Nagy Lajos 1933-as Utcai baleset című novella gyűjteményében jelent meg a címadó próza. Nagy kora szerint a Nyugat nemzedékéhez tartozik, sokáig munkatársa, sőt egy időben főmunkatársa volt a Nyugatnak, mégsem az ő körükből való: politikailag balra áll tőlük, művészetében pedig a magyar szocialista irodalom egyik legfontosabb előkészítője, majd az egyik legjelentékenyebb megvalósítója. S habár különböző műfajokban formált kitűnő műveket, irodalmi rangja szerint egy nagy novellaíró nemzedék legnagyobb novellaírói között van a helye. Az Utcai baleset nem feltétlenül kötődik szorosan a blog tematikájához, mégis, korfestés, az I. világháború után felemelkedő, polgárosodó Budapest eleven és őszinte leírásának tartom, ahol az Operába-járás társadalmi rangja időnként sokkal inkább kötelesség volt, mint valódi elmélyült műélvezet.

Kövérember a Paradicsom-utcai palotájában, a dolgozó szobában ült. Pompás íróasztal mellett ült, amelyen bronz tintatartó, tollak, ceruzák hevertek. A falhoz hosszú könyvszekrény simult, benne színeskötésű könyvek: "Jász vármegye nemesi családjainak története", "A hód és vadászata", "Versenynaptár". Nyilván mindezek miatt a holmik miatt neveztetett e szoba dolgozó szobának.

Finom szivart szívott Kövérember s néha egy-egy pohár konyakot hajtott fel, mert kemény munkával viaskodott, többsoros levelet írt Kövérföldre, a fiának:

"...Az intézőnek pedig mond meg, hogy a göbölyöket oltsón ne agya, inkább várjonn."

Kisasszony az emeleti szobájában zongorázott, a Lohengrint játszotta - ó a nászinduló és a Grál-monda! -, estére operába mennek a Lohengrin előadására. Milyen kár, hogy Szépember nem lesz velük, mert dolga van. Utálatosak a férfiak, mindig dolguk van. Nem hogy másokkal végeztetnék a dolgaikat.

Gazdagemberné három-négy ajtón túl öltözködik. Fejfájós, a komorna fojtott idegességgel küzd blúzának kapcsaival, mert kissé kövér az úrnő s durva mozdulatra könnyen szakad a selyem.

- Még nincs készen? - kérdezi az úrnő szelíden.

De amint látja a nagy állótükörben, hogy mögötte még tovább is kígyóznak a vékony ujjak s a komorna ajka csúcsosodik s homlokának bőre ráncba fut a szörnyű buzgalomban, jóságosan mosolyog. Kitűnő volt délben a tejszínhabos torta. Kövérembernére szabályos, nyugodt arc mosolyog a tükörből, egy kegyes emberi lényé ez a mosoly s ez az arc, aki vasárnaponként belvárosi templomokba jár a kedves leányával, ott buzgón imádkoznak, hálát adnak és könyörögnek, de mintha csak csupa szokásból, mintegy a Jóisten iránt való udvariasságból mormolnák el a szent imának azt a részét is: "És bocsásd meg a mi vétkeinket."

A tiltó motívum hangjait zúgja a zongora, a kisasszony szinte haragos arccal veri a billentyűket, édesanyja benyit hozzá:

- Hagyd már abba, leányom, és készülj! Ma fél hétkor kezdődik az előadás.

- Rögtön befejezem, mama. Olyan gyönyörű! Kár, hogy Burrian kicsiny és kövér.

- De szépen énekel! Elkésünk, fiam.

A kisasszony engedelmes és öltözködni indul. A komorna segít neki is, a mama gondos szemlét tart néha. Azután kinéz az ablakon: mit kívánhatna még? Később rájuk kopogtat Kövérember, kívülről mondja, hogy jó lesz sietni. Aztán - mivel már szabad - belép, ott áll előttük szmokingban, vasaltan, hófehér plasztronnal, csaknem fiatalon.

- Már készen is vagyunk, apa.

- Mit játszanak, fiaim?

- Lohengrint.

- Á-á Ve-erdi! Rettentő unalmas.

- Nem, apa, Wágner.

- Á-á Wá-á-gner! Hisz' ez az unalmas. Elalszunk.

- Nem, apa, a Lohengrin szép és érdekes. Amit maga gondol, az a Siegfried.

- Wágner az Wágner! Mind egyforma: német!

A mama - ennyit a leány előtt is lehet - enyhe szemrehányással illeti:

- Persze, nincs benne balett!

- Hát baj is, fiam! Opera balett nélkül olyan, mint a lakodalom bor nélkül. Szamárság, német találmány. De ti csak mindig elcipeltek engem valami kínszenvedésbe.

A sofőr kis szobájában üldögélt, lenn a pincében. A pincét a háznál csak souterrainnek volt szabad mondani. A sofőr újságot olvasott, a magasból a félablakon át beömlő gyenge világosságnak tartva azt. Telt és vérbő arcú férfi volt a sofőr, nem souterrainben született, nem is ott nőtt fel, szemei idegesen nyugtalanok, de a keze, amint az újságot maga előtt tartja, nem reszket. Napihír szól a lapban egy suszterről. A suszter húsz fillérrel boltba küldte a fiát petróleumért, a fiú üres üveggel és pénz nélkül sírva jött vissza, a húszfillérest elvesztette. A suszter haragra lobbant s a dikicse nyelvével addig verte a fia fejét, míg az meghalt.

- Vadá-állat!

Így tört ki a fölháborodás a sofőrből. Azután elbeszélte a történetet a feleségének. Egy sujszter - így mondta, ahogyan tréfásan szokta elferdíteni a szavakat, különösen, ha az asszonnyal évődött. Most nem évődött, de mintha nagyon megszokta volna már, idehaza nem is lehet másképpen beszélni. Az asszony figyelt és átkozódott a gonoszság miatt, de a férfinak, ahogy nézett a cingár és sápadt feleségére, annak a rémült arcára, mintha már le is zajlott volna a fölháborodása a suszter ellen. Legyintve csak ennyit mondott:

- Műveletlen bagázs.

És mintha valami rezignált, mégis nyugtalanító gondolat fogta volna át az eszét. Mire nem képes az ember! - mintha ezen töprengett volna és duzzadt kezével a homlokát simogatta.

A szobaleány toppant be, mosolyogva beszélt, hogy az urak színházba mennek, a sofőr úr "fogjon be". Már nevetett is. Nevetett a sofőr is, néztek az egymás szemébe, nevettek volna beszéd nélkül is. Már mentek is kifelé, elöl a leány, utána a sofőr, aki leplezőn a földre nézett, a vézna asszony haragos tekintete verte a sofőr széles hátát, e percben gonosz indulat mozdult meg benne e test ellen. Eltűntek, az asszony magára maradt indulatával a homályos börtönben. A sofőr köszönés nélkül ment el.

A sofőr kivezette az autót a garázsból a kapu elé s az ott zakatolt már. Kövérember, a felesége és leánya jöttek a palotából a kis kockaköves úton, a leány vidáman, tele várakozással, az anya még egy percre mögéje maradt s végső szemlét tartott. Minden rendben volt. Kövérember megnézte az óráját, s szólt a sofőrhöz:

- Az operához!

A kisasszony megtoldotta:

- Tamás, gyorsan menjünk!

És barátságos mosollyal buzdította a sofőrt. A sofőr arca alázatos volt, belül rút indulat feszítette. Mosoly, Istenem!

Az autó megindult. A három utas bőrén borzoló kéjérés futott át. A leány hangosan nevetett. A Paradicsom utcai rendőr az utca közepén sétált, hirtelen megállt, két kezével igazítón rántott egyet a blúzán és tisztelgett. Az autó rohant, a sarkon befordult az Andrássy út felé, a sofőr mereven tűzte előre tekintetét, az ajkait összeszorította. Idegei kissé megfeszültek, az arca pirult, jobbkezével gépiesen meg-megszorította a gumilabdát s a tülök el-elbődült.

Az Andrássy úton repültek. Kétoldalt gyalogosok rótták útjukat, más kaszt, a haragosoké, amint egymásnak szembe jöttek, mentek, rossz kedvüket az egymás arcába dobták, most hogy mögöttük és előttük el-elbődült az automobil, arcuk az út jobb és bal oldaláról a közép felé fordult, mintegy tisztelgőn. Egy asszony, aki már nagyon elfáradt, mert az állatkertből jött lompos férjével s a gyerekeivel, meg is állt egy percre, megbámulta az automobilt, azután hátba ütötte az egyik fiát.

Kocsik zördültek, az autó elsiklott a kocsik mellett, más autókat is elért és elhagyott, itt-ott ákom-bákomok zavart ijedtséggel futottak meg előle. Morgás és nevetés. Házak, fák, emberraj szaladtak a merev ég alatt, az autó mögé mind, az autó repült, talán még el is késnek! - az Oktogon téren már sárga fény ömlött a nagy kávéház-ablakokból, emberek az ablakban, lengtek a fejek, kinéztek az utcára, fekete-tarka nyüzsgés a járdán, a falak mentén mint jelzőoszlopok álltak az éhesszeműek. Az úttesten villamosok mentek zúgva, a kocsik roskadoztak, bennük iszonyodtak egymás érintésétől az utasok, a vezetők verték a csengőt, izzó villanásokkal a homlokuk mögött, hogy történjék már valami, akármi! A tér közepén lovasrendőr ficánkoltatta a paripáját és figyelt. Várt, lesett tétlenül, rejtőző elégedetlenséggel a szívében, kardja vesztegelt az oldalán.

Kövérember könnyű cigarettát szívott. Felesége kicsit nyugtalan volt, talán a tömeg bántotta a szemét. A kisasszony büszkén tartotta a fejét, tudta, hogy sok tekintetnek kell rajta megakadnia, a színházra is gondolt, talán már játszik a zenekar, épp most csengnek a hegedűk üveghangjai, szörnyűség, talán már el is késtek, ostoba ez a sofőr, buta, buta!

Az autó közben repült, ingó-lengő kocsik forgatagában, tovaugrott a közökben s folyt kétoldalt untalan az emberár, mellékutcák öntötték tartalmukat a nagy útba, férfiak, nők, gyermekek jöttek, frissek és aggok, sóhajtva bámulók és a megbámultak, ki haraggal, ki reménnyel, apró örömekkel: ez az út az élet folyama, meg kell itt keringeni néhányszor, vidáman, vagy búsan, selyemben, vagy rongyban.

Gyámoltana Öreg is ide vonszolta magát, mint valami sürgős és fontos dologra, amit még aznap okvetlenül el kell intéznie. Messziről jött, a Kültelki utcából, ahol krumplit ebédelt és most gyönyörű henteskirakatok ragyogtak az utcákban. A kültelken kis gyermekek játszottak, nemzetet játszottak, volt köztük japán és angol, indián és tatár, az indián úgy sózta képen kemény labdájával a japánt, hogy eleredt az orra vére. Nem baj, csak játék. De amikor Gyámoltalan Öreg elhaladt mellettük, abbahagyták a játékot, figyeltek s szavaik köveivel meghajigálták a bandukolót. Mulattak rajta, a japán is mulatott. Két rút asszony is mulatott, akik álltak a kapujukban rongyos cipőkben, megnyomogatták bütykös kezükkel a fejüket, a fejükben a gondolat:

- Höhö, odahaza minálunk az ilyen vénembert kitűznék egy karóra varjúijesztőnek!

Az autó repült. Az utca zúgott. Csillogtak a boltok, hentes és más kirakatok, előttük bolyongtak a fejek. Vidám fütty hangzott fel. Szegény Asszony igyekezett át az úton. Ő volt azon a napon a legszegényebb. Horpadt a képe, néhány hatos mindössze a tépettszájú zsebében, otthon a két gyermek, az ura a kocsmában, kopott és félénk, lám ennyire verték a rettentő cséplőfák gondhadarói. Át akart menni az úton. Óvatosan, sunyin és ostobán, mert jobbra-balra pislogott, szaladt, megállt, öt-hat lépést megint szaladt, megint megállt s ott állt, mintha megcsökönyösödött volna, se előre, se hátra. Elállt hirtelen a szívverése, mert megérezte, hogy ott kell, menthetetlenül ott kell vergődnie, tehetetlenül a drótszálak közt, átkozott hálóban, már benne a rárohanó automobil lámpáinak vakító fényében. A sofőr már látta őt, vigyázni akart, hisz eddig csak mosolygott, most éppen a feleségére gondolt, a szobalányra, Kövéremberre, arra, hogy ő egészen mást akart, mint ami van, most már mindenre gondolt és semmire, arra gondolt, hogy kétszer kettő az hét. Hirtelen berúgta lábával a fék pedálját, jobbra csavarta a kormánykereket, még ha fel is borulnak! - de már elsápadt. Az a szörnyűséges asszony, a buta, az az Isten átka, e pillanatban ugrott egyet s mintha csak a gép elé vetette volna magát. Tompa ütés zaja, belezörgött valami nyers recsegés, az asszony elvágódott, az autó pedig állt és jóllakottan, kegyetlenül lihegett, előre pihenő ócska rongy és a fehér fej, kusza hajzat és nyitott száj, a szájból pirosan szivárog a vér. Két apró szem pislog és eszmél, ijedt kíváncsisággal, hogy mi is történt és mi lesz most.

Az autóban ülő hölgyek a tragikus pillanatban felsikoltottak. Sikoltott egy szaladó nő is és férfikiáltások hangzottak: Vigyázzon! Szent Isten! A sofőr káromkodott egyet, de már ugrott is le, letérdelt az asszony mellé, reszketett a keze, az egész teste, mintha lerogyott volna. Kövérember előkelően viselte kínzó érzéseit. Csak ennyit mondott magának, a sofőrre értve:

- Ostoba fráter.

Azután leszállt ő is az autóról s ekkor érezte, hogy szívdobogása van, megállt egyenesen, nem mozdult, a kisasszony átölelte az anyját és aggódva leste az arcát:

- Anya, nincs semmi bajod?

- Borzasztó!

- Istenem, csak élne!

- Jaj, nem tudnám megnézni. Milyen szerencsétlenség ért bennünket!

Emberek rohantak oda, férfiak és nők, hirtelen sűrűn körülállták az autót, lesték az elgázoltat, megnézték, bámulták, egy omnibusz lovai unottan elkocogtak. A tömeg nőtt, az első rémületük elszállt s már zöld láng gyúlt ki a szemekben. A sofőrre tekintettek, aki ott állt felegyenesedve, tehetetlenül, majd az autó utasaira és jobbra, balra mindenkire, hogy mit szól ehhez, jöjjenek mások is és nézzék ezt meg, hol van a rendőr!

- Telefonáljon valaki a mentőkért!

- De hol van egy rendőr?

- Szegény asszony.

- Fel kell íratni a sofőrt!

- Nem tudott vigyázni, mi?

- Mi az automobil száma?

- Persze, mert rohannak, mint a vadállatok.

- Sürgős dolguk van, mi?

- De miért nincs sehol rendőr?

- Valahol kávéztatják!

Újabb friss energiák:

- Agyon kellene ütni az ilyen gazembert!

- Gyalázat, amit ezek csinálnak. A múltkor is...

- Különösen a biciklik!

- Ugyan kérem.

- De a teremtésit nekik!

Zúgás. A rémület új hangjai:

- Mi az?

- Mi történt?

- Még él?

- Borzasztó.

- Szegény asszony.

- Hogy ezek nem vigyáznak.

- A gazemberek!

- De talán a sofőr nem is tehet róla.

- Ne vegyék hát el tőle a levegőt!

- Hívták már a mentőket?

- No mi az? Hányas a száma annak a gépnek?

- Barátom, azért nem szeretnék ennek a sofőrnek a bőrében lenni.

- Nézd csak, hogy reszket a keze!

- Hát ülni fog, az bizonyos. De meg is érdemli.

- Ülni fog.

Megjelenik az első mosoly egy ajkon.

- Szegény nők, hogy meg lehetnek ijedve.

- Nézd, milyen csinos az a leány!

- Szegény. Csoda, hogy idegsokkot nem kapott.

Morgás. Harag. Valahol egy hangos káromkodás, vita, hogy ne tolakodjék és hogy maga tolakszik, nem kérem maga tolakszik, de maga tolakszik, ne járjon a szája, az Istenért hagyjanak neki egy kis levegőt, ne legyenek olyanok, mint a barmok, Sándor gyere, nem bírom nézni, megyek szívem, megyek.

Fejbe kell verni a sofőrt! Igen a disznót! Ne tolakodjék, mert kivágom innen. Adj neki egy pofont!... Hátulról nyomják a tömeget. Mintha néhány pillanatra csönd lenne, gyenge, részvétteljes sóhajt hangzik el, majd újabb gonosz villanások a szemekben, mintha a sóhaj lobbantotta volna fel őket, most már vadabbak, követelőbbek, elszántak, valahol durva röhögés, valaki utat tör előre, megemeli a botját és fejbe vágja vele a sofőrt, mások fellélegeznek, csikordulnak a fogak, sok-sok ordítás, vastag hangok mint fekete madarak röppennek fel, kegyetlenek, zúgnak és csattognak, követelők, emelkednek már a kezek, bűzös leheletek ömlenek a tátogó szájakból, új ütés a sofőr fejére, szitkok, biztatás, a sofőr egy kissé fordul, erre megint ütés, még néhány ütés kézzel, bottal, a fejére és a hátára, valaki egy hirtelen támadt űrbe beugrik és a sofőrt teljes erővel pofon vágja, mivel már rémülten pislogott a szeme és kis kígyócskák reszkettek az ajka végében. Mások is tülekszenek feléje, de hiába, hátul maradnak fullasztó dühökkel, az egyik segít magán, messziről előrenyúlva bottal fejbe üti azt, aki a sofőrt pofonvágta. Hátul üvöltenek. Lihegő, rekedt, biztató, ijesztő, fenyegető és könyörgő hangok, szavak, engedjék őket is, engedjék már őket is, ők is akarnak, szeretnének, muszáj nekik, jajjaj de jó lesz, boldogság lesz! De tehetetlenül taszítják, tépik, bontják az előttük sűrűsödő emberárt. Zöldben égő szemek szétkutatnak, keresik a közelben, hogy kit lehetne megütni. Bőg vágy, hörög a kielégülés és a bántalmazott felsikolt. Forr, hullámzik és tajtékzik és őrjöng a fekete ár fel és le, beláthatatlanul messzire, itt-ott kettéhasítja egy hó-opp kiáltás, egy fogat lassan, méltóságteljesen vonul rajtuk keresztül, lépésben mennek a lovak, a fogat utasa végtelen gőggel néz el a fejek fölött. Az álló autó felől jajongva menekül egy rongyos ember, a nyaka bekötve, vézna és ferde, horpadt, búvik kifelé s lesújtanak rá az öklök mind, mintegy vesszőfutásban menekül, rekedt, sánta is, meg kell ütni!

Jön a rendőr. Haragosan villan a szeme. A képe pirosan izzik, utat tört az öklével, tágulnak az orrlukai. Kit lehet itt, Úristen, összeaprítani! Parányi vágyó, reszkető vonaglás a szája szélén. Lecsap öklének vaskalapácsával egy ténfergő rosszkalapra úgy, hogy kong és zúg alatta a koponya.

 

- Rendőr!

- Itt a rendőr!

- Utat! Utat!

A rendőr az autóhoz ér, a sofőr pislog, daganat és vörös folt az arcán, a képe fel is hasadt, szivárog a könnye, lenn a földön még él és hangtalanul liheg a sápadt rongydarab. A rendőr tisztelet Kövérembernek, aki az autó mellett áll. Halkan néhány szót váltanak, szabad kérnem a becses nevét, azután a sofőr neve, gép száma, lakás. Kövérember kéri a rendőrt, hogy vezesse ki őt és családját a tömegből.

- Félre!

Kiált és int a kezével a rendőr, Kövérék indulnak kifelé, utálattal és kicsit szepegve. A rendőr most a sofőr elé áll, kifeszíti a mellét, néz rá, az arcára, a szemébe s egy percig nem szól. Azután notesszal és ceruzával a kezében:

- Hogy hívják?

És már benne van a hangjában:

- Na megállj, te kutya!

Körülöttük csönd, figyelem. A tömeg forr, remeg, szomjazik. Öreg Gyámoltalan a tömegben áll. Ebben a percben érkezett. Lihegve fúrta be magát a népbe, előre, egészen a rendőr mögé, itt megállt és görcsösen szorongatta az öklét, körmei belevágtak a tenyerébe, a szája megnyílt és úgy maradt, széléről lecsordult a nyál, a szeme kidülledt, a jobb karja meg-megrándult - hiába, már későn érkezett, ott áll a rendőr. Néz köröskörül, még remél - de a vihar talán már elzúgott... Csenget a mentőkocsi, forognak hátrafelé a fejek, út nyílik, két siralmas komoly, formasapkás fiatalember lép ki a kocsiból, borzalom, hogy mi lesz itt! Talán tüzes vasak és hüvelykszorító is! Odamennek a fekvő asszonyhoz, az egyik melléje térdel, talán majd tőrt döf beléje! Talán kinyomja a szemét, leszakítja a fülét, a fejét betöri, a haját kitépi!... De megfogja a kezét és halkan kérdezi:

- Fáj valahol?

Kínos, idegen kérdés, szinte megszégyenítő. Összehúzódnak a szemöldökök, tátva maradnak a szájak és valaki fel is sóhajt:

- Szegény asszony.

Az opera ragyogó öblében már rég felzendültek a hangszerek. Elza már térden állva elrebegte imáját, hogy jöjjön el az álombeli lovag és mentse meg őt, már megérkezett a hattyú és csónakján az ezüstpáncélos Lohengrin, elsóhajtotta búcsúját a hattyúhoz - kitűnően volt diszponálva. A pátosz megható pózait művelte s egy szeplős kis leány a harmadik emeleten maga elé suttogott:

- Milyen szép, hosszú, szőke haja van!

Kövérember még ezt mondta a feleségének a folyosón:

- Elcsapom. Kérlek, nem tarthatok egy percig sem olyan sofőrt, aki embert gázol!

És felesége s leánya után belépett a páholyba... Éppen megvillant Telramund feje fölött a Lohengrin kardja s a gonosz e kard bűvös erejétől sújtva földre hullott. Ott vergődött kínban, vértes-pikkelyes teste kígyószerűen vonaglott, csavarodott, a fejét meg-megemelte s leejtette, arccal a földre borult, jobbkeze a szívén jelezte irtózatos kínját. Lohengrin diadalmasan harsogott, rálépett a gonosz Telramund mellére, a lovagok és hölgyek üvöltöttek, fortisszimó, dicsőség, kürtök harsogása, a hangok az eget verik, a függöny legördült, a nézők összecsapták tenyereiket, szemükben és arcukon ragyogott a boldogság.