Nürnberg. Az újjáépített fachwerk házikók és a történelem legfontosabb perének városa. Itt éltek a hosszú szakállú bölcs céhmesterek és az itteni Zeppelin-mezőn őrjöngött a nagygyűlések sok tízezres tömege. Az ódon Szent Katalin templom előtt éppen néhány tucatnyian a független Palesztináért tüntetnek, míg a Staatstheater homlokzatán néhány nappal korábban izraeli zászló lobogott. A szombat délutáni jóléti megveszekedett vásárlási lázban azonban egyik kiállás sem sokakat érdekel. Látszólag fontosabb az akciós farmer és a grillkolbász, az orosz turisták és a népviseletes hagyományőrzők pedig együtt állnak sorba az olcsó dürümért. Este viszont a Hitler parancsára (és olykor személyes felügyelete mellett) átalakított operaházban egy a Führer által betiltott Hindemith-operát játsszanak, a Mathis, a festő-t. A polgárság pedig zsúfolásig megtöltötte a színházát, és már a szünetben feltűnően hosszan tapsoltak. Valahogy így fest a rothadó kapitalizmus a polgári Európa közepén 2023 őszén.
Nyári Zoltán (Albrecht) és Samuel Hasselhorn (Mathis)
fotó: @Pedro Malinowski
Vihar előtti csend, vagy a világ ismét valami megállíthatatlan pusztítás felé sodródik? Csak utólag fog kiderülni, ahogyan 1934 áprilisában (amikor is Wilhelm Furtwängler Berlinben hatalmas sikerrel mutatta be Paul Hindemith Symphonie Mathis der Maler című új művét) sem láthatta előre senki, hogy tizenegy évvel később miféle üszkös rom marad az ezerévesre tervezett Harmadik Birodalom fővárosából. A komponista végül az éppen Nürnbergben felakasztott náci ideológus, Alfred Rosenberg sugallatára és az ellene indított lejárató sajtóhadjárat, valamint a szakmai bojkott hatására hagyta el hazáját és telepedett le időlegesen Svájcban. Az évek óta készen álló opera, a Mathis, a festő bemutatója 1938-ben Zürichben volt, Németországban csak 1946-ban kerül, kerülhetett színre. A mű előadásai – annak nagy híre, jelentősége, és a zeneszerzői œuvre-ben elfoglalt kitüntetett helye ellenére – azóta is meglehetősen ritkák, melynek oka valószínűleg elsősorban a szólamok nehézségében keresendő.
Jelenet a 2. képből - fotó: @Pedro Malinowski
Nemhiába nevezi a szakirodalom a Mathis, a festőt „Zeitoper”-nek. Hindemith nagyon is saját és korának művész-dilemmáját és útkeresését írta, komponálta meg a 16. század elején élt Matthias Grünewald alakjában és kálváriájában. Az opera ugyanis azt boncolgatja, mit csinál, mivel foglalkozik, érez, merre sodródik a festő egy olyan világban, amelyik egy háború által éppen atomjaira hullik. A nácik haragja – a mű korántsem „elvárt” optimista kicsengése miatt – tehát ebből a szempontból még jogosnak is tekinthető. Jól látta a Staatstheater Nürnberg vezetősége, amikor összeállította az idei műsortervet (pedig akkor még „csak” az orosz „katonai hadművelet” borzolta az európai kultúrnépek kedélyét, és szó sem volt a gázai konfliktusról), hogy Hindemith operája épp annyira aktuális ma is, mint volt kilencven éve.
Jelenet a 3. képből - fotó: @Pedro Malinowski
A produkciót rendezőként jegyző Jens-Daniel Herzog intendáns 2018 óta vezeti a háromtagozatú nürnbergi színházat. Nyilvánvalóan ő választotta magának a művet, s a számítása be is vált, a szeptemberi premierre ugyanis a német zenekritikusok nagy számban képviseltették magukat, sőt, az október végi hatodik előadáson is szinte teltház volt, ami igen nagy szó egy hosszú, nem könnyen befogadható 20. századi opera esetében. Az intendáns Herzog tehát jól számított – kevésbé egyértelmű azonban a művet színpadra állító Herzog sikere. A Mathis végiggondolt, esztétikus produkció lett, profi módon lerendelkezve, pontosan ismerve és kiaknázva a színház anyagi, művészi és technikai lehetőségeit, ám a direktor mintha nem megrendezte volna az előadást, hanem „megfőrendezte” azt. Inkább az esztétikus biztonságra törekedett, mint valóban húsba vágó produkcióra, így viszont éppen a mű bátor éle szenvedett csorbát, és mai művészi segélykiáltás helyett „csak” egy színvonalas operaelőadás kerekedett belőle.
Emily Newton (Ursula) és Samuel Hasselhorn (Mathis)
fotó: @Pedro Malinowski
A történet természetesen jelenidőben játszódik (bár a ritkuló hajú, copfos, fehér öltönyös Mathis akár NDK-s avantgárd képzőművész is lehetne). A legkevésbé sem általános, de ez esetben kiválóra sikerült a hosszú nyitány (egyben a mű legértékesebb zenei része) alatti vetítés, mely bemutatja a főszereplők közös „woodstockos” ifjúkorát, az alkohol és kábítószer mámort, a szabad szerelmet és a szabad alkotás felhőtlen ifjonti éveit. Mathis, Ursula, Albrecht és Schwab előtörténete kifejezetten szellemes, és érdekes magyarázatot ad későbbi viszonyrendszerükre. Kár, hogy a felütés után éppen a jellemek nem lettek kibontva, és inkább profin lerendelkezett jelenetek sora zajlott a színpadon, nem valós és valóban izgalmasan megírt emberi sorsokat követ végig.
Jelenet a 4. képből - fotó: @Pedro Malinowski
Herzog azonban mintha nem bízott volna eléggé abban, hogy képes lenne valós tartalommal megtölteni a két és fél órás játékidejű operát, ezért gyakran inkább Mathis Neidhardt díszlettervezőre támaszkodott, aki látványos színpadtechnikai megoldásaival rendre meg is segítette a produkciót. (Ahogy egy polgári könyvtárba betör a hadsereg és kötetek tucatjait ledobálva elviszik a könyveket bezúzni vagy elégetni, még a mai Németországban is borzongató jelenet.) Míg az első részben (első négy kép) a rendezett fehér falakkal körül határolt világ fokozatosan atomjaira hullott, ezt az ívet az est második felében már nem sikerült továbbvinni, így az inkább szcenikai ötleteléssé vált. Ügyes gondolat, hogy Mathis készülő festménye mindig háttal van a nézőtérnek, így az énekesnek nem kell osztoznia a Cavaradossik és Marcellók „csinálj úgy, mintha festenél” bohóckodásában. Szép – bár kissé didaktikus – jelkép, ahogy a címszereplő fehér öltönye egyre foltosabb és tépettebb lesz, ahogy járja a kálváriáját, míg végül a látomás kép pokoljárása és megtisztulása után legalábbis külsőleg ismét az a felkapott művész lehet, aki egykor nekivágott. A finoman komponált zárómonológban végül egy kulissza méretű üres képkeret ereszkedik alá a zsinórpadlásról, erre ülve elmélkedik Mathis. „A Mű maga a Művész” – hirdeti a kissé kínos zárógondolat.
Martin Platz (Capito), Emily Newton (Ursula) és Nyári Zoltán (Albrecht)
fotó: @Pedro Malinowski
A nürnbergi estében a legmegindítóbb az az elkötelezettség volt, amellyel a vezető szólistáktól a statisztákig minden egyes közreműködő részt vállalt a produkcióban. Eldönthetetlen, hogy ez a Hindemith-mű iránti tisztelet, a rendező vagy a betanító Roland Böer érdeme. A kissé vastagon hangszerelt zenekar nagyon tudja a darabot, a karmester pedig egy percre sem engedi elernyedni a mű áradó ritmusát. A Tarmo Vask által vezetett nem nagy számú énekkar minden szólama kitűnő erőkből áll, győzik a kényes fekvéseket és felszabadult energiákkal dolgoznak.
Samuel Hasselhorn (Mathis) és Chloë Morgan (Regina)
fotó: @Pedro Malinowski
A címszereplő Samuel Hasselhorn (tavaly Waltraud Meier partnereként lépett fel az Operaházban) szép hangú, gondozottan éneklő lírai bariton, ismeri és igyekszik követni nagynevű elődei példáját. Mathis figurájának mélységeibe még bele kell öregednie, remélhetőleg még lesz módja karrierje során találkoznia vele. Ismét egy különleges (és hazai sajtóvisszhang nélküli) szereppel bővítette repertoárját Nyári Zoltán. Az eredetileg az egyház megingathatatlanságát bizonyítani hivatott Albrecht érsek alakját a művész elemelte a hőstenori sablonból és már-már heródesi, tépelődő, csupa ideg férfiszerepet formált belőle. Nyári a produkció egyetlen vendégeként vokálisan is abszolút megállta a helyét a kiválóan összeválogatott nemzetközi társulat tagjai között. Schwalb, a lázadó és elbukó parasztvezér zombifilmek vérben fürdő áldozatára vett jelmezét Hans Kittelmann öltötte magára. A tenor jellegzetes karakter-hangjában jelentős Mime és Loge rejtőzik. A pályája elején álló Martin Platzban (Capito) is rejlenek lehetőségek, de még a produkció negyedik tenor szerepét (von Schaumburg) éneklő Sergei Nikolaev is olyan vokális tartalékokkal rendelkezik, hogy a szezonban Don Ottavio és Edgardo szólamát is rábízták! Ursula a legkevésbé sem torokbarát szólamán okosan diadalmaskodik a nagy kisugárzású Emily Newton. A nemrég szerződtetett apró termetű, Gretchen-karakterű Chloë Morgan (Regina Schwab) vágós jugendlich-dramatischer szopránja szintén utat tör magának a leghangosabb zenekari szólamok felett is. A mezzo-főszerepeket éneklő Almerija Delic egyetlen jelenetével is főszereppé tudta tenni Helfenstein grófnő alakját. Nicolai Karnolsky tisztes harcban maradt némiképp alul Riedinger, a korát és a Sprechgesang-ban való járatosságát meghaladó szólamában.
Samuel Hasselhorn (Mathis) a zárójelenetben - fotó: @Pedro Malinowski
A Mathis izgalmas, egyedi zene, jó story, remek szereplehetőségekkel egy nagyobb társulat számára is, mégis meglepően ritkán kerül színre ez a fontos német opera még a német színpadokon is. Ennek oka maga a rutinos Hindemith lehet, aki ez esetben mégsem a közönségnek komponált, inkább csak saját magának. A saját életproblémáját próbálta a történelmi tablóba sűríteni, ám librettistaként korántsem volt wagneri tehetség. Mintha a hét képből álló operájában túl sok mindent – és túl hangosan! – próbált volna elmesélni. Az állandó lendület, fortissimo szinte sohasem jut nyugvópontra. A Staatstheater Nürnberg vezetőségének és művészeinek érdeme, hogy ez a ritkaság ismét felcsendült – mégpedig Hindemith művéhez méltó keretben.