Tizennyolc, vagy tizenkilenc éves lehettem, amikor először találkoztam Hamari Júliával. Egy ismerősünk addig győzködte őt, amíg a következő pesti mesterkurzusára bemehettem és énekelhettem neki. Egy kislány állt egy nagy művésznő előtt, és a legjobb tudása szerint énekelt. Három nappal később már Németországban voltam vele. Azóta lett ő a tanárnőm, a példaképem és a pótmamám. Szinte gyerekként kerültem a bűvkörébe. Életemben először voltam egyedül, először ültem repülőn. Csodavilágba kerültem. Az Eltville-i kastélyban zajlott az egész napos kurzus. Nagyon sokan voltak, én meg csak ültem és hallgattam, amit mondott. Szigorú volt és következetes. Elképesztett a koncentrációja és a munkabírása, reggeltől estig ült és hallgatta a növendékeket. Egyszer se ment ki még inni sem. Amikor sorra kerültem, ránéztem, és szinte szavak nélkül tudtam, mit kell csinálnom. Azonnal megvolt közöttünk az összhang. Júlia szerint az első pillanatban kiderül, hogy két ember gondolatai mennyire egyeznek meg, hogy mennyire éreznek rá egymásra. Az énekesek élete érzésekből áll. A lexikális tudás hasonló, hiszen ugyanabból a kottából ugyanazokat a hangokat énekli mindenki, kizárólag belülről, a saját lényétől lesz más a végeredmény. Az ember minden pillanatban változik, más ingerek érik, és ettől mindig máshogy fog énekelni. Túl azon, hogy ma is a tökéletes énektechnikája birtokában van, melynek segítségével bármit meg tud mutatni, olyan módon építi be személyes színpadi- és élettapasztalatát az énektanításba, hogy azzal egy teljesen új világot nyit meg a nála tanuló művészek-jelöltek, vagy akár a már pályán lévő énekesek előtt. Nem csak száraz technikát tanít, a hang meglétét alapnak tekinti. „A füllel is látni kell, szemmel is hallani kell, hangszalagokkal kell gondolkozni, az agynak üresnek kell lenni, hogy mindezt be tudja fogadni.” Olyan érzetekre irányítja rá tanítványai figyelmét, amelyeknek az esetek jelentős részében tudtukon kívül vannak birtokában. Nem támaszról és lágyszájpad emelésről beszél, hanem a tudatot formálja, az előadásmód, az ízlés, az értelem mellett, legfőképp az érzelem, a lélek, a zene oldaláról közelíti meg az éneklést. „Minden érzésedet énekeld bele a zenébe!”
Júlia egyedülálló abban, amit csinál. Azzal a szemlélettel, ahogy ő tanít, másnál nem találkoztam. Asztmás gyerek volt, az orvosok szerint nem éneklésre született hangszalagokkal, tizennyolc évesen meghalt az első énektanára, Martin Fatime, akit a mai napig különös tisztelettel és rajongással emleget. Mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, hogy énekes legyen belőle. Talán ebből merítette a kifogyhatatlan energiáját. Sajnos színpadon már nem láthattam őt, nagy szívfájdalmam, hogy sohasem énekelhettünk együtt. Júlia nem keresi a tanítványokat, de még senkit sem utasított vissza. Maximalista, szereti a különlegességeket, az egyéniséget. A tanításban éli tovább a színpadot. Nem érti a pénz és média eluralkodását, hogy miért megy a felgyorsult világ a minőség rovására. Belülről ég, lángol a szakmáért, mindenre képes, mindent odaad és alázattal megcsinál, ugyanezt tanítja, de nem megalkuvó és nem zsarnoki. A koncerteken mindig hátul ül. Előfordult, hogy énekeltem és nem volt ott. Egyszer csak megjelent, aztán megéreztem, és megnyugodtam. Elmondhatatlanul erős a kisugárzása. A szemében benne van minden, elég, ha rám néz, mindent tudok.
Tizenöt év telt el az első találkozásunk óta, de a mai napig úgy ülök a lábánál, mint egy ötéves kislány, most sem tudom őt tegezni. Ha egy ideig nem találkozunk, azután újra énekelek előtte, csak annyit mond: puhábban, és azonnal minden a helyére kerül. Egy szó is elég. Értjük egymást. Júlia élete egyik felét Stuttgartban, a másikat Pesten tölti. Akármerre jár, sokszor beszélünk telefonon, akár órákat is. Az évek során nagyon sokmindent kaptam tőle. A legkedvesebbek, egy régi kép róla és férjéről, Richardról, vagy az édesanyja kitűzője, amelyet szinte minden nap viselek. De a legfontosabb mégis egy megsárgult papír, rajta a Teknős imája, amely így hangzik:
„Légy türelemmel,
édes Istenem!
Jövök már, jövök!
Mindenki olyan, amilyen!
Az ALKOTÓ nem én vagyok
és nem bírálhatom
e házikót a hátamon.
Van némi haszna is,
de ismerd el Uram,
van némi súlya is.
Hát igen.
Uram! Nem tudom, hogy
mi lesz még vállamon,
de amit te raksz rám,
készséggel vállalom!
Ámen”
