Caruso

Az 1916-os operaházi híreket lapozgatva szembesül először az olvasó azzal a furcsa ténnyel, miszerint a hátország kulturális életén alig érezhető, hogy éppen egy világháború zajlik. Január 1-től az állami színházak tagjai megkapták rendes – tehát nem redukált – fizetésüket, ami azt is jelentette, hogy az előadásszámok a korábbi heti két-háromról február után fokozatosan emelkedtek. Kern Aurél igazgató szilárdan ült a székében, (április 28-án Bánffy gróf is megjelent, Majovszky Pál dr. miniszteri tanácsos után ismét ő lesz az intendáns) az első százhúsz előadásából száz teltházas volt, sőt, a színház 32 év után most először találta meg a pénzügyi egyensúlyát. A repertoár továbbra is igen változatos, gerincét Verdi, Puccini, Mozart (halálának 125. évfordulóján a Szöktetés a szerájból-t adták), Wagner, Erkel és a népszerű francia szerzők alkották. Néhány művet, így A walkürt, Az álarcosbált és a Fideliót, két-háromévnyi kényszerpihenő után vesz elő a színház. A kritikusok közül a legkitartóbb Tódor Jenő, aki minden egyes Puccini előadás után felháborodott azon a képtelenségen, hogy az Operaház hogyan tűzheti műsorra egy olyan élő szerző művét, aki ellenünk küzd a háborúban. A legtöbb előadást Kerner István vezényelte, a vezetőszólisták Sándor Erzsi, Haselbeck Olga, Medek Anna, Sebeők Sári, Székelyhidy Ferenc, Rózsa S. Lajos, Szemere Árpád és Venczell Béla voltak. Ekkor szerződött a színházhoz a frissen végzett Palay Matild, aki a következő évtizedben sorra átveszi a drámai szoprán szerepeket, és ekkor csábították át a Népoperából Basilides Máriát, akinek Carmenjét így jellemezték: „Észbontó jelenség, akiről elhiszi az ember, hogy kárhozatba viszi a férfiakat és a szerelemesek végzete lehet.”

Az elmúlt években a bécsi Staatsoper teljes Mozart repertoárja felfrissítésre került. Ennek eredményeképp nem csak a „nagy” operákat újították fel, hanem visszakerült a színház műsorára a Titus kegyelme és október elején, a Pesten méltatlanul nélkülözött Idomeneo is. Mozart egyik legmélyebb, de mindenképpen legmodernebb színpadi művét a huszonötödik születésnapja után néhány nappal mutatták be Münchenben. A zeneszerző soha ennyire messze nem merészkedett a hagyományos operai formák felbomlasztásában: áriái szinte észrevétlenül folynak bele a következő recitativóba, majd úsznak át egy együttesbe, vagy közzenébe. Az Idomeneo alapkonfliktusa szerint a krétai királynak fel kell áldoznia egyetlen fiát, Idamantét, hogy lecsillapítsa Poszeidón haragját. Ez az apa-fiú kapcsolat ragadhatta meg Mozart képzeletét, aki mögött ekkoriban még ott állt Leopold. Apjával a komponálás idején is szinte naponta váltott levelet. Leopold válaszaiból világosan látszik, hogy mennyire óvta minden modernségtől gyermekét, akinek zsenijét egyre nehezebben tudta kordában tartani. Wolfgang számára pedig nyilvánvalóan egyre terhesebb lett ez a kontroll. Tudatosan, vagy tudat alatt erről mesél az Idomeneo: egy királyfiról, aki végül legyőzi a démont és bűnös apja helyett élete párjával trónra kerül.

Az öt nagy Mozart opera közül a Cosi fan tutte került utoljára az Operaház repertoárjára, megdöbbentően későn, csak 1930. január 9-én. Az osztrák szerző műveivel igen nehezen barátkozott meg Budapest közönsége, a Don Giovanni, a Figaro házassága és a Varázsfuvola is csak elvétve szerepelt a színház műsorán. Az 1910-es években gróf Bánffy Miklós és hevesi Sándor indított egy Mozart ciklust, ennek utolsó állomása volt az Álruhás kertészlány átdolgozása Goldini Mirandolinájának cselekményére. Tehát előbb „írtak” egy új Mozart operát és csak utána mutatták be az abszolút nem aktuálisnak tartott Cosi fan tuttét. A késlekedés okáról így ír Diósy Béla" Mi tagadás, a Cosi fan tutte szövege gyenge munka. A szöveg struktúrája laza, drámai cselekménye csekély. A legtöbb alak sablonos és így a szöveg igen hamar unalmassá válik. Annál csodálatosabb az új opera zenéje." A magyarországi bemutatóra Lorenzo da Ponte szövegét Lányi Viktor fordította, a díszleteket és a jelmezeket az előadás rendezője, Márkus László tervezte. Már ekkor táncokkal dúsították a hatszereplős vígoperát, melynek koreográfusa Brada Ede, karmestere Rékai Nándor volt. A bemutatón Fiordiligit Sándor Erzsi, Dorabellát Bodó Erzsi, Ferrandót Rösler Endre, Guglielmót Kálmán Oszkár, Don Alfonsót Szende Ferenc, Despinát (akit az esetleges szemérmetlen áthallások elkerülése végett szemérmesen Rosinává kereszteltek) Halász Gitta énekelte. A Cosi fan tutte nem érdekelte a közönséget. Az első évben hétszer ment, majd 1932-ben még egyszer (ekkor Szabó Lujza és Báthy Anna énekelték a testvérpárt), 1935-től Ferencsik János vette át az előadást, mely 1938-ig maradt repertoáron.

Nem sokkal azelőtt, hogy a 130 éves Operaházat tűzijáték fénye világította volna be, történt egy fontos esemény. A jó nevű Naxos kiadó – amely elsősorban ritkaságok kiadására szakosodott, ahogy az 1980-as években a Hungaroton – kiadta Erkel Ferencünk István királyát. Korábban nem sok volt példa arra, hogy egy magyar operát külföldi kiadó jelentetetett meg először. Úgy tűnik, a Naxos szakemberei elég érdekes műnek ítélték az István királyt ahhoz, hogy vállalják a cd kiadással járó anyagi kockázatokat. Így ez lett Erkel harmadik operája, amellyel azok a külföldiek találkozhatnak, akik érdeklődnek a magyar operatermés iránt.

Ki tudja mennyi idő telt el azóta, hogy Gál György Sándor (1907 – 1980) neve utoljára nyomtatásban megjelent. Pedig nem is olyan régen történt, hogy művein nemzedékek nőttek fel. Napjainkban bármelyik kiadó megirigyelné azt a példányszámot, amelyben könyvei – elsősorban regényes zeneszerző életrajzai – elfogytak az 1950-es és 70-es évek között. Munkái bestsellernek számítottak a világtól részben elzárt Magyar Népköztársaságban. A ponyvairodalomtól államilag távol tartott ország valamennyi könyvtárában megtalálható volt Gál György Sándor életműve. Az első kifogástalan stílusban megírt, olvasmányos zeneszerző életrajz 1930-ban, az utolsó a szerző halála után, 1981-ben jelent meg. Gál papírra vetette Beethoven, Liszt, Schubert, Verdi, Erkel, Weiner, Csajkovszkij, Johann Strauss, Gershwin, Offenbach, Händel, Debussy és Honthy Hanna kifényezett, kikerekített történetét. Ezenkívül írt opera és operett lexikonokat, mindegyik kiváló és időtálló munka a maga nemében. Nagyszerű tárgyismeretről és ragyogó stílusról tanúskodnak. Csak mára nem olvassa őket senki, Atlantiszként elsüllyedtek a könyvtárakban. Aki a zeneszerzők életére kíváncsi, inkább tudományosabb munkákat keres, aki pedig életregényeket olvasna, inkább Boleyn Anna, vagy II. Miklós „titkos naplóját” veszi meg.

Egy Rigoletto előadáson történt, 1985 telén, hogy feltűnt egy pályakezdő szoprán Ceprano grófné nyúlfarknyi szerepében. A nézők a szünetben a szereposztásos táblához siettek, keresve, ki lehetett a színpadon az új, üde jelenség. Kertesi Ingridnek hívják – lehetett mindenfelé hallani az Erkel Színház hatalmas nézőterén. A nevet gyorsan megtanulta a közönség. Ingrid pedig hasonló tempóban vette birtokba a koloratúrszoprán főszerepeket. Meglepően keveset. Az Operaházban az elmúlt három évtized alatt nagyjából három tucat szerepet elénekelt. A teljes itthoni koloratúrszoprán repertoárt: Oscart, A francia királykisasszonyt, Sophie-t, Luciát, Gara Máriát, Júliát, Olympiát, Adélt, Gildát, Blondét, Adinát, Norinát és Melindát. Legnagyobb szerepeit két, olykor három rendezésben is énekelte az évek során. A színház mindenkori vezetőségében ugyanis fel sem merült, hogy mást írjanak ki rájuk, amikor Kertesi Ingrid is rendelkezésükre áll. Ő pedig a mai napig izgatottan várja a felkéréseket. Amíg az elmúlt évtizedekben számtalan tiszavirág életű karrier ért véget, Kertesi Ingrid ma is, friss nagymamaként illúziókeltő a színpadon. Mostani partnerei közül többen még meg sem születtek, amikor ő már Sophie-ként várta a Rózsalovagját. Bárki más számára istenkísértés lett volna huszonöt évvel a Strauss bemutatkozása után visszaállni a szerepbe. Ő ragyogó kék szemével és természetes bájával azonban ismét el tudta hitetni, hogy egy zárdából elhozott kislány áll a színpadon.

Gara Márk vendégposztja

Számtalanszor láttam őt, amint két telefonon beszélt egyszerre és közben a számítógépen jegyeket foglalt egy csoport számára.  Közben lágyan duruzsolt az ügyfelekkel, akik mind a mai napig a keresztnevén szólítják. Amikor a nézőtéren találkozunk, akkor szinte megrohanják az ismerősök, barátok, ő pedig élvezi, hogy a látott előadásról beszélhet velük. Máskor mint a szélvész közlekedik a sorok között és közben mindenkinek mond valami kedveset. Lelkesedése egy cseppet sem csökkent az évek alatt.

A világháború után sok darab eltűnt az Operaház repertoárjáról, a Parasztbecsület és a Bajazzók azonban továbbra is ugyanúgy közönség-kedvenc maradt, mint korábban. Az első években a színházban rengeteg egyfelvonásos volt műsoron, így a két verista opus csak ritkán szerepelt egy estén. Amikor 1949-től a Városi (majd Erkel) Színház az Operaház második játszóhelye lett, Mascagni és Leoncavallo zenedrámái az elsők között kerültek át a Köztársaság tári épületbe. Ezen kívül szinte minden nyáron kivitték a darabokat a Margitszigetre is. Nagyon sokáig az 1930-as produkciót adták, természetesen folyamatosan frissülő szereposztással. A Parasztbecsületbe a régiek mellett bemutatkozott Delly Rózsi, Birkás Lilian, Czanik Zsófia, Takács Paula, Laczkó Mária, Papp Júlia, Gombos Éva és Elek Éva (Santuzza),  Birkás Lilian, Horányi Karola, Gergely Katalin, Mátyás Mária, Pavlánszky Edina, Endre Borbála, Vámos Ágnes, Házy Erzsébet, Tamássy Éva, Szőnyi Olga, Gombos Éva, Andor Éva és Szabó Rózsa (Lola), Járay József, Megyesi Pál, Liontas Konstantin, Simándy József, Lóránt György, Helge Roswaenge (1958-ban!), Tarnay Gyula, Csongor József, Szellő Lajos, Francisco Lazaro és Mártay Ferenc (Turiddu), Virágos Mihály, Tóth Lajos, Fodor János, Varga András, Radnai György, Oláh József és Sólyom Nagy Sándor (Alfio), Uher Zita, Halász Éva, Garancsy Márta, Szabó Anita és Szirmay Márta (Lucia). Az előadásokat Komor Vilmos, Kerekes János, Pless László, Koltay Ferenc, Lukács Miklós, Tóth Péter és Blum Tamás vezényelte.

Talán negyed évszázadonként volt az Operaház történetében akkora sikersorozat, mint ami a Parasztbecsület 1890. december 26-i magyarországi bemutatóját követte. Az évad végéig húsz előadást kellett tartani Mascagni remekművéből, a következő szezonban harminckétszer ment az egyfelvonásos. Akkoriban még nem volt a színháznak évadokra előre tervezett repertoárja, a napi – heti műsor érzékenyen követte a közönségigényt, különben üresen állt volna a színház. A premier sikere elsősorban Gustav Mahlernek köszönhető, akinek rövid pesti főzeneigazgatói működésének a Ring első két darabajának bemutatása mellett éppen a Parasztbecsület színrehozatala volt a legjelentősebb tette. Mahler az elsők között fedezte fel az opera értékeit, így Budapesten játszották először Olaszországon kívül. Noha a kritika hűvösen fogadta a Parasztbecsületet, a közönség azonnal a verizmus hatása alá került. A Magyarországi bemutatón Santuzzát Szilágyi Arabella, Lolát Ábrányiné Wein Margit, Turiddut Szirovatka (Balta) Károly, Alfiót Veress Sándor, Luciát Henszler Helén énekelte. A produkció 1912-ig folyamatosan műsoron volt, számtalan új beállóval. Rotter Gizella, Vasquez Italia, Komáromy Mariska, Lantes Assunta, Kaczér Margit, Schiff Etel, Bartóky Matild, Diósyné  Handel Berta, Koncsek Mariska, Stoll Gizella, Krammer Teréz, Berts Mimi, Szamosi Elza és Haselbeck Olga Santuzzát, Francesco Signorini, Francesco Runcio, Julius Perotti, Arányi Dezső, Kertész Ödön, Vincenzo Larizza, Werner Alberti, Henry Prevost, Váradi Emil, Giovanni Lunardi és Pichler Elemér Turiddut, Várady Sándor, Beck Vilmos és Mihályi Ferenc, Zádor Dezső Alfiót. Az előadásba rengeteg vendégművész mutatta meg tudását, közülük Gemma Bellincioni, Lili Lejo, Wyns, Emmy Destinn és Maria Labia a nevesebbek. A 100. Parasztbecsületet 1895. október 30-án tartották, a jeles előadást maga a zeneszerző vezényelte. A 200. alkalomra se kellett sokat várni, 1911 novemberében volt.

Ma már nehéz elképzelni, micsoda tisztelet övezte a két világháború között Dohnányi Ernőt. Egyszerre volt zeneszerző és tanár, zongoraművész és karmester, a Zeneakadémia és a Rádió zenei részlegének igazgatója, a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya és az összes lehetséges kitüntetés birtokosa. Nyilvánvaló, hogy nem lehet valaki mindenben egyformán tehetséges és sikeres. A kritika az esetek nagy részében mégis szemet hunyt, amikor a Nemzeti Nagyság nem alkotott akkora csodát, mint azt a kultúrfölény lázában égő ország remélte. Dohnányi operaházi premierjei után is szinte kizárólag dicsérő sorokat lehet olvasni. A szerző színpadi művei kétféle gyökérből táplálkoznak. Egyfelől abból a magyar és német eredetű, jó értemben vett konzervatív polgári hagyományból, melybe a komponista beleszületett, nevelkedett és művészileg kiteljesedett. Másfelől viszont időnként megpróbálkozott magyaros műveket alkotni, melyet utólag – főleg Bartók és Kodály „tiszta forrásának” fényében – talán a finom ízlésű művész maga is szégyellt kicsit. Dohnányi és életműve 1945 után tiltólistára került. Hetven év távlatából feleslegesnek tűnik ez az intézkedés. Ahogy Szabados Béla vagy Hubay Jenő művei természetesen koptak ki az Operaház és a hangversenytermek műsorrendjéről, ugyanúgy tűntek volna el a kevéssé időtálló, keletkezésük korát merősen magukon viselő Dohnányi opusok is.