknek ívet tudjanak adni. Így a „valóságban” csak a II. felvonás vége felé derül ki Amelia számára is, hogy a dózse miért vette ki a kollégiumból, s a lány és Adorno is jogosan hihette vén kéjencnek az uralkodót, nem tudván, hogy nem feleségjelöltet talált benne, hanem (valószínűleg) az egyetlen lányát.
Maria Motolygina (Amelia Grimaldi) és George Petean (Simon Boccanegra) - fotó: © Bettina Stöß
Barkhatov – miközben végtelen cinizmussal ábrázolja a hatalom körül sertepertélőket: Paolót, Pietrót, illetve a koktélruhába bújtatott kórust – néhány nagyon szép gesztussal és intim jelenettel ajándékozza meg nézőit. Mindenekelőtt a két Boccanegra–Fiesco kettőssel, melyeket ugyanabban a díszletben játszat le, „csupán” a szituációk előjelét változtatva meg: előbb Fiesco a bukott dózse, akinek távoznia kell a hatalomból, utóbb Boccanegra, akinek az életből is. Ezenfelül volt az előadásnak két olyan pillanata, amikért már megérte létrehozni. A Békedal alatt a szereplők lassan összekapaszkodnak és kéz a kézben szoborszerű embermasszát alkotnak, jelezvén az elhangzottak totális irrealitását. Az opera végén pedig Boccanegra nem agonizál a színpadon, hanem a szónoki pulpitusába – mintegy járókeretbe – kapaszkodva lassan távozik ugyanazon a fényes úton, melyen egykor felesége tetemét vitték ki.
A Békedal - fotó: © Bettina Stöß
A szereposztás tekintetében a Deutsche Oper Berlin vezetősége mindent elkövetett, ami Verdi-énekes hiányos napjainkban egy nagy premier esetén még elképzelhető. A címszereplő George Petean kiválóan képzett Verdi-bariton. Egyedi szépségű matéria, tisztában van a szöveggel és ismeri a dallamívek titkát, pusztán a volumen tűnt olykor kevésnek a hatalmas térben. Barkhatov valami egészen szokatlant hozott ki a baritonból: Petean Boccanegrája egy tisztességes, de nem különösebben okos férfi, akinek eleve nem lett volna való a hatalom, így nem is csoda, hogy gyökértelen és gyógyszeraddiktív. Bukása elsősorban mint érző ember, nem pedig mint politikus megrendítő. Vele szemben a rezignált Fiesco, azaz Liang Li (néhány éve Daland volt a Müpában) a túlélésre játszik – tulajdonképpen nem is eredménytelenül. A nem különösebben jelenetős színész kínai művész igazi egy tömbből faragott basszus. Értékes hangja minden tartományban élményszerűen szólal meg.
George Petean és Liang Li - fotó: © Bettina Stöß
Új név az európai operaszínpadokon Maria Motolygina. A Deutsche Oper Berlin bel canto ösztöndíjasa néhány mondatos szerepek mellett kapta meg Amelia Grimaldit, mégpedig a premier szereposztásban. Nagy lehetőség, mellyel a fiatal orosz szoprán élt is. Dús színű, töretlen, már-már turandoti matéria, mely frissen zeng a nézőtéren. Nagy dolog, hogy Motolygina közel sem kislányos alkattal elfogadhatóan játszotta a csitrit. Nem feltétlenül az ő hibája, hogy pályakezdőként alakítása közel sem olyan emlékezetes, mint vokális produkciója. A berlini opera gazdagságát jelzi, hogy olyan tenor áll rendszeresen a rendelkezésükre, mint Attilio Glaser. Az olasz művész kiválóan uralja nem különösebb színű hangját, magasságproblémái nincsenek, szenvedély hevíti, mégis mentes mindenféle tenor allűrtől. Egyenes tartásával és kopasz fejével sokkal inkább tűnik megbízható ellentengernagynak, mint operaénekesnek. Szintén az együttes tagja Michael Bachtadze. A grúz basszbariton kiváló jellemszínész. Mindenféle felesleges operai gesztus nélküli Paolója inkább emlékeztet egy mindent túlélő olasz újságíróra, mint genovai méregkeverőre.
George Petean (Simon Boccanegra) és Michael Bachtadze (Paolo) - fotó: © Bettina Stöß
A Simon Boccanegra hírhedten lassú folyású opera. Ha egy karmester ez a folyamot még jobban lelassítja, abba nemcsak az énekesek, de maga az előadás is belefullad. Ez történt Jader Bignamini hathatós közreműködésével. Az egyébként lelkes közönség feltűnően fagyosan is fogadta a hajlongó maestrót. Ritka eset, hogy egy karmesternek se Verdihez, se a drámához ne legyen érzéke. Akkor vajon mi indokolja a nemzetközi karrierjét?
George Petean - fotó: © Bettina Stöß
Akadnak olyan esték, amikor hiába van egy előadásban minden (vagy szinte minden) a helyén, a levegő mégsem képes felforrósodni. Ez történt Berlinben is, a februári csütörtökön. Hiába a nem érdektelen, következetes rendezői koncepció, a kiváló énekesi teljesítmény, a premier utáni lendület, az előadás nagyrészt mégis hatástalan maradt.