Néhány hete egy furcsa gépirat került elő egy családi hagyatékból. A pesti barátok számára pár példányban készült sok fotóval illusztrált úti beszámolót egy Magda és Laci nevű disszidens házaspár készítette 1961-es amerikai nyaralásuk alkalmából. Az irományból kiderül, hogy a férj valami zenészféle lehetett, aki az USA-ban érkezésekor közeli kapcsolatba került Tallahassee-ben Dohnányi Ernővel. Kérésemre „Lacit” Kusz Veronika, a Zenetudományi Intézet elhivatott Dohnányi kutatója azonosította. Segítségével összeállt a kép. Dr. Bőhm László Budapesten született 1908-ban orgonaművészként és zeneíróként dolgozott, ő állította össze a napjainkban is használatos 1952-es kiadású Zenei műszótárt. Már a háború előtt is a Magyar Rádió Zenei Osztályának munkatára volt (dolgozott Bartókkal is), nyilvánvalóan innen az ismeretségük Dohnányival, aki 1931-1944 között igazgatta az osztályt. Budapest ostromát az Operaház pincéjében vészelte át. Böhm 1956-ban először Argentínába, majd Amerikába menekült, ahol a Tallahassee-ben töltött idő után a detroiti Wayne State University Radio and Television tanára lett. Itt ismerkedett meg a disszidens Magdával, akit nem sokkal később feleségül is vett. A házaspár későbbi sorsáról egyelőre nem sokat tudunk, az asszony első házasságából született fia John, jelenleg Kanadában él és jazzdobos.
Magda és Laci autóval indultak útnak felfedezni új hazájukat. A szellemes és olvasmányos naplót a feleség írta igazi pesti könnyedséggel és háború utáni életszeretettel. A korabeli amerikai viszonyok szemléletes leírásán kívül számunkra a legizgalmasabb az a rész, amikor Tallahassee-ben, Dohnányi halála után egy évvel meglátogatják a zeneszerző hátrahagyott körét. Találkoznak többek között Kilényi Edével, Dohnányi növendékével és megmentőjével, sőt, tiszteletüket teszik az özvegynél, Zachár Ilonánál is.
Az 1916-os operaházi híreket lapozgatva szembesül először az olvasó azzal a furcsa ténnyel, miszerint a hátország kulturális életén alig érezhető, hogy éppen egy világháború zajlik. Január 1-től az állami színházak tagjai megkapták rendes – tehát nem redukált – fizetésüket, ami azt is jelentette, hogy az előadásszámok a korábbi heti két-háromról február után fokozatosan emelkedtek. Kern Aurél igazgató szilárdan ült a székében, (április 28-án Bánffy gróf is megjelent, Majovszky Pál dr. miniszteri tanácsos után ismét ő lesz az intendáns) az első százhúsz előadásából száz teltházas volt, sőt, a színház 32 év után most először találta meg a pénzügyi egyensúlyát. A repertoár továbbra is igen változatos, gerincét Verdi, Puccini, Mozart (halálának 125. évfordulóján a Szöktetés a szerájból-t adták), Wagner, Erkel és a népszerű francia szerzők alkották. Néhány művet, így A walkürt, Az álarcosbált és a Fideliót, két-háromévnyi kényszerpihenő után vesz elő a színház. A kritikusok közül a legkitartóbb Tódor Jenő, aki minden egyes Puccini előadás után felháborodott azon a képtelenségen, hogy az Operaház hogyan tűzheti műsorra egy olyan élő szerző művét, aki ellenünk küzd a háborúban. A legtöbb előadást Kerner István vezényelte, a vezetőszólisták Sándor Erzsi, Haselbeck Olga, Medek Anna, 
Az elmúlt években a bécsi Staatsoper teljes Mozart repertoárja felfrissítésre került. Ennek eredményeképp nem csak a „nagy” operákat újították fel, hanem visszakerült a színház műsorára a Titus kegyelme és október elején, a Pesten méltatlanul nélkülözött 
Az öt nagy Mozart opera közül a Cosi fan tutte került utoljára az Operaház repertoárjára, megdöbbentően későn, csak 1930. január 9-én. Az osztrák szerző műveivel igen nehezen barátkozott meg Budapest közönsége, a Don Giovanni, a Figaro házassága és a Varázsfuvola is csak elvétve szerepelt a színház műsorán. Az 1910-es években gróf Bánffy Miklós és hevesi Sándor indított egy Mozart ciklust, ennek utolsó állomása volt az Álruhás kertészlány átdolgozása Goldini Mirandolinájának cselekményére. Tehát előbb „írtak” egy új Mozart operát és csak utána mutatták be az abszolút nem aktuálisnak tartott Cosi fan tuttét. A késlekedés okáról így ír Diósy Béla" Mi tagadás, a Cosi fan tutte szövege gyenge munka. A szöveg struktúrája laza, drámai cselekménye csekély. A legtöbb alak sablonos és így a szöveg igen hamar unalmassá válik. Annál csodálatosabb az új opera zenéje." 
Nem sokkal azelőtt, hogy a 130 éves Operaházat tűzijáték fénye világította volna be, történt egy fontos esemény. A jó nevű Naxos kiadó – amely elsősorban ritkaságok kiadására szakosodott, ahogy az 1980-as években a Hungaroton – kiadta Erkel Ferencünk István királyát. Korábban nem sok volt példa arra, hogy egy magyar operát külföldi kiadó jelentetetett meg először. Úgy tűnik, a Naxos szakemberei elég érdekes műnek ítélték az István királyt ahhoz, hogy vállalják a cd kiadással járó anyagi kockázatokat. Így ez lett Erkel harmadik operája, amellyel azok a külföldiek találkozhatnak, akik érdeklődnek a magyar operatermés iránt.
Ki tudja mennyi idő telt el azóta, hogy Gál György Sándor (1907 – 1980) neve utoljára nyomtatásban megjelent. Pedig nem is olyan régen történt, hogy művein nemzedékek nőttek fel. Napjainkban bármelyik kiadó megirigyelné azt a példányszámot, amelyben könyvei – elsősorban regényes zeneszerző életrajzai – elfogytak az 1950-es és 70-es évek között. Munkái bestsellernek számítottak a világtól részben elzárt Magyar Népköztársaságban. A ponyvairodalomtól államilag távol tartott ország valamennyi könyvtárában megtalálható volt Gál György Sándor életműve. Az első kifogástalan stílusban megírt, olvasmányos zeneszerző életrajz 1930-ban, az utolsó a szerző halála után, 1981-ben jelent meg. Gál papírra vetette Beethoven, Liszt, Schubert, Verdi, Erkel, Weiner, Csajkovszkij, Johann Strauss, Gershwin, Offenbach, Händel, Debussy és Honthy Hanna kifényezett, kikerekített történetét. Ezenkívül írt opera és operett lexikonokat, mindegyik kiváló és időtálló munka a maga nemében. Nagyszerű tárgyismeretről és ragyogó stílusról tanúskodnak. Csak mára nem olvassa őket senki, Atlantiszként elsüllyedtek a könyvtárakban. Aki a zeneszerzők életére kíváncsi, inkább tudományosabb munkákat keres, aki pedig életregényeket olvasna, inkább Boleyn Anna, vagy II. Miklós „titkos naplóját” veszi meg.
Egy Rigoletto előadáson történt, 1985 telén, hogy feltűnt egy pályakezdő szoprán Ceprano grófné nyúlfarknyi szerepében. A nézők a szünetben a szereposztásos táblához siettek, keresve, ki lehetett a színpadon az új, üde jelenség. Kertesi Ingridnek hívják – lehetett mindenfelé hallani az Erkel Színház hatalmas nézőterén. A nevet gyorsan megtanulta a közönség. Ingrid pedig hasonló tempóban vette birtokba a koloratúrszoprán főszerepeket. Meglepően keveset. Az Operaházban az elmúlt három évtized alatt nagyjából három tucat szerepet elénekelt. A teljes itthoni koloratúrszoprán repertoárt: Oscart, A francia királykisasszonyt, Sophie-t, Luciát, Gara Máriát, Júliát, Olympiát, Adélt, Gildát, Blondét, Adinát, Norinát és Melindát. Legnagyobb szerepeit két, olykor három rendezésben is énekelte az évek során. A színház mindenkori vezetőségében ugyanis fel sem merült, hogy mást írjanak ki rájuk, amikor Kertesi Ingrid is rendelkezésükre áll. Ő pedig a mai napig izgatottan várja a felkéréseket. Amíg az elmúlt évtizedekben számtalan tiszavirág életű karrier ért véget, Kertesi Ingrid ma is, friss nagymamaként illúziókeltő a színpadon. Mostani partnerei közül többen még meg sem születtek, amikor ő már Sophie-ként várta a Rózsalovagját. Bárki más számára istenkísértés lett volna huszonöt évvel a Strauss bemutatkozása után visszaállni a szerepbe. Ő ragyogó kék szemével és természetes bájával azonban ismét el tudta hitetni, hogy egy zárdából elhozott kislány áll a színpadon.
Számtalanszor láttam őt, amint két telefonon beszélt egyszerre és közben a számítógépen jegyeket foglalt egy csoport számára. Közben lágyan duruzsolt az ügyfelekkel, akik mind a mai napig a keresztnevén szólítják. Amikor a nézőtéren találkozunk, akkor szinte megrohanják az ismerősök, barátok, ő pedig élvezi, hogy a látott előadásról beszélhet velük. Máskor mint a szélvész közlekedik a sorok között és közben mindenkinek mond valami kedveset. Lelkesedése egy cseppet sem csökkent az évek alatt.
A világháború után sok darab eltűnt az Operaház repertoárjáról, a Parasztbecsület és a Bajazzók azonban továbbra is ugyanúgy közönség-kedvenc maradt, mint korábban. Az első években a színházban rengeteg egyfelvonásos volt műsoron, így a két verista opus csak ritkán szerepelt egy estén. Amikor 1949-től a Városi (majd Erkel) Színház az Operaház második játszóhelye lett, Mascagni és Leoncavallo zenedrámái az elsők között kerültek át a Köztársaság tári épületbe. Ezen kívül szinte minden nyáron kivitték a darabokat a Margitszigetre is. Nagyon sokáig az 1930-as produkciót adták, természetesen folyamatosan frissülő szereposztással. A Parasztbecsületbe a régiek mellett bemutatkozott Delly Rózsi, Birkás Lilian, Czanik Zsófia, Takács Paula, Laczkó Mária, Papp Júlia, Gombos Éva és Elek Éva (Santuzza), Birkás Lilian, Horányi Karola, Gergely Katalin, Mátyás Mária, Pavlánszky Edina, Endre Borbála, Vámos Ágnes, Házy Erzsébet, Tamássy Éva, Szőnyi Olga, Gombos Éva, Andor Éva és Szabó Rózsa (Lola), Járay József, Megyesi Pál, Liontas Konstantin, Simándy József, Lóránt György, Helge Roswaenge (1958-ban!), Tarnay Gyula, Csongor József, Szellő Lajos, Francisco Lazaro és Mártay Ferenc (Turiddu), Virágos Mihály, Tóth Lajos, Fodor János, Varga András, Radnai György, Oláh József és Sólyom Nagy Sándor (Alfio), Uher Zita, Halász Éva, Garancsy Márta, Szabó Anita és Szirmay Márta (Lucia). Az előadásokat Komor Vilmos, Kerekes János, Pless László, Koltay Ferenc, Lukács Miklós, Tóth Péter és Blum Tamás vezényelte.
Talán negyed évszázadonként volt az Operaház történetében akkora sikersorozat, mint ami a Parasztbecsület 1890. december 26-i magyarországi bemutatóját követte. Az évad végéig húsz előadást kellett tartani Mascagni remekművéből, a következő szezonban harminckétszer ment az egyfelvonásos. Akkoriban még nem volt a színháznak évadokra előre tervezett repertoárja, a napi – heti műsor érzékenyen követte a közönségigényt, különben üresen állt volna a színház. A premier sikere elsősorban Gustav Mahlernek köszönhető, akinek rövid pesti főzeneigazgatói működésének a Ring első két darabajának bemutatása mellett éppen a Parasztbecsület színrehozatala volt a legjelentősebb tette. Mahler az elsők között fedezte fel az opera értékeit, így Budapesten játszották először Olaszországon kívül. Noha a kritika hűvösen fogadta a Parasztbecsületet, a közönség azonnal a verizmus hatása alá került. A Magyarországi bemutatón Santuzzát Szilágyi Arabella, Lolát Ábrányiné Wein Margit, Turiddut Szirovatka (Balta) Károly, Alfiót Veress Sándor, Luciát Henszler Helén énekelte. A produkció 1912-ig folyamatosan műsoron volt, számtalan új beállóval. Rotter Gizella, Vasquez Italia, Komáromy Mariska, Lantes Assunta, Kaczér Margit, Schiff Etel, Bartóky Matild, Diósyné Handel Berta, Koncsek Mariska, Stoll Gizella, Krammer Teréz, Berts Mimi, Szamosi Elza és Haselbeck Olga Santuzzát, Francesco Signorini, Francesco Runcio, Julius Perotti, Arányi Dezső, Kertész Ödön