Másfél hete – éppen a Magyar Kultúra Napján – percek alatt terjedt el városszerte, hogy „rövid, súlyos betegség után” elhunyt Massányi Viktor. Az internet népe mélyen megrendült, csak úgy záporoztak az „ezt nem hiszem el” típusú félsoros bejegyzések, a fotók, a megosztott hivatalos gyászhír és a néhány fellelhető youtube link – hogy aztán két nappal később éppen annyiszor jusson eszükbe az eltávozott művész, mint két hónappal korábban. Kegyetlen világot élünk, megdöbbenni, megtorpanni csak egy metróban zötykölődve bepötyögött lefelé görbülő szájú, netán könnyező hangulatjel erejéig érünk rá. A halott Viktornak hirtelen nagyon sok barátja lett. Pedig az elmúlt időben az emberek inkább kerülni igyekeztek őt. Évek óta sebzett oroszlánként élt. Felszegett fejű vadként nem engedte, hogy gyengének, kiszolgáltatottnak lássák, ezért inkább ő támadott, vérig sértve, akit csak ért. Harca valójában elkeseredett segélykérés volt, miközben büszkeségében sosem fogadott volna el támaszt. Negyvennyolc év döbbenetesen kevés, de el tudhat benne férni egy teljes élet is. Viktor élete valójában évekkel ezelőtt befejeződött. Amióta nem állhatott egyedül, szólistaként a színpadon, inkább csak vegetált. Fokozatosan tűnt el szeméből a rá oly jellemző magabiztos fény és vált szomorú öregemberré. Édesanyja őszi halálával pedig az utolsó láncszem is elszakadt, ami a földi léthez kötötte.

Az akkori Szovjetunióhoz tartozó Ungváron született, ahol nem lehetett könnyű az 1970-es években magyar kisebbségiként felcseperedni. Felnőtt fejjel választotta hivatásául az éneklést, miután áttelepült Debrecenbe. Még főiskolás volt, amikor bemutatkozhatott Papagenóként, majd 1994-től három szezonra Pécsre szerződött, ahol jó szerepek sora várta a pályakezdő művészt. Ekkoriban több operát és nagyoperettet játszott egy évadban a színház, s a számos nyugodt előadáson fokozatosan meg lehetett szerezni a szakmai biztonságot. Pesten a pécsiek Simon Boccanegrájaként mutatkozott be a Ferencvárosi Ünnepi Játékokon. Nem sokkal később a bariton-hiánnyal küszködő Operaház is felfedezte magának Massányi Viktor. Ám a művész, aki úgy érezhette, felért a csúcsra, valójában későn érkezett a fővárosba. Az Operaház az 1990-es évek közepétől nem vett fel státuszba magánénekeseket, így a szólistáknak a korábbi évtizedek alatt megszokott közalkalmazotti létbiztonság helyett, minden előadásért meg kellett küzdeni.

Ha úgy is érezzük, hogy Viktor a következő másfél évtizedben a fővárosi operaélet állandó szereplője volt, végigtekintve a szereplistáját, meglepően rövid felsorolást találunk. Három Mozart (Papageno, Masetto és Almaviva gróf), két Rossini (Figaro és Dandini), három Puccini (Marcello, Lescaut, Sharpless), két Csajkovszkij (Jeleckij herceg és Tomszkij gróf), egy Donizetti (Belcore), egy Leoncavallo (Silvio), néhány magyar (Petur bán, Garda Roberto, Kókai: István király - Belek, Dohnányi: A vajda tornya - Kund) és öt Verdi (Don Carlos di Vargas, Germont, Macbeth, Rigoletto, Monforte) – mindössze huszonegy szerep. Premiert alig kapott, inkább futó előadásokba állították be. Pályafutása során sohasem sikerült olyan vezetővel találkoznia, aki bízott benne és finoman terelgette. Nem csoda, hogy Nyugatra vágyott, s a bécsi Volksoperig jutva, ott éveken keresztül énekelte Germont papát és Dandinit. Aztán hazajött. Ahol úgy érezte, nem becsülik eléggé. Valójában a pesti, pláne a bécsi Opera nagyüzeme nem volt Viktornak való. Ekkor kellett volna felkerekedni és keresni egy olyan közepes német színházat, ahol fach-elsőként hosszú éveken keresztül énekelhette volna a neki való, esetenként egyenesen rászabott főszerepeket. Nem így alakult, s a nélkülözést nem tudta sem elfogadni, sem feldolgozni. A pohárhoz nyúlt, de az sem segített, sőt… Egy idő után egyre kevesebbet hívták, mondván „problémás ember”, végül a felkérések teljesen elmaradtak.

A légüres térből a Nemzeti Énekkar nyújtott felé segítő kezet. Legutóbb ősszel A béke napjában énekelt néhány szóló mondatot, de félő, hogy kevesen ismertek fel az egykori magabiztos magánénekest. Talán még ijesztőbb volt nyáron, A bolygó hollandiban, ahogy fekete ingben, üres tekintettel a nézőtérről némán sétált fel a színpadra, a „hollandi legénységeként”. Massányi Viktor, a művész akkor már halott volt. Fél évvel később az ember is… Kérdés, hogy munkásságából mi marad az utókorra. A merev tartás, hogy Germont-ként először megjelent, a közönség felé kitárt karjai, melyek várják, hogy Musettát ölelhessék, kandúrszerű léptei, ahogy Almaviva grófként tulajdon feleségét üldözte az éjszakai kertben, vagy, ahogy Peturként a kiürített poharát elhajította? Ha becsukjuk a szemünket és átgondoljuk, a számunkra megmaradt pillanatokat, többet teszünk Viktor emlékéért, mintha hangulatjeleket posztolunk.