Hiába Prokofjev vitathatatlan zeneszerzői nimbusza, operái nem gyakori vendégek a nyugati világ dalszínházaiban. Míg Oroszországban – elsősorban Gergiev Mariinszkij Színházában – szinte a teljes életmű többé-kevésbé része az aktív repertoárnak, addig Európában csak elvétve kerülnek színre a művei, s közülük is elsősorban Gozzi színműből készült szürrealista tűzijáték, A három narancs szerelmese. Prokofjev operáinak megismerését nyilvánvalóan hátráltatta, hogy a komponista 1932-ben hazaköltözött a Szovjetunióba, s csak a rendszerváltás után, éppen Gergiev mutatta meg a világnak a szinte ismeretlen Háború és békét, A játékost, A tüzes angyalt vagy a Szemjon Kotkót. A zömében orosz nyelvű librettók és a hatalmas előadói apparátust igénylő darabok szintén nem segítették elő a művek terjedését. Ám az operaházak repertoárját is mozgatják a divathullámok, s az utóbbi években egyre több helyen vállalkoznak Prokofjev izgalmas operái – elsősorban az orosz lélek mélységeibe bevilágító Tüzes angyal és A játékos – színrevitelére.
A Kaszinó kép
Ez utóbbi négyfelvonásost választotta a bécsi Staatsoper idei első premierjének. Prokofjev első nagyoperáját a világháború alatt alig 26 évesen komponálta, megrendezésére nem kisebb név, mint Meyerhold volt felkérve, de a forradalom (már a Nagy Októberi Szocialista) elsodorta az alkalmat, s Dosztojevszkij kisregény alapján íródott Játékos csak 1929-ben, Brüsszelben került színre, franciául, átdolgozva. Az eredeti változatot a Bolsoj mutatta be, 2001-ben. Különös opera A játékos, melyben már egyértelműen megmutatja szerzője későbbi erényeit, de még felismerhető benne mestere, Rimszkij-Korszakov hangja (Érdekes gondolat, hogy miért lett a kaszinóba rohanó Alekszej „közjátéka” A láthatatlan Kityezs Kerzsenyeci csatájának parafrázisa). A librettót is jegyző komponista túlságosan ragaszkodott a Dosztojevszkij történet minden momentumához, ami olykor vontatottá teszi a művet, olyan üres fél felvonást is eredményezve, mint például a Wurmerhelm bárót inzultáló jelenet, miközben a második két felvonás már hibátlan, modern zenedráma. Prokofjev tanult mindebből, s később, A tüzes angyal írásoskor már jóval szabadabb kézzel kezelte az irodalmi alapanyagot.
Jelenet az I. felvonásból
Bécsben A játékost 1964-ben a Belgrádi Nemzeti Színház együttese játszotta egy vendégjáték alkalmából, azóta nem került színre. A vasfüggöny leomlása nemcsak azzal járt, hogy a korábban figyelmen kívül hagyott, vagy elzárt operákra (kultúrára, gondolkodásmódra) csodálkozhatott rá a nyugati közönség, hanem azzal is, hogy számos művész indulhatott el Oroszországból, gazdagítva a világ operakultúráját. Ez a folyamat az elmúlt negyedszázadban sem ért véget, a hatalmas birodalom még mindig őriz értékeket. Ha egy Bécs méretű operaház Prokofjev műhez nyúl, több szempontot érdemes figyelembe vennie. Illik legalább egy neves közreműködőt szerződtetni, hiszen pusztán A játékos miatt nem lehet eladni öt-hat házat. Világsztárok viszont nem szívesen bajlódnak nehéz Prokofjev szerepekkel, amiket aztán kevés helyen énekelhetnek, így nem térül meg a befektetésük. Viszont az előadás költségein érdemes spórolni, hiszen nyilvánvalóban nem lehet évtizedekig játszani, mint egy Verdit vagy Puccinit. A Staatsoper nagyjából e szempontok figyelembevételével tűzte műsorára az opust.
Misha Didyk
Az opera műfaj demokratizálódását jelzi, hogy egyre több női karmester és rendező (A játékos esetében mindkettő) mutathatja meg tudását a világ színházaiban, gyakran új szemlélettel termékenyítve meg az előadásokat. Probléma abból adódhat, hogy míg egy férfi az esetek nagy részében elsősorban rendező, s csak másodsorban férfi, addig a női alkotóknál gyakran megfigyelhető, hogy a darabokat elsősorban női szempontból vizsgálják. Ez igen gyakran eredményez újszerű megvilágítást (mint Florentine Klepper drezdai Bolygó hollandija), ám olykor zsákutcába vezet. Az előadás rendezésére felkért osztrák Karoline Gruber másfél évtizede állít színpadra önállóan operákat. Általában évadonként egyetlen produkcióra kap megbízást jobb német színpadokon. A Staatsoperben 2005-ben A lidércekkel mutatkozott be. Gruber Játékos-rendezésében egyértelműen Polinának jut az áldozat szerepe, a körülötte lévők színesen elrajzolt figurák. Dosztojevszkij és Prokofjev azonban nem a lány tragédiáját írták meg. Áldozat ő is, de korántsem olyan határozott kézzel megrajzolt alak, mint Alekszej – a kisregény, illetve az opera főhőse. Sőt, a művek összes játékszenvedélytől sújtott alakja és a köréjük gyűlt haszonlesők valójában mind tragikus, elátkozott alakok. Ha kiemelik közülük Polinát, felbomlik a darab egyensúlya. Jellemző, hogy Gruber annyira ragaszkodik ahhoz, hogy egy nő csak áldozat lehet, hogy végül Alekszej meg is fojtja a lányt. Hatásos megoldás, épp csak a szerzői szándékkal, az életben maradás reménytelenségétől fosztja meg főhősnőjét (annyira frappáns megoldás, mintha mintha Anyegin fojtaná meg Tatjánát).
Polina: Elena Guseva
A rendezőnő ebben a vitatható keretben profin mozgatja szereplőit, s ami az énekeseknek bizonyára a legfontosabb: hagyja őket szabadon komédiázni, érezzék csak jól magukat a színpadon. Kissé elcsépelt a mammont flitterekkel jelképezni, s állandó csillámpor-esőbe burkolni a szereplőket. Miközben a másik egyszerű ötlet, a lufik között megjelenő Nagymama éppen egyszerűsége miatt találó. Roy Spahn díszletei egy szétesett világot ábrázolnak, kár, hogy az I. felvonás hatásos örökmozgó hintalovai erősen rímelnek a Staatsoper másfél éve bemutatott Három nővér produkciójára. Szép és hatásos a nosztalgikus körhinta motívum, a kevés színű díszletben jól érvényesülnek Mechthild Seipel harsány kosztümjei és elrajzolt nagy maszkjai.
Dmitry Ulyanov és Elena Maximova
Simone Youngot több mint két évtizedes kapcsolat fűzi a Staatsoperhez. Biztos kézzel nyúlt a Játékos összetett partitúrájához, ám néha túlságosan is engedte tobzódni a zenekart, ezáltal énekesei olykor a vastagon hangszerelt orkeszterbe fulladtak. A bécsi előadás szólistáinak jó része egykor vagy még ma is a világ talán legbonyolultabb nevű operaháza, a moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko Zenés Színház tagjai. Az opera legnagyobb szerepe Alekszejé. Misha Didyk az utóbbi évek legfelkapottabb „bonyolult lelkű orosz tenor” specialistája. Valóban mindent tud Alekszejről, profin játszik, csak mindez valahogy nem jut el a néző szívéig. Kellemes hangjával okosan bánik, pont úgy, mint aki még évtizedekig szeretne megélni belőle. Igazi orosz voce és technika Elena Guseva, aki csak nemrég kezdte európai karrierjét. Még érezni rajta az elfogódottságot, ahogy egy-egy számára kellemetlen rendezői instrukciót végrehajt, Polinája nemes tartású, de kevés titokkal teli, nem az a nő, akiért érdemes bankot robbantani. Az előadás nagy neve Linda Watson, tavaly még Budapesten Brünnhildét énekelt, most pedig boldogan fürdik a Nagymama parádés szerepében. Noha hangja javát már megették a nagy Wagner-szerepek, az amerikai énekesnő láthatóan rettentően jól érzi magát új szerepköre első lehetőségében. Babulenkája nem finom orosz asszony, inkább elpusztíthatatlan sugar granny, de Watson az egyetlen, aki kisugárzásával végig be tudja tölteni a Staatsoper hatalmas színpadát, s ahogy végül a botját is odaadja a hitelezőinek az előadás egyetlen átütő drámai pillanata. Dimitry Ulyanov meglehetősen fiatalon találkozott a Generális figurájával. Alakításában egyelőre inkább a férfi, mint az apa dominál, gyönyörű áradó basszusa viszont rövid időn belül nélkülözhetetlen lesz a világban. Elena Maximova profin hozza Blanche összes sztereotípiáját, hangja viszont néhány év alatt riasztóan megkopott, egykori emlékezetes Marfája színeit alig lehet felismerni. Thomas Ebenstein ígéretes bécsi karaktertenor, sok fontos szerep vár rá anyaszínházában. A Mr. Astley rövid szerepében színpadra engedett jó kiállású Morten Frank Larsen a pesti Mandrynka bukása tükrében még kevésbé érthető, mit keres a Staatsoperben.
Babulenka: Linda Watson
Érdekes mű szólalt meg Bécsben 2017 őszén néhány előadás erejéig, A játékos, miképp Prokofjev többi operája, megérdemli, hogy időről időre felbukkanjon a világ nagy zenés színházaiban. Az orosz komponista művei ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy színesítsék a Carmenektől és Szerelmi bájitaloktól túlterhelt sztenderd repertoárt.
Fotó: © Wiener Staatsoper GmbH / Michael Pöhl
