Amikor idős operarajongók az első élményeikről beszélnek Gyurkovics Máriát, Simándy Józsefet, Svéd Sándort és Székely Mihályt emlegetik, hivatkozásai alapként – az „ifjabbak” Házy Erzsébetet, Ilosfalvy Róbertet és Melis Györgyöt. Ők azok, akiknek neve valóban arany betűkkel van beírva a Magyar Operatörténet Nagykönyvébe. Ám még azokban a legendás ötvenes években sem ők léptek színpadra minden nap. Évadonként négy-öt-hatszáz előadás van, minden napra kell egy Cavaradossi, vagy Radames. Ilyenkor kerülnek elő azok a derék repertoár-énekesek, akiknek nevét általában elmossa az idő pora. Szabadkozhatunk, de ki emlékszik Déri Jenőre, Kertész Ödönre, Lóránt Györgyre, Engel Józsefre, Gera Istvánra, Láposi Dánielre, Szellő Lajosra, vagy Kenéz Ernőre? Pedig éveket, akár évtizedeket szolgáltak végig tisztességgel az Andrássy úton. Nevüket, alakjukat, hangjukat már csak a család és a fogyó itt maradottak őrzik.
Ez ellen próbált tenni valamit egy agilis özvegy, Kenéz Hekka Etelka, az 1998-ban elhunyt művész második hitvese. Hódmezővásárhelyen, a művész szülővárosában emléktáblát avatott, számtalan versben emlékezett meg férjéről és könyvet irtatott róla tizenkét éve. Legyünk őszinték: ahogy a pesti közönség elfelejtette Kenéz Ernőt, ugyanúgy az ezer példányban kiadott könyv se sokakhoz jutott el, pedig szépen sikerült munka. Csíráiban létezik Magyarországon egy jó értelemben vett lokálpatriotizmus. Úgy tűnik, Hódmezővásárhely büszke híres szülötteire, a Vásárhelytől Vásárhelyig című emlékkötetet is ők adták ki, írója, Szabó Éva is innen származik. Remélhetőleg még sokak fülében ott cseng a Magyar Rádió szerkesztő-riporterének szép beszéde és jellegzetes mély hangja. Talán ő volt az utolsó, aki miatt valaha érdemes volt hallgatni a Petőfi Rádió éjszakai műsorát, 2001-es tragikus autóbalesetéig. Szabó Éva ahhoz a generációhoz tartozott, akik még olyan szépen tudták használni nyelvünket, hogy azt nekünk csak csodálni van jogunk. „Mindannyian feltesszük a kérdést életünk során többször is: - Milyen vagyok?... – Miért vagyok?... Mindig közelebb-közelebb jutunk a válaszhoz, azután mégis úgy érünk az út végéhez, hogy magunkkal visszük a titkot. Talán ezért a megfejthetetlen, önmagunk számára is izgató titokért élünk. Utólag persze mindig van a megtörténteknek logikája, de ezt már sorsnak, netán determinációnak mondjuk. Egy élet csak a halállal összegezhető, odáig mindig van egy holnapi nap. A könyv, amit valamennyien szeretnénk megírni magunkról, másokra marad.” – kristálytiszta gondolatok.
Szabó Éva felkérésre írta meg Kenéz Ernő életrajzát, akit sosem ismert. Amit lehetett összegyűjtött, akit még lehetett, megkérdezett. A könyv korántsem ad megfejtést egy élet minden titkára; de amikor befejezzük, ha nem is fotóminőségben, de mozaikként összeáll a kép.
Kenéz Ernő életútja koránt sem szokványos, vagy zökkenőmentes. Jómódú gazdacsaládi fiaként tanítatják, végülis gyógyszerész lesz belőle. A dalos kedvű fiú a világháború után sorra nyeri az énekversenyeket, jutalmul Szegeden Luigi Renzinél kezdheti meg hivatásos énektanulmányait. A patikusfiút Paulusz Elemér fedezi fel, színpadi képzés nélkül lép a világot jelentő deszkákra, 1950. március 15-én a Bécsi diákok című operettben Johann Strauss-ot játssza. Három évet tölt a Szegedi Nemzeti Színháznál, operett szerepek mellett elénekli Cavaradossit, s A mantuai herceget is. 1952 szeptemberétől a pesti Operaház tagja lesz, Pinkertonként debütál. Olyan főszerepeket kap, mint Faust, Don José, és Mejtusz Ifjú gárdájának Oleg Kosevoja, melyet miután Simándy József megbetegedett, huszonegyszer énekelhet végig. 1955 után csak közepes és kis szerepekben léptetik fel. Okáról a könyv nem beszél, tanú nem maradt, hogy válaszoljon. Aztán 1963-ban tizenöt magánénekest eltávolítottak a színházból, köztük őt is, huszonnyolc szerepet énekelt, összesen 501 előadást. A miértre szintén nem kapunk választ. Kenéz Ernő először vidéken kap szerződést, majd az Állami Déryné Színháznál. Ezután feladja a művészpályát és visszatér eredeti szakmájához, s egy kőbányai gyógyszertárban helyezkedik el. Itt mosolyog rá újra a szerencse, amikor 1971-ben megismerkedik későbbi feleségével. Nagy szerelem lehetett, a művész engedélyt kap a kiutazásra. Hekka Etelka Dél-Baranyából származik, s évek óta Bécsben élt. Kenéz először gyógyszerészként helyezkedett el, majd hitvesével magyar éttermet nyitottak a Richard Wagner Platzon. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, hosszú évekig volt egyfajta kelet-nyugati találkozóhely, ahol mindenki kicsit otthon érezhette magát. Így lett a hódmezővásárhelyi patikusból ausztriai vendéglős. Csodás évek lehettek ezek, bár a keserű szájíz örökre megmaradt, de biztosították maguknak azt a luxust, amiről az itthon maradottak nem is álmodhattak. A rendszerváltozás után Etelka asszony több házat vett Magyarországon, az utolsót beteg férje örömére éppen Hódmezővásárhelyen.
Ha Kenéz Ernő művészetének próbálunk utánajárni, gyorsan kiderül, hogy szinte semmi sem maradt utána. Egy szép Faust kavatina tölthető le az özvegy jóvoltából, s kevesen tudják, de ő volt Zenthe Ferenc énekhangja a Gábor diák című nagyszerű 1956-os filmben. Egy hideg téli szombat délutánon forró tea kíséretében érdemes megnézni. Közben jusson eszünkbe, a remek hangú elfeledett tenor.
