2023-ban ünnepli a zenei világ a 20. század második felének legismertebb magyar komponistája, Ligeti György születésének centenáriumát. A jeles évforduló nem csupán a zenekaroknak ad alkalmat arra, hogy reflektorfénybe helyezzék a szerző munkásságát, de az operaházaknak is, amelyeknek – miután Ligeti egyoperás szerző – egyetlen lehetőségük maradt: a Le Grand Macabre bemutatása. Míg Bukarestben és Párizsban egy-egy koncertszerű előadáson hangzott el az opus, Frankfurtban és Bécsben idén ősszel új produkciók is születtek, 2024 júniusában pedig Prágában és Münchenben folytatódik majd a Macabre-sorozat.
Hans Peter Kammerer (Fekete miniszter), Andrew Watts (Go-Go herceg)
és Daniel Jenz (Fehér miniszter) - fotó: ©Michael Poehn
Szinte kizárt dolog, hogy Ligetit foglalkoztatta volna a kérdéskör, miszerint az utókor az 1978-ban Stockholmban bemutatott Macabre-t „magyar operának” tartja-e abban a mély zenei gyökerű vonatkozásban, amelynek alapján A kékszakállú herceg vára a Szokolay- és Petrovics-életmű, vagy a Fin de partie mindenképpen az. Ligeti nyilvánvalóan egészen más módon közelítette meg az operaírás problémakörét, mint Bartók Béla vagy Kurtág György. Ligeti mintha nem csupán a többszáz éves műfaj, hanem kicsit saját munkásága elé is görbe tükröt tartott volna anti-operája komponálása közben. Egy határozott színekkel és formákkal dolgozó kortárs mű esetében gyakran fennáll annak a veszélye, hogy napjaink egyre gyorsuló világában hamar aktualitásukat vesztik, és ódivatúvá válnak. Meglepő (és szerencsés) módon az éppen negyvenöt éves Le Grand Macabre mit sem kopott, ma is friss és szellemes, világképe pedig nem kevésbé szemtelen, mint lehetett az ősbemutatója idején. Ezen erények tükrében Ligeti operájának előadása a színházak részéről talán pusztán nem letudandó centenáriumi kötelesség.
Georg Nigl (Nekrotzar) és Gerhard Giegel (Piet) - fotó: © @marcelurlaub.com
1945 után igen kevés magyar opera jutott el a Wiener Saatsoper színpadára (és korábban sem sok). Néhány Lehár-sikertől eltekintve A kékszakállú herceg vára 1985 után kilenc, Eötvös Péter Három nővére (a szerző vezényletével) 2016-ban pedig öt előadást ért meg. Mindennek tükrében külön öröm, hogy Ausztria és Közép-Európa legjelentősebb operaháza nagyszínpadi premierrel tiszteleg az 1956 után Bécsben letelepedett (és ott is nyugvó) Ligeti György előtt.
Egy-egy fontos operaház kötelességének tartja időről időre kortárs műveket is műsorra tűzni, miközben a vezetőség nyilvánvalóan pontosan felméri, hogy a produkcióba befektetett munka jóval kevésbé fog megtérülni, mint a Verdi- vagy Puccini-reprízek esetében, mivel jóval kevesebbszer lehet kitűzni a modern opusokat – miközben a betanulásuk jóval bonyolultabb, a közönség érdeklődées pedig papírforma szerint renyhébb. Éppen ezért az operaházak ilyenkor igyekeznek kitalálni valami közönség csalogatót: világsztár énekeseket vagy nagynevű rendezőt-karmestert megnyerni a produkciókhoz. A Staatsoper ezúttal egyik lehetőséggel sem élt – meglepő és örvendetes módon mégis sikerült teltházat varázsolniuk egy hideg novemberi csütörtök estén, a premier-sorozat ötödik, utolsó előadásán.
Jelenet a 2. képből - fotó: ©Michael Poehn
Nem biztos, hogy Ligeti ennek a publikumnak szánta művét: a színház közönsége ugyanis meglepő átalakuláson esett át az elmúlt években. A hétköznapi bérletes nézők mellett ugyan mindig is jelen voltak a turisták, olyanok is, akik azt sem tudták, mit adnak aznap este, de –miután az útikönyvük ötcsillagos stációként jelölte az intézményt –, kerül, amibe kerül, beültek, és mindegy volt számukra, hogy A varázsfuvola vagy Az árnyék nélküli asszony megy. A távol-keleti és amerikai turisták helyett most sokkal több a tehetős orosz, akik az este első felében sűrű csücsörítések közepette az elmaradhatatlan főlépcsőházi szelfire koncentrálnak, majd a szünet végén veszik a bundájukat és távoznak. Így nemcsak Ligeti Brueghellandjának lakóinak, de számukra is elmarad a haláltánc – ha más módon is!
Jelenet a 3. képből - fotó: ©Michael Poehn
Mintha a Staatsoper vezetősége nem egészen találta volna ki, milyen közönségréteget célozzanak meg a premierrel abban a városban, amelyik napjainkban is a klasszikus és a kortárs komolyzene egyik fellegvárának számít. A produkció színrevitelével megbízott Jan Lauwers egyszer már dolgozott a színházban: néhány évvel korábban a Poppea megkoronázását állította színpadra – akkor is az 1986(!) óta működő táncegyüttese, a Needcompany közreműködésével. A 66 éves antwerpeni koreográfus egyébként nem rutinos operarendező, a Monteverdi-opuson kívül csak Luigi Nono Intolleranzáját vitte színre. Az alkotó ragaszkodhatott a saját táncegyütteséhez, a színház pedig az alacsony díszlet-jelmez költséghez, hiszen Ligeti művét nyilvánvalóan nem repertoárdarabnak szánták.
Isabel Signoret (Giocondo), és Maria Nazarova (Gioconda)
Fotó: ©Michael Poehn
A Le Grand Macabre sok szempontból problémás mű. Elsősorban kis színpadi apparátust igénylő, szinte kamaraopera, ami eleve nem való a hatalmas Staatsoper színpadára. Másrészt a látszólag egyenes ívű – valójában teljesen szétforgácsolt – „alig cselekmény” önmagában nem lendíti előre a kétórás művet. Ligeti operája szinte totális szabadságot ad a színpadra állítók fantáziájának, amivel szerencsére élni is szoktak – kevés operának születtek annyira különböző gyökerű produkciói, mint éppen a Macabre-nak. Ahhoz azonban, hogy ne fulladjon unalomba és/vagy káoszba egy-egy repríz, erős kezű rendezőre, érzékeny dramaturgra és látványos színpadi megvalósításra van szükség. Bécsben mintha csak ez utóbbi lebegett volna a vezetőség szeme előtt – különben már az első koncepció-ismertetésen egyszerűen kihajították volna Lauwerst. Azt ugyanis, ami a Staasoperben történt, legutoljára Lully színpadán, a Napkirály udvarában nevezhették operarendezésnek. A produkcióban Ligeti zenéjének minden egyes hangjára tizenkét – az est jó részében csak alsóruhát viselő (egyébként igen profi és dekoratív) – táncos lejtette végeérhetetlen haláltáncát. Gyakran mindnyájan különböző ritmusban és mozdulatokkal vonaglottak, halványan alátámasztva a cselekmény menetét. Ez a rendezés, a színpadi szituáció teremtés helyetti végtelen mozgás először érdekes, aztán monoton és fárasztó lesz, végül pedig egyszerűen unalmassá válik – és még mindig csak tizedik percben járunk… (Az efféle színpadi megoldás akár működhet is, például egy preklasszikus opera esetében, a Macabre azonban nem Stravinsky Pulcinellája vagy Milhaud Francia salátája – tehát nem balettopera.
Ávónő: Sarah Aristidou - fotó: ©Michael Poehn
A magukra hagyott, meglehetősen kínos és kifejezetten csúnya jelmezekbe passzírozott énekesek (tervező: Lott Lemm) kisebb-nagyobb rutinnal próbáltak felépíteni valamiféle figurákat – vagy legalábbis nem útban lenni a táncosoknak. Az egyszeri néző az utolsó képben szégyellte el igazán magát, amikor is Gerhard Siegelt és Wolfgang Banklt – két hatvan feletti, korpulens, jelentős karriert befutott művészt – néhány balettfiú taszigált ide-oda, miközben egy méter magasan felfüggesztve énekelték a meglehetősen bonyolult szólamukat. A szituáció nem volt humoros és nem méltó a művészekhez.
Marina Prudenskaya (Mescalina) és Wolfgang Bankl (Astradamors) - fotó: ©Michael Poehn
Nyilvánvalóan meg lehet magyarázni nagy szavakkal a „rendezői koncepciót”, a hátsó vásznakra vetített, „megelevenedő” apokaliptikus Brueghel-festménytől (Jan Lauwers vállalta a díszletek tervezését is), a gigantikus felfújható lovon és lufibabákon át az aligai budi kinézetű „pokol kapujáig”, ám maga a végeredmény – ha fotókon vagy összevágott traileren jól is mutat – releváns előadássá nem állt össze. Lehet, hogy a belga koreográfus valaha jegyzett alkotó volt, ma és erről a műről semmiféle mondanivalója nem akadt, helyette „alibizett”, rutinosan színpadra állította a nagy semmit. Míg Ligeti „anti-operája” valójában nagyon is opera, Lauwers „anti-rendezése” egyáltalán nem rendezés.
Szerencsére azonban a bécsi zenekari árokban ma is a Filharmonikusok ülnek. A világ egyik legjobb zenekarának tagjai részére hallható örömet és kihívást jelentett a Ligeti-univerzumba való kirándulás. Pablo Heras-Casado karmester gondosan bontotta ki a partitúrában rejlő finomságokat és szellemes zenei utalásokat, miközben természetes magabiztossággal tartotta össze a legbonyolultabb színpadi együtteseket is.
Nekrotzar: Georg Nigl - fotó: ©Michael Poehn
Szerencsére Bécsben ma sem takarékoskodnak a szereposztásnál. Georg Nigl a kifejezés Dietrich Fischer-Dieskau-i értelmében hiper-intelligens lírai bariton – szerencsére minden epigonságtól mentesen. Hangadása, frazeálása tanítani való. Nekrotzar szerepe azonban inkább basszbaritonra íródott – mégiscsak a Kaszás az opera kulcsfigurája, így Nigl minden igyekezete ellenére kissé sulytatlan marad. Még a karakteres arca és hatalmas, beszélő szemei sem tudnak kibontakozni kellőképp, miután kosztümje egy morc, kicsengetett házmester és egy szórakozott professzor keverékét mutatja. A Budapesten sem ismeretlen Gerhard Siegel kitartó küzdelmet folytat a magasságokkal, részeges, lezüllött Piet vom Fassként imponáló természetességgel veszi birtokba a játékteret. Hasonlóképp tesz a társulat évtizedes házikedvence, Kammersänger Wolfgang Bankl is, a Staatsoper egyik legrégebbi aktív tagja, aki ezúttal Astradamors szerepében irigylésre méltó otthonossággal sétál a színpadon (vagy éppen lebeg felette), megidézve a letűnt Nagy Bécsi Együttest.
Go-Go herceg: Andrew Watts - fotó: © @marcelurlaub.com
Sarah Aristidou el tudja énekelni Vénusz és az Ávónő kettős szerepét, a hang azonban ekkora térben picike. A jelmeztervező a fiatal francia szopránnal sem volt kegyes: lehetetlenül széles abroncsú szoknyában, olykor egy asztal tetején rángatózva kellett megbirkóznia a kíméletlen szólammal. A Go-Go hercegként színre lépő Andrew Watts ma már inkább emlékeztetett a János vitéz Francia királyára, mint egy bizonytalan kamaszfiúra. Bár derekasan és élvezettel táncolgatott, de inkább ő maga mulatott, mint mulattatott. Marina Prudenskaya erotikus, dús hangú Mescalina volt, de arra nem kapott lehetőséget, hogy megmutassa, ki is ez a nimfomániás nő, akinek karjaiból minden férfi menekül.
Georg Nigl (Nekrotzar) és Gerhard Giegel (Piet) - fotó: © @marcelurlaub.com
A méltó – helyenként osztályon felüli – zenei megvalósítás mellett még egy különleges értéket tartogatott a bécsi Le Grand Macabre premierje: a közel száz oldalas műsorfüzetet, mely számos kiváló tanulmány mellett Kurtág György és Fazekas Gergely gondolatait is tartalmazza. Kár, hogy éppen a színpad nem tudott felnőni Ligetihez.
