Valószínűleg mindennapos jelenség, hogy a Bayerische Staatsoper impozáns lépcsősorán órákkal az előadás előtt emberek várakoznak „jegyet keresek” feliratú táblákkal. Semmi különös nincs ebben egy olyan operaház esetében, ahol a legnagyobb művészek adják egymásnak a kilincset. Az azonban igenis furcsa, hogy a bejutni vágyók nem egy világsztárokkal dúsított szereposztású népszerű operát akartak látni, hanem egy 1965-ben bemutatott ma is modern művet. Többen várakoztak elszántan november 2-án, vasárnap este is. Pedig sok esélyük nem volt a bejutásra, ugyanis Bernd Alois Zimmermann: Katonák című operájának előadása telt házakkal megy a tavaly nyári bemutató óta. Az őszi kíváncsiság oka az lehetett, hogy a zenekritikusok ezt a produkciót választották idén az Év előadásának (Ugyanakkor az Év felfedezése Antoine Mariotte: Saloméja lett, Kovalik Balázs rendezésében.). Az Opernwelt magazin által megkérdezett ötven szakíró az Év rendezése és az Év karmestere címet is a Katonák gárdájának ítélte, sőt a Bayerische Staatsoper első ízben lett az Év operaháza az 1992 óta tartó szavazáson. Ilyen előzmények után nem csoda a felfokozott kíváncsiság, noha már a premier után bárki élőben megnézhette interneten az egyik előadást.
A Katonák bemutatása önmagában is tiszteletet parancsoló tény, olyan tett, melyet kevés operaház engedhet meg magának. (Az elmúlt években a Salzburgi Ünnepi Játékok és a milánói Scala, valamit a zürichi opera és Komische Oper közös produkciókban vállalkozott a darab színrevitelére.) Zimmermann művét már a kölni ősbemutatója idején is előadhatatlannak tartották. Többszöri lemondások után végülis Michael Gielen vezényelte a premiert, melynek főszerepét Gáncs Edit énekelte. Az előadás az évtized opera-botránya lett, az éltetők és a támadók egyformán hangosan nyilvánítottak véleményt. Több mint fél évszázaddal keletkezése után, napjainkban ugyanannyira modernnek hat az opera, mint egykor. (Érdekes megfigyelni, hogy milyen konzervatív alkotásnak hat mellette Szokolay egy évvel korábban íródott Vérnásza.) A Katonák ma is végállomásnak hat: az avantgárd opera eddig mehetett el, nincs tovább. Sokkoló hangorgiája az első perctől az utolsóig a székéhez bilincseli a hallgatót. Olyan hangrengeteg árad a partitúrából, mely a befogadóra és az előadóra is hatalmas terheket ró. A százhúsz tagú zenekar mellett a színpadon kívül egy nagy ütősegyüttes is játszik, valamint a színpadon még néhány ütős és egy jazz combo. A harminc szólista és az énekkar szerepe is hatalmas, szólamuk végig nagyon bonyolult és helyenként szinte énekelhetetlen. Különös, hogy Zimmermann egy egykori teológiai növendék éppen Jakob Michael Reinhold Lenz (egykori teológiai növendék) a Sturm und Drang jeles alkotója komédiáját alakította át egyetlen operája szövegkönyvévé. Bizonyára a felvilágosodás eszméje, az önmegismerés, az érzelmek, érzékek és ösztönök végletes felszabadítása fogta meg a zeneszerzőt. Ugyanezt a megfékezhetetlenséget próbálta operába önteni, miközben helyenként a cselekmény, tér, idő hármas egységét is szétbombázta. (Azaz a színpadon egyszerre máshol és máskor játszódó jelentek zajlanak.)
Tulajdonképpen rejtély, hogyan lehetséges, hogy ötven zenekritikus nem talált jobb rendezést az elmúlt évadban Andreas Kriegenburg munkájánál. Nem mintha nem lenne a színpadra állítás okos és főleg látványosan profi. Harald B. Thor elképesztő díszlete – három szinten összesen hét szintenként külön is mozgatható fémketrec – szinte többet mond el a történetről, mint maga a színrevitel. A bonyolult gépezet tökéletes precizitással működik. Kriegenburg színpadán kizárólag a vágy mozgatja a szereplőket, szeretetről, vagy bármiféle érzelemről egyáltalán nincs szó. A rémséges, fehér arcú figurák ösztöneiktől vezérelve lépdelnek a végzetük felé. A rendező mintha a mozgásukból is kiirtotta volna az emberit, idegesen rángó ösztönlényekké változtatta a dráma szereplőit. Andrea Schraad jelmezei közül a civilek az 1800-as évek elejének stilizált viseletét hordják, miközben katonák egyenruhája és egyen frizurája a nácikéra hajaz. Felesleges az unalomig ismételt II. világháború felé terelni a történetet, leszűkíteni az elállatiasodást, amire volt még jó pár példa a történelem során.
Az előadás igazi revelációja a zenekari árokból született meg. A Katonákat csak akkor lehet bemutatni, ha egy kellően nagyformátumú karmester kézben tudja tartani az előadást. A müncheni felújítás Kirill Petrenko jutalomjátékának bizonyult. Az orosz karmester ezzel az előadásával nemcsak a székfoglalóját tette meg a színház főzeneigazgatójaként, hanem a névjegyét is letette napjaink legnagyobb dirigensei között. Petrenko tökéletesen otthonosan mozog Zimmermann áthatolhatatlan partitúrájának világában, kezéből és személyiségéből olyan nyugodt magabiztosság sugárzik, mintha egy kamaraegyüttest kellene összetartania. A csúcsformában játszó zenekar érezhetően élvezettel bizonyította be, hogy mennyire fontos alapműve a 20. századi német operakultúrának a katonák. A hatalmas magánénekes gárda minden tagja uralta a nem ritkán embertelenül nehéz, és komplikált szólamát. Az egyéni teljesítmények felett sugárzott az előadásból, hogy a Soldaten együttes-opera, melyben nincs helye az egyénieskedésnek, a hangsúly sokkal inkább csapatteljesítményen van. Marie-t a kanadai Barbara Hannigan énekelte, aki szinte kizárólag extrém szerepekben lép fel szerte a világban, miközben karmesterként is tevékenykedik. Végig meggyőző magabiztossággal közlekedett a szólamban, miközben személyiségéből teljesen hiányzott az a szexus, aminek fogva kellett volna tartania Lille férfijait. Az együttesből kiemelkedett Okka von der Damerau Marie bumfordi nővéreként, a feltűnően szép hangú Michael Nagy a katonák ellen polgárként igazságot kereső Stolziusként, valamint David Brenna (Desportes), Kevin Conners (Prinzel) és Tareq Nazmi (Pirzel). Nicola Beller Carbone Grófnőjéből szintén hiányzott az izgalom.
Kevés operaház van napjainkban, amelyik valóban egy olyan hatalmas tengerjáró hajóra emlékeztet, melyet a jéghegy sem ingathat meg. A Bayerische Staatsopert az első pillanattól az utolsóig ez a légkör veszi körül. Mintha a gépezetből eleve ki lenne iktatva a hiba lehetősége. Mindez a közönség felé egy elképesztő biztonság érzetet sugall, egy olyan színházét, ahova jó és érdemes visszatérni.
Fotó: Wilfried Hösl