Néhány hete elhunyt Szőnyi Olga. Ismét kevesebbek lettünk egy hatalmas művésszel. S ismét úgy ment el valaki, hogy nem kérdeztük meg. Magával vitte titkait a nyolcvanhárom évesen eltávozott művésznő. Utólag pedig hiába keressük, alig találunk nyomokat arra, hogy megfejtsük, mi lakozott titokzatos mosolya mögött. Interjúkat alig adott, fénykorának magazinjai csupán címlapfotónak használták a mindig dekoratív mezzoszopránt, Házy Erzsébet szőkeségének fekete ellenpólusát. Hagyatékában egy különös gépelt papírra bukkanunk, a sorokat a hatvanas évek végén vetette papírra: „Annak a feladatnak, hogy beszéljek magamról, nagyon nehezen, s a kifejezéseket kutatva állok elébe. A ráismerés, hogy a bennem lévő gondolatokat, érzéseket igazából csakis a zene nyelvén tudom közölni – mai nyelven szólva – teenegger koromban történt. Jóhangú leányka voltam és az a tény, hogy szüleimnek nem volt pénze hangszervásárlásra, egyenes irányba vitt a felé, hogy minden zenélési vágyamat az éneklésben találjam meg. Nagy igyekezettel tanultam, s így jóformán iskoláim elvégzése után az Opera tagja lettem. Két esztendős szezont mint énekkari tag működtem, majd kiemeltek és szólista lettem. Egyik szép szerep a másikat követte. Első főszerepem Verdi Don Carlosának Ebolija volt. Ezt a szerepet azóta is éneklem, sőt részt vettem vele a Budapesti Operaház moszkvai vendégszereplésén, a kölni, frankfurti opera felújításain is. (…) Egy soha nem álmodott, sarkalatos változást hozott életembe az a csoda, hogy Bartók Kékszakállújának Judit szerepét az Operaház kiosztotta rám. A feladat súlya olyan tanulásra ösztönzött – és ezt nem is mondhatom múlt időben – hogy minden más teendő az életben csak másodlagossá vált. Az a rendkívüli szerencse, hogy a csodálatos, egyedi, felejthetetlen Székely Mihály partnere lehettem egy alkalommal Londonban a Royal Festival Hallban Doráti Antal vezénylete alatt, egy amerikai lemezfelvételt is hozott. Ez a Székely Mihállyal közös lemezem olyan kihatással lett egész eddigi pályafutásomra, aminek jelentőségét akkor még nem fogtam fel.” Eddig jutott Szőnyi Olga addigi élete átgondolásában. Nem szól róla, hogy már a háború előtt Lichtenberg Emil Budapesti Ének és Zenekarának gyerekkarában énekelt. Az Operaház énekkarába 1950-ben került, s ezzel párhuzamosan járt a Zeneakadémiára, ahol dr. Sipos Jenő és Varga Pál növendéke volt. 1952-ben nevezték ki szólistának, a színház tagja marad 1979-es nyugdíjazásáig. Hiába volt az Operaház egyik vezető művésze, fent valahogy megfeledkeztek róla, állami kitüntetést alig kapott. Liszt-díj, érdemes művész (1971), Magyar Köztársaság középkeresztje (1994) és élete végén az annyira vágyott Bartók – Pásztory díj, két éve.
„A Don Carlos Eboli hercegnője volt az a szerep, melyben kiugrottam és ami a későbbiekben is végigkísérte a pályámat.” – nyilatkozta egy helyen. S valóban, ha Szőnyi Olga neve felmerül valahol, valaki biztos rávágja: „Ő volt Eboli!”. Hiába énekelte végig a majd teljes mezzoszoprán repertoárt, neve ezzel a szereppel forrott össze. Gertrúd, Carmen és Amneris Komlóssy Erzsébet volt, Judit és Mária Lujza Palánkay Klára, Brünnhilde Delly Rózsi és Kasza Katalin, Fidelio Báthy Anna, Octavian Sándor Judit vagy Házy Erzsébet. Pedig Szőnyi Olga ezeket a szerepeket is számtalanszor énekelte, bizonyára kiválóan. Eboli jelmezét először 1956 februárjában ölthette magára, partnerei ekkor Székely Mihály, Báthy Anna, Simándy József és Palló Imre voltak. Összesen nyolcvanhét előadást énekelt belőle Pesten. Ezzel a szereppel debütált Kölnben, ahova Kertész István hívta, és ahova az 1960-as években állandó vendégszerződés kötötte, és Frankfurtban (1965), ahol Solti György szintén le akarta szerződtetni. Hogy Szőnyi Olgát miért engedte ki olyan sokszor külföldre az államhatóság, rejtély. Ő mindenesetre mindig visszatért.
„Nekem csak külföldi lemezem van.” – nyilatkozta többször nem kis fájdalommal. S abból sem sok – tehetjük hozzá. Miért nem rögzített vele egy portré-lemeznyi anyagot a Hungaroton? Miért nem kérték fel egyetlen operalemezük főszerepére sem? Sohasem fog kiderülni. A nemzetközi cd piacon két felvétele ma is hozzáférhető: a Kertész István által vezényelt Háry János (Melis György és Komlóssy Erzsébet a főszereplők) és a fent említett Kékszakállú Doráti Antallal és Székely Mihállyal, aki már nem érhette meg a megjelenést. Judit lett Szőnyi Olga másik ikonikus szerepe. Nádasdy Kálmán 1959-es legendás rendezésében 1961. májusában mutatkozott be egy friss szereposztás, Faragó András a címszerepben, és egy ígéretes karmester, a később az NSZK-ba disszidált Tóth Péter. Juditként beutazta a világot, Párizs, London, Edinburgh, New York, Chicago, Boston, Cleveland, Bécs és Wuppertal közönsége tapsolt neki. 1979-es nyugdíjazása után tíz évvel Petrovics Emil csábította vissza két Kékszakállú előadás erejéig az Operaház színpadára. Így írt ekkor Várnai Péter: „..Mit lehet tőlük tanulni? Ha egy szóban akarnám sűríteni, azt mondanám, stílust, vagy még inkább: szellemet, esetleg: alázatot. Azt a nehezen körülírható jelenséget, hogy az énekesnek formátuma, egyénisége van, hogy teljesen egybeforr az alakítandó szereppel, hogy nemcsak hanggal, nemcsak árnyalatokkal és dinamikával, de azokkal együtt születő színészi gesztusokkal is élővé tudja tenni a figurát. Ezt az üzenetet hozta a múltból – a nem is olyan régi múltból Szőnyi Olga.”
Az 1970-es évek közepén gazdagodott repertoárja a Fidelio címszerepével, melyet a Fertőrákosi Barlangszínházban énekelt először. „Az előadás után lefeküdtem, és vártam, hogy meghalok. Ennél többet az úristen nem adhat.” – írta később. Az előadás rádiófelvételét meghallotta egy osztrák ügynök, és Szőnyi Olgát 1979-es operaházi nyugdíjazása után vendégszólistának szerződtette a bécsi Staatsoper. Ezzel minden bizonnyal történelmet írt. Pesten már nem volt rá szükség, kint több kisebb szerep mellett énekelte Vénuszt és Heródiást, valamint Gottfried von Einem Ármány és szerelem című művében Lady Milfordot. Negyedik férje halála után visszavonultan élt. Színpadon utoljára 1994-ben állt, Harmadik felvonás címen rendezett gálát a Kongresszusi Központban. „Aki tud gondolkodni, szeretni és lemondani, annak rendben az élete. Szeretném, ha rólam ugyancsak elmondható lenne a Bartókné Pásztory Dittára emlékező rövid mondat: Megtanulta az idősödés szerénységét. Rövidesen megöregszem, de felnőni sosem fogok. Egy zeneakadémista örömével és lelkesedésével nézem az életet.” – nyilatkozta az est előtt. „Nem tudnám másképp elképzelni az életet. Örülök, hogy Isten lehetővé tette, hogy operaénekes lehettem. Sokat szerepeltem a színpadon, de – úgy gondolom – tudni kell időben abbahagyni is.”- válaszolt egy újságírói kérdésre néhány évvel később. Ahogy oly sokan, ő is megpróbálkozott a tanítással, de ezt is a rá jellemző finom, távolságtartó eleganciával: „Tanítok, mert megkeresett néhány fiatal mezzoszoprán énekesnő, nekik próbálom átadni mindazt, amit lényegesnek érzek az operaéneklésben, és ami persze egyáltalán tanítható.” Sokáig készült megírni önéletrajzát, melynek talányos címe a Gombostűálló luftballon lett volna. Nem tudni, leírt-e belőle valamit, vagy sem. Talán abból megértettünk volna valamit arisztokratikusan zárt személyiségéből, mely immáron örökre eltűnt.
Szőnyi Olga operaházi szerepei (a lista csak 1966 után teljes, addig egy-egy hiány előfordulhat): Ines (A trubadúr), Estrella (Háry János, 1952.XII.16.), Miklós (Hoffmann meséi), Lola (Parasztbecsület), Grimgerde (A walkür) (1952). Alisa (Lammermoori Lucia), Mercedes (Carmen), Giovanna (Rigoletto, 1953.XI.14.), Amelia komornája (Simon Boccanegra), Flora (Traviata), Lady (Fra Diavolo), (1953). Hunyadi Mátyás, Varja (Ifjú gárda) (1954), Három nemesi árva (A rózsalovag, 1954.XII.23.). Eboli, (1956.II.17.), Szomszédasszony (Székely fonó), II. odaliszk (A bűvös szekrény), (1956), Jancsi (Jancsi és Juliska, 1957.IV.21.), Meg (Falstaff) (1957). Grófnő (Farsangi lakodalom, 1958.V.4.), Amneris (Aida), Miss Rosa (Lakmé) (1958), Kádár Kata (1959.IV.), Marina (Borisz Godunov), (1959), Brangene (Trisztán és Izolda, 1959.XI.19.). II. dáma (A varázsfuvola, 1960.I.24.), Dorabella (Cosi fan tutte 1960.XI.24.), Polovec lány (Igor herceg, 1961.I.26.), Gertrud (Bánk bán), Judit (A kékszakállú herceg vára (1961.V.19.), Concepcion (Pásztoróra, 1962.III.11.), Mária Lujza (Háry János, 1962.XII.16.). Elisabet (Elektronikus szerelem, 1963.IV.), Preziosilla (A végzet hatalma, 1964.III.12.). Carmen (1965), Vénusz (Tannhauser) (1967.I.28.), Komponista (Ariadné Naxosz szigetén, 1967.X.29.), Maddaléna (A nürnbergi mesterdalnokok, 1968.IV.7.), Sába királynője (68/9), Brünnhilde (A walkür, 1970.I.15.). Cluvia és Éva anyja (Ránki György: Az ember tragédiája, 1970.XII.4.), Octavian (A rózsalovag, 1971.II.28.), Geschwitz grófnő (Lulu, 1973.III.30.), Fidelio (1974/5), Fricka (A Rajna kincse) (1977/8).
Fotók: Operaház Archívum
