Az operaigazgatók előtt tornyosuló egyre riasztóbb feladatok közül az egyik legakutabb az ifjúságnevelés. A picikkel többé-kevésbé minden színház foglalkozik már, a valódi nehézség a kiskamaszok megfogása és megtartása. Míg gimnazistákat már jobb eséllyel lehet elvinni egy-egy tisztességesen előkészített „felnőtt” előadásra, addig manapság az opera műfaján keresztül szólni a 8–14 éves korosztályhoz szinte lehetetlen feladat. Az évad végén mégis erre tett kísérletet a Bayerische Theaterakademie August Everding, amikor bemutatták a kortárs német zeneszerzőnő, Iris ter Schiphorst Die Gänsemagd, azaz A libapásztorlány című 2009-es gyerekoperáját.
Elmar Hauser - Fotó: © Jean-Marc Turmes
A Grimm rémmesén alapuló történet nem vadabb, de nem is szelídebb a testvérek többi közismert meséjéhez képest. A horror részt azért bőséggel képviseli egy halott anya, némi elhagyott véres zsebkendő, egy levágott beszélő lófej és persze a királylányból libapásztorrá alázott főhős rögös útja. Ezek ma – meglepő vagy sem – hasonló reakciót váltanak ki az ifjú közönségből, mint válthattak száz évvel ezelőtt. Helga Utz librettója hűen követi a mesét. Iris ter Schiphorsttal olyan kamaraoperát írtak, amelyben a szerepösszevonásoknak köszönhetően öt énekesre redukálták a történetet, a kísérő minizenekart pedig mindössze négy hangszeres művész (cselló, klarinét/basszusklarinét, zongora/billentyű és harmonika) alkotja. Az énekszólamok sem kívánnak extrém hangterjedelmet. Mint egy „nagy operában”, áriák, kisegyüttesek és zenekari közjátékok is megtalálhatók a 70 perces, nem különösebben „modern”, de gyerekfülnek talán elég szellemes műben.
Jelenet az előadásból - Fotó: © Jean-Marc Turmes
A Prinzregententheater kamaraszínpadán bemutatott előadás rendezője a dél-afrikai Neil Barry Moss a gyakorlatban tanulta a szakmát: Hannoverben, majd Berlinben volt nagynevű rendezők asszisztense. A növendékekkel színpadra állított Libapásztorlány legfőbb erénye éppen ez a gyakorlatiasság. Barry Moss beavatószínházat csinál. A hatalmas nylon alól fokozatosan bontakozik ki a díszlet (tervező: Lili Paula Avar), maga a tér is folyton játszik, minden jelenet más helyszínre kerül, számos kellék és apró ötlet segíti, hogy a nem operai tempóhoz szokott ifjú közönség (és az előadók) figyelme egy percre se lankadhasson. Az előadás célja nem a nagy igazságok vagy a könnyes katarzis keresése, „csak” egy jelzés az ifjúság felé, hogy létezik egy opera nevű műfaj, ami talán nem is olyan ijesztő, mint elsőre gondolták.
Henrike Legner - Fotó: © Jean-Marc Turmes
Az opera szerepeit a Theaterakademie növendékei éneklik, precízen, muzikálisan, érezhetően először szembesülve a felnőttekhez képest egészen más szinten reagáló gyerekközönséggel. Barry Moss mindent elkövet, hogy „helyzetbe hozza” a növendékeket és minél kisebbre szűkítse az előadók és a befogadók közti szakadékot. Az öt szereplő közül a holland Fee Suzanne de Ruiter a legizgalmasabb tehetség. Az a típusú nő, aki jogosan követelheti magának a reflektorfényt. Azért lép színpadra, hogy győzzön, hatással legyen a nézőkre, hiszen mindehhez megvan a maga eszköztára. A hang kiegyenlített, a jelenség dekoratív, sok akadály nem fog gördülni a karrierje elé.
Klara Brockhaus - Fotó: © Jean-Marc Turmes
A gonosz szolgálót éneklő Henrike Legner még nem tart az önismeretnek ezen a fokán. Kezd ráérezni a szerepre, de még nem tudja, vagy nem meri kiélvezni a színpadi létet és a negatív figurát. Hiszen a gonoszt megjeleníteni mindig hálásabb és izgalmasabb feladat, mint az ártatlan, pozitív főhősöket. A címszerepet éneklő Klara Brockhaus igyekszik utat találni a figurához, de talán pont az a naiv báj hiányzik belőle, ami a Hercegnőből libapásztorrá alázott lánykát szerethetővé teszi. A Herceg és a Pásztorfiú összevont alakját a pályakezdő svájci kontratenor, Elmar Hauser énekli. A nézőtéren nem tört ki forradalom, amikor szembesültek a „női hangon” éneklő férfival. Hauser amolyan kis tesztoszteron bomba, forog, nyüzsög, cukul, repül, egy musical színész eszköztárával sikeresen lopja be magát a közönség szívébe. A Király szerepére kitűzött Isaac Tolley covid-karanténba került, szerepét az utolsó utáni pillanatban Ehab Eissa vette át, ám csak a prózát mondta el, a szólamot ez előadás karmestere, Joachim Tschiedel énekelte be.
Fee Suzanne de Ruiter - Fotó: © Jean-Marc Turmes
A júliusi kedd reggelén nem a bajor felső-középosztály gyermekei töltötték meg a Prinzregententheater nézőterét. Komolyan figyelő csadoros lánykák, unatkozó suhancok, afro-amerikai fiúk és szerb macsó kiskamaszok figyelték a libapásztorlány meséjét. A külső szemlélődőnek valójában az ő reakciójuk, belefeledkezésük, bekiabálásaik, vagy éppen a „kötelező program” elleni lázadozásuk sokkal tanulságosabb volt, mint maga az előadás. A libapásztorlány okosan megírt és előadott gyerekopera. A Theaterakademie igyekezett mindent elkövetni, hogy az előadással előkészítse a terepet a jövő operaközönségének. A legfontosabb kérdésre azonban – hogy tudniillik ez a közönség tíz év múlva fog-e majd jegyet váltani egy operaelőadásra – természetesen nincsen válasz.