A fociedzőséghez és az operarendezéshez mindenki ért – legalábbis addig, ameddig a lelátókon vagy a képernyők előtt kell a témáról okoskodni. Amikor azonban a nem szakemberek olykor valódi lehetőséget kapnak, általában kudarcot vallanak. Könnyű kijelenteni, hogy: „Ezt így én is meg tudnám rendezni!” Valójában azonban az operarendezés nagyon is bonyolult szakma (függetlenül a mindenkori végeredménytől), melynek alapjaival a rendre méltatlankodó „operabarátok” sajnos éppúgy nincsenek tisztában, mint például a műfaj területére átránduló koreográfusok, prózai- vagy filmrendezők. A zenés színház ugyanis egyedi koordináták szerint működik, s aki ezeket az alapokat nem sajátítja el, szinte bizonyos, hogy csapdába esik. Ez történt a török származású, de Olaszországban élő világhírű kiváló filmessel, Ferzan Özpetekkel is, aki 2019-ben, a Teatro San Carlóban állította színpadra a Pillangókisasszonyt. A produkció egy sorozat erejéig idén ősszel új szereposztásban ismét látható volt Nápolyban.
A nyitójelenet (főpróba) - fotó: @Teatro di San Carlo
Egy operaház általában akkor kér fel rokonterületeken alkotó művészeket egy-egy produkció megrendezésére, amikor úgy érzi, hogy a vérfrissítés, egy újszerű látásmód rávilágíthat a művek addig ismeretlen aspektusaira – vagy a húzónév által remélnek a produkció számára plusz-reklámot és esti bevételtöbbletet. Özpetek esetében nem is feltétlenül lenne borítékolható a kudarc, hiszen Cso-cso-szán különleges hősnő, története akár a török filmes bűvkörébe is kerülhetne, ám éppen az opera műfajának kötöttségei miatt a rendező legfőbb eszközeitől, az érzékeny, önállóan is mesélő kamerától és a saját dramaturgiájával felépített történettől lett megfosztva. A rendező a hatalmas térrel sem tud mit kezdeni, ahol hiábavalóak is lennének az apró rezzenések, melyek a zenekar túloldalán már láthatatlanok.
Ferzan Özpetek Nápolyban - fotó: @Teatro di San Carlo
Puccini operájának színpadra állításánál két utat választhat a rendező: vagy megmarad a kisrealizmus talaján, vagy valami a valóságtól teljesen elrugaszkodó, szimbolikus történetet varázsol a színpadra. A Pillangókisasszony esetében harmadik út nem létezik, márpedig Özpetek éppen ezen az úton indult el: megpróbálta összehurkolni az első kettőt. Ennek a bátortalan semmittevésnek az lett a különös eredménye, hogy előbukkantak a mű (Puccininál szokatlan) dramaturgiai gyengéi: a japán esküvő már avíttá vált ábrázolása, Suzuki és Goro kis civakodó jelenete a II. felvonásban, vagy ahogy a III. felvonás elején Cso-cso-szán épp csak kiér a színről, már meg is érkeznek az amerikaiak – akiket a szolgáló azzal fogad, hogy úrnője alszik.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: @Teatro di San Carlo
A rendezőt mintha lebénította volna maga a kihívás (vagy rosszabb esetben egyszerűen dobta a bizonyára kiválóan jövedelmező feladatot). Nehéz eldönteni, hogy melyik a kellemetlenebb: amikor eszébe jutott valami, vagy, amikor nem. Szereplői általában geometrikus alakzatban állnak a színpad előterében, ami a leggyakrabban az egyenes vonal, s csak néha merészkednek a három-, négy-, esetleg ötszögig. A hagyományos terek helyett az I. felvonás a nagaszaki gésanegyedben játszódik, ami semmit sem tesz hozzá a darab értelmezéshez. Némi nyüzsgés ugyan támad a színpadon a statisztéria miatt, valós szituációk azonban nem születnek. A felvonás végén amíg Butterfly átöltözik a házikóban, Pinkerton mögötte veszi fel a köntösét, majd az utca közepén egy szőnyegen lesznek egymáséi. Sergio Tramonti díszletei a második részben V alakú, helyenként áttört, a zsinórpadlásig érő nyomasztó szürke falakká válnak, melyek nemcsak látványnak csúnyák, de a kis ajtókon még a szereplők se nagyon férnek be. A tér egyetlen bútora egy méretes ágy, ami szép jelkép is lehetne, ha abban hálták volna el a nászéjszakát… Így azonban funkciótlan és értelmetlen, ráadásul az összes többi kelléket (tea, tőr stb.) az ágy mögül kell irracionális módon előrángatni. A jelmezek – melyek tervezője Alessandro Lai volt – az elmúlt közel százhúsz év akármelyik Madama Butterfly előadásához készülhettek volna.
Cso-cso-szán belépője (Ailyn Perez) - fotó: @Teatro di San Carlo
Egy Pillangókisasszonyt bármelyik operaház játékmestere le tud ilyen színvonalon rendelkezni. Az, hogy a produkció mégsem hullott a teljes közöny mocsarába, sőt, igen izgalmas este kerekedett belőle, az jórészt Ailyn Perez érdeme. A negyvennégy éves, mexikói bevándorlók gyermekeként született amerikai szoprán, aki most, Nápolyban debütált Cso-cso-szánként ugyanis vokálisan és figurában is teljes és izgalmas alakítást nyújtott. Megállapíthatatlan, hogy (a fotók tanulsága alapján a próbákon jelenlévő) Özpeteknek ebben mennyire volt része – az mindenesetre gyanús, hogy az előadás többi figurája csak alapszinten volt kidolgozva, különösen a címszereplőhöz képest.
Saimir Pirgu (Pinkerton) és Ailyn Perez (Cso-cso-szán)
fotó: @Teatro di San Carlo
Perez szakít a szerep elfogadott és bevált előadói hagyományaival és nem ártatlan, tisztaszívű, naiv szerelmes lyánykát játszik. Az ő Cso-cso-szánja nem áldozat. Tökéletes gésa, aki rájön, hogy Pinkertonnal megfogta az Isten lábát. Mindent erre az egy lapra tesz fel: tökéletes szerető és asszony lesz, mert ő akar lenni ezerből az az egy, akinek sikerül kimászni a prostituált létből, a nyomorból és eljutni Amerikába. Végig szerepet játszik – mint minden profi utcalány –, ám ezzel a szerepjátékkal senkinek sem árt. Mindenki csak eszköz a kezében, Sharpless éppúgy, mint a saját gyereke. Miközben agyával felfogja, hogy szinte lehetetlen, amit akar, ennek ellenére hol negédes mosollyal, hol ál-naiv kedvességgel, hol kegyetlenül hárítja el az akadályokat a kitűzött célja elől (milyen anya az, aki a hároméves gyerekének meséli, hogy visszamegy a gésának?). Amikor ráeszmél, hogy veszített, ugyanolyan határozottan ragadja meg a tőrt, ahogyan élt. Utolsó áriája nem egy anya szívszaggató búcsúja – hiszen tudja, úgysem fog semmire emlékezni a gyerek, ha felnő –, a kölyök szinte az útjában van, hogy végre befejezhesse az életét. Perez (bár sűrűn bájolog a körülötte lévőkkel) nem akarja, hogy a közönség szeresse. Az őszinte és kőkemény mondatokat mindig a nézőtérrel szemben énekli. Nem az „icipici asszony”-t, az „áprilisi illat”-ot játssza el, hanem egy ma is létező és érvényes emberi sorsot jár végig és egy sokkal nehezebb úton diadalmaskodik.
Ailyn Perez (Cso-cso-szán) és Saimir Pirgu (Pinkerton)
fotó: @Teatro di San Carlo
A szoprán ritka bölcsességgel építi repertoárját, ráérősen haladva a nagyobb hangot igénylő szerepek felé. Mindennek az is az eredménye, hogy a voce ma is teljesen egyben van, hiszen a művésznő magabiztosan birtokolja a bel canto technikát, így nem kell a verismo felől megközelítenie a szólamot. De Perez nem csupán technikás énekes és ritka szép „krémes” hangszín birtokosa (ami önmagában is öröm a fülnek). Napjainkban sajnos szinte kizárólag a kontratenoroknál figyelhető meg az a valaha általános jelenség, hogy nem a tradíció vagy felvételek alapján, hanem a kottakép és saját vokális képességeik szerint a zenei fantáziájuk segítségével teremtenek meg egy szólamot. A szopránok közül talán Mariella Devia volt az utolsó, akinek minden egyes megszólalása azzal a különleges örömmel ajándékozta meg hallgatóit, mintha az adott frázis abban a pillanatban, spontán született volna meg, így a közönséget egyszeri, megismételhetetlen örömhöz juttatta. Összességében Ailyn Perez ritka kincs a mai szürkévé, sematikussá váló operaénekesi mezőnyben.
Ailyn Perez (Cso-cso-szán) és Marina Comparato (Suzuki)
fotó: @Teatro di San Carlo
Puccini nem árnyalta túl Pinkerton szerepét. Saimir Pirgu pedig pontosan tudja, mi kell az olasz közönségnek: nagy frázisok és magabiztos magasságok. Az albán tenor mindezzel nem is marad adós, ráadásként a szerelmi kettősben a köntösét is leveszi, amit nem minden tenor tehetne meg ennyire büntetlenül. Sharplessként Ernesto Petti annyira jelentéktelen volt, hogy vélhetően mire előadás után hazaért, ő maga is elelejtette, hogy hol és mivel töltötte az estéjét. A széphangú Marina Comparato sem tudott érdekes figurát csinálni a valóban nehezen megfogható Suzukiból. A pályakezdő Laura Ulloa végre nem egy májbajos jótékonysági hölgyet alakított Kate-ként, hanem egy olyan feleséget, akinek nincs különösebb kedve egy félvér zabigyerekkel hazaállítani. Paolo Antognetti tenorjában Gorónál nagyobb lehetőségek is vannak. Közel negyvenéves pályafutás tapasztalatával Paolo Orecchia fajsúlyossá tudta tenni Yamadori nyúlfarknyi jelenetét. Hasonlóképpen volt ereje Ildo Song Bonzójának, aki végre nem mesebeli handabandázó varázslóként érkezett, hanem egyedül, szürkén, szegényen, ősei igazságával.
Dan Ettinger - fotó: @Teatro di San Carlo
Az előadást Dan Ettinger, a színház főzeneigazgatója vezényelte. Munkálkodásával elsősorban azt a furcsa tételt bizonyította, miszerint Puccininek nem feltétlenül tesz jót, ha minden egyes hangjegyet gondosan lejátszik a zenekar. A nápolyi együttes nyilvánvalóban tökéletesen ismeri és érzi ezt a zenét, ám ahelyett, hogy a helyi tradíció szerint eljátszhatták volna. Ettinger úgy irányította az együttest, mint azt Bécsben az 1950-as évekbeli Beethoven koncerteken volt szokás. Ennek megfelelően például a röpke előjáték olybá tűnt, mint egy nagy szimfonikus nyitány. A partitúra ugyan a maga teljességében szólalt meg, a zenei formák is tisztábban bontakoztak ki, mint egy repertoár előadáson szokás, mégis az egész karmesteri produkción egyfajta nehézségi erő ült, amely vontatottá tette az egész estét. Néhány rezes félrefújás a nehezebb állásokban igen gyakori a Pillangókisasszonyban, de a masszívan hamis első oboást legkésőbb a szünetben haza kellett volna küldeni.
Ailyn Perez az opera fináléjában - fotó: @Teatro di San Carlo
A nápolyi Teatro San Carlo egyike Olaszország legnagyobb operaházainak. Műsora gazdagon, gondosan és bölcsen van összeállítva, jó részt a hazai repertoárból válogatott művekkel, produkciónkként egy-egy sztárral megspékelve. Egy tucat opera, néhány balett és jó pár koncert fér egy-egy stagionéba, nyilvánvalóan mindez szigorúan a közönségigényhez igazodva. A nápolyi publikum, ha nem is olyan rettegett, mint egykoron, ma is igényes, és most is méltón megadja a módját a színházba járásnak. A Pillangókisasszonyon a hatalmas nézőtér az utolsó székig el volt adva, és amikor Ailyn Perez a II. felvonás elején eltévesztett egy szót, azonnal érezni lehetett, hogy ez többeknek fel is tűnt, de ugyanígy érzékelni lehetett, hogy mennyire értékelik a szépen sikerült frázisokat. Öröm és kihívás lehet Nápolyban énekelni.
