Egy évvel ezelőtt még minden bizonytalan és kérdéses volt. A covidjárvány (eddigi) utolsó nagy felfutásai miatt tavaly januárban sorra maradtak el az előadások, mindenhol oltási igazolványt kértek, a közönség pedig csak lassan, félve és maszkban merészkedett vissza a színházakba. A Komische Oper Berlin Anyegin-előadásán akkor nagyjából félház lehetett. 2023 januárjából visszanézve mintha csak egy rossz álom lett volna az egész pandémia okozta világbezárás. A nézők ismét özönlenek kedves színházukba, sőt, vannak, akik kezdés előtt „jegyet vennék” táblácskákat szorongatva várják a jószerencséjüket.
Truffaldino - Fotó: © Monika Rittershaus
Mindez azért egyszerre örvendetes és meglepő, mert nem a Bohéméletet, A varázsfuvolát vagy A diótörőt adják, hanem Prokofjev négyfelvonásosát, A három narancs szerelmesét. S ha ez nem volna elég ok a csodálkozásra, a magyar származású Andreas Homoki által jegyzett produkció bemutatója negyedszázada, 1998-ban volt. Azóta az előadás nem kevesebb mint százhuszonnégy estén szerepelt a színház repertoárján. A Komische Oper Berlin lassan szabadulna is a megdöbbentő szériát futó produkciótól, ám képtelenség levenni a műsorról – a közönség ugyanis rendre visszaköveteli egyik kedvencét!
Az opera nyitójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus
Ma már csak mosolyogni lehet azon, hogy Prokofjev szovjet avantgárd operájának ősbemutatója milyen reakciókat válthatott ki 1921-ben a felkészületlen chicagói közönségből. A Vsevolod Meyerhold tanai nyomán, a maga korában abszolút haladó eszmék mentén írt A három narancs szerelmese színháztudományi okfejtéseit történelmi távlatba már helyezte az idő. Ránk maradt azonban a végtelenül szellemes opera, korának izgalmas, zeneileg ma is szemtelen és üde lenyomata. A három narancs azonban – többszöri felfutás után – mostanában ismét nincs divatban, ezért is jó gondolat volt a Komische Oper vezetőségétől, hogy a ritkán hallható, igényes művet – egykori intendánsuk és vezető rendezőjük egyik legjobb munkáját – friss szereposztásban ismét leporolták.
Pantalone és a Király - Fotó: © Monika Rittershaus
Mi lehet Homoki rendezésének – és a meghökkentő sikerszériának – titka? Alapvetően talán az, hogy az alkotó szántszándékkal nem állít semmit, mindezt pedig abban a berlini színházi közegben, ahol az önálló és erős rendezői véleményalkotásnak igen komoly hagyományai vannak. A három narancs szerelmese minden szempontból felfogható politikai-társadalmi drámának is – ám Homoki letesz arról, hogy nagyokosan értelmezze az operát. Ez 1998-ban éppoly meglepő lehetett, mint ma. A közönség pedig talán hálás is, hogy ezúttal nem kell kódokat fejtegetnie, csupán élvezni a színes, szórakoztató előadást. A rendező ugyanis – annak ellenére, hogy nem hatolt a mű mélyére – nagyon is precíz, tiszta és végiggondolt produkciót hozott létre.
A Herceg és Truffaldino - Fotó: © Monika Rittershaus
Frank Philipp Schlößmann díszlete nem több, mint a portálnyílás ismétlése néhány lépcsőzetes kulisszával, melyet egy (karakteresen világítható) fehér fal zár le. Az egész előadásban domináns a fehér szín, ez uralja a kórus ruháját, de a szereplők arcát is. Mechthild Seipel remek beszabott kosztümjei tökéletes útmutatást adnak a figurák kissé kusza világában, minden szereplőnek megvan a maga jellegzetes színe, színei, nagyrészük egyszerre a commedia dell'arte maskarája, de a franciakártya valamelyik figuráját is képviseli. A két harcban álló varázsló, Celio és Fata Morgana feketében van, a Herceg és a narancs királylányok aranyban. A zöld a két „csatlós”, Truffaldino és Pantalone, míg a kék és a bordó az ármánykodó Clarissa, Leander és Smeraldina színe.
A kártyacsata - Fotó: © Monika Rittershaus
Homoki előadásában a commedia dell'arte ősi formanyelve nemcsak a látványvilágban, az előadás hangulatában jelenik meg, hanem a szereplők viselkedésében is. Az énekeseknek ugyanis ezúttal nem szükséges szerepet formálni a szó klasszikus értelmében, a figuráknak nincs jellemük, múltjuk, de jövőjük sem. Hatalmas emóciókkal közlekednek, de valójában nem szeretnek, gyűlölnek, és nem is halnak meg igazán. Kicsit olyanok, mintha ugyanabból a varázsdobozból kerültek volna elő, mint Petruska. Ám míg Stravinsky hőse esendősége miatt örök bukásra van ítélve, addig Prokofjevéi arra, hogy mosolyt fakasszanak. Az opera nyitójelenetében megkezdett tragédia–komédia örökérvényű vitának végére (melyet az előadásban két rendre felbukkanó nagy könyv demonstrál) ezen az estén sem kerül pont.
Az összeesküvők: Clarissa, Leander s Smeraldina - Fotó: © Monika Rittershaus
A Komische Oper vezetőségének igényességét jelzi, hogy az előadás ma is olyan friss és eleven, mintha most készült volna. A jelmezeken nyoma sincs a kopásnak, Werner Sauer pedig precíz betanítással és játékvezetéssel állította be az új szereplőket. Homoki rendezése mégis kakukktojás a mai világunkban, egyszerűen azért, mert napjainkban egészen más stílusban és másfajta hozzáállással rendeznek operát.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus
A szereplőgárda élén a Herceget éneklő Rupert Charlesworth áll. Bár lírai tenorja nem kiemelkedően szép, kissé egyenes hangképzése sem különleges, a fiatal angol énekes tud, vagy legalábbis hordoz valamit, amit kevesen: végtelenül szeretnivaló. Kedves és naiv lényével belopja magát a nézők szívébe. A szerep arra nem ad igazán módot, hogy kiderüljön, efelett milyen művészi tartalékokkal rendelkezik. Az opera buffótenorja, Truffaldino igen kényes szólam, mely ma már meghaladja Ivan Turšić képességeit (a művész már 2010-ben, Hannoverben, Kovalik Balázs rendezésében is énekelte a szólamot). Turšić kedves figurájával és színpadi magabiztosságával kárpótolja a közönséget a hiányzó magas hangokért.
Celio és Farferello - Fotó: © Monika Rittershaus
A Komische Oper rangidős basszistájánál, Jens Larsennél vannak szép számmal mívesibb hangok, Királyként, azaz egy király paródiájaként azonban tökéletesen megállja a helyét. Famulusa, a Pantalonét éneklő Hubert Zapiór nem csupán ígéretes Mozart-bariton, hanem olyan kiváló színész, aki érezhetően élvezi a reflektorok fényében való fürdést. Az opera másik bariton szerepében, Leanderként tökéletesen helyt állt Nagy Zoltán. Az Operaház visszajáró vendége érezhetően otthonosan érezte magát a pompás játéklehetőséget biztosító figurában és a ragyogó berlini együttesben. Jens Larsenhez hasonlóan Philipp Meierhöfer is a Komische Oper egyik oszlopa, Celio és a Szakácsnő szerepében élvezettel, és mégha nem is világszép hanggal komédiázott.
A Herceg és Ninetta - Fotó: © Monika Rittershaus
Még Barry Kosky csábította Berlinbe a lengyel Agnes Zwierkót. A kiváló mezzoszoprán számos nagyszerű szereppel a háta mögött, talán egy csöppet átlendülve karrierje zenitjén hatalmas formátumú alakítást kanyarint Fata Morganából. Boszorkánya valóban egyszerre félelmetes és nevetséges, miközben végig ki tud kacsintani a közönségre, érzékeltetve velük, nektek, értetek megy a játék. A mindig izgalmas Karolina Gumos Smeraldina epizódszerepében is hangsúlyossá tudja tenni két röpke jelenetét. Prokofjev ebben az operájában nem bánt különösebben kegyesen a női figurákkal. Susan Zarrabi Clarissájában már megvan a kellő akarnokság, a valódi csáberő azonban még hiányzik. Az első két narancslány alig néhány ütem után hal szomjan, de a harmadiknak sincs sok eszköze emlékezetes alakítást nyújtani. Ninettaként a nem érdektelen szoprán, Mirka Wagner igyekezett mindent elkövetni a sikerért.
Az opera zárójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus
Az estet Hendrik Vestmann oldenburgi főzeneigazgató vezényelte, precízen kézben tartva az együttest, egy olyan zenekar élén, amelyik hallhatóan jól ismeri a művet. A David Cavelius által vezetett, jeles rendezőkön, operetteken és musicaleken is csiszolódott énekkar ezúttal is a főszereplők egyenrangú társaként működött az előadásban. A népes szereplőgárda nagy részben a színház állandó társulatából került ki, ám a próbafolyamat alatt annyira összecsiszolódott az együttes, hogy lehetetlen volt megállapítani, ki a tag és ki a vendég. A jól bepróbált énekesek pedig ebben a produkcióban szinte úgy dolgozhatnak, mint egy cirkuszban: pontosan végrehajtott gyakorlatokkal, de erősen kifelé játszva és így szórakoztatva a publikumot. Ráadásként a nyitány első hangjaitól létrejön már az együttes és a közönség között az az áramkör, mely a Komische Oper sok évtizedes sajátossága és sikerének titka.
