Gárdonyi Géza helyének maghatározása a magyar irodalmi életben semmiképpen sem ennek a blognak a feladata. Arra viszont érdemes emlékezni, hogy a kötelező Egri csillagok írója a történelmi regényen kívül más műfajokban is otthon volt. A Magyar Hírlapban 1892-től heti rendszerességgel publikálta Göre Gábor leveleit, melyeket később nagy népszerűségük miatt tíz apró kötetben is közreadott. A sorozat ma is igen szórakoztató és tanulságos olvasmány!

Göre egy megrendíthetetlen öntudatú falusi bíró, aki az égvilágon mindent csak és kizárólag a saját szemüvegén képes nézni. Olyan ember, aki roppant kíváncsi a világra, ezért például időnként fellátogat Pestre, de kísérőivel, Durbits sógorral és Kácsa cigánnyal eljutnak a Tátrába, sőt a Párizsi Világkiállításra is. Színes mondanivalóját elképesztő helyesírással veti papírra. Görbe tükör? Századfordulós pamflet? Annál sokkal több, mert Gárdonyi érti és szereti főhőseit.

„Arrúl is vót mán szó, hogy hogyan köll az én könyveimet olvasni? Hát úgy köll olvasni, ahogy én szoktam olvasni mindön könyvet vagyis fönhangosan. Aki tsak a szömivel olvas annak vagy a foga fáj, vagy nem magyar embör.”

Egyik kötetben, A pesti úrban egy színházba is ellátogat Göre, ahol éppen Robert Planquette Rip van Winkle, avagy a Kékhegy legendája című operettjét adják. A maga korában igen népszerű művet hazánkban a Népszínház (a későbbi Blaha Lujza téri Nemzeti Színház épülete) mutatta be 1883-ban. Sokat játszották évtizedeken át úgy Pesten, mint vidéken, utoljára talán az Operaház újította fel az 1930-as évek közepén. Az operett meséje egy amerikai legendán alapul. Főhőse Rip, a vadász, aki megszállottan kutat egy régen elrejtett kincs után. Amikor végül megleli a barlangot, megiszik valamit, amitől húsz évig alszik. Mire felébred, a felesége meghal, a lánya felcseperedik. Rip leszámol hajdani ellenfelével, és megleli a békéjét.

Ma már nehéz megérteni, mi izgatta a korabeli közönséget ebben az operettben. Valami titoknak mindenesetre kellett lennie, ha maga Göre Gábor bíró uram is megtekintette azt!

John Quindor: Rip visszatérése

A vadász igy járt

 

Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok, továbbá, hogy a városba jártunk, láttuk kiirva, hogy aszondi Rip van Vinkle, eleinte nem ügyeltünk rá, de hogy a harmadik negyedik sarkon is mögen ki vót irva, hát ott tüneködünk, hogy mi löhet az, hát aszondi egy ur azt jelönti az, hogy az egy embörnek a neve.

- No mondok bizonyosan nímöt embör az, mert én ijen nevet sohase hallottam.

- Az tsak olyan komégyiás név, aszondi, mert komégyiások vannak a városba.

- No mondok ezt mögnézzük. Hát beváltakoztunk a szinház pallására este a sógorral, oszt ott hallgattuk hogyan muzsikálnak odale.

Etzör tsak fölhúzódik a fal, oszt láttyuk hogy ott összevissza énekölnek, ki szaladgálva, ki álltában, de mindönféle idegön ember.

- Mi lösz ebbül sógor mondok, mert hiába nints soha szaladgálás.

- Aszondi talán tűz van odaki.

- Mondok az möglöhet. Maragygyon tsak itt kend én majd mögnézöm.

Avval leballagok oszt körüljárom a házat. Mondok egy tüzoltónak:

- Nints tüz?

- Nints aszondi.

- Hát mondok mi baj van, hogy ugy zavarognak odabe.

- Aszondi nem tudom, mer én tsak ideki vigyázok.

Vissza akarok mönni, hát elájja a zutamat egy vörösgalléros embör.

- Jegyet aszondi.

- Mondok tán a reskontót kéri? Váltottam mán mondok.

- Hát hun van?

- Odaattam a zasszonynak?

- Mitsoda asszonynak?

- A ki odafönn van a palláson.

- Aszondi beszélhet kend, jegy nélkül nem eresztem be kendöt.

- De mondok kétször a patikába se köll füzetni. Húsz krajtzárt fizettem én. Mitsoda huntzutság-e? Elvöszik az embörtül a tzédulát, oszt hogy mögen váltsak!

Addig addig veszeköttünk, hogy odagyütt egy úr oszt uj czédulát adott.

Fölmászok vele a pallásra, mögen kéri az asszony.

- Csak azt lesse mondok, hogy odaaggyam. Vögyön magának odale ha akar.

- De aszondi ide köll adni.

- Majd ha fagy mondok, nem vagyok bolond.

A szinház népe is odafordult, oszt sziszögtek mint a liba, hát beszélni kezdöm, hogy mit akar az asszony, hadd tuggyák odale is.

- Hallgasson kend aszondi a röndér mert kitöszöm.

- Azt szeretném látni mondok. Nem azér fizettem én.

Hát akkor elhallgatott.

Nézzük oszt, hogy mi van odale, hát gyön ám egy vadász a röttentő erdőbe, oszt ott hujángat mög danógat magába, de nem magyarosan. Egyször tsak előtűnik a sok késértet, a vadász mögijed, de rajtam is végig futkosott a hideg, még a szűröm szőre is fölborzolódott, mert késértetöt tsak etzör láttam életömbe, akkor is tsak öggyet.

A sok késértet innya adott a vadásznak, hogy ne féjjön, mink is előszöttük az kulatsot, hogy ne féjjünk, de a sok késértet tsak ott maratt, oszt úgy danótak majd föl vötték a házat.

Féltömbe aztán öszve szödöm a lölki erőmet, oszt nagyot huritok:

- Mindön jótét lélök ditséri a zurat!

Hát nem hogy eloszlott vóna a sok késértet, hanem még nevettek. A röndér mögen odagyön, hogy aszondi nem igazi késértet az, hallgasson kend!

- De a kutya ugassa mög mondok, ha nem igazi ne rémijje a bötsületös embört.

Hát mi történt a vadászszal? Nem jó bort attak neki innya, hanem valami maszlagosat. Ugy összerogyott tűle, hogy a fejit is alig birta. A késértetök mög rádanótak, hogy aszondi: Husz évig itt alunni fogsz!

- De mondok ez nem igasság, ezt föl köll jelönteni, mert mög is halhat.

- Hagyja kend ö. m. a f. - feleli a sógor, vannak itt ölögen majd elvégzik.

Avval, hogy leeresztötték a falat, szöggyük a kalapot oszt indúlunk.

Aszondi egy úr:

- Föléled mögen, ne búsújjanak.

- Mondok ha föléled is, ki tuggya mögérjük-e?

Aszondi komégyia ez tsak.

- Tudom én mondok, de éppen az a gyisznóság benne, hogy komégyia oszt mégis húsz esztendeig köll várakozni.

Avval visszamöntünk a kotsmába.