Caruso

A Bayerisch Staatsoper majdnem húsz éve, 1997-ben mutatta be Herbert Wernicke Elektráját. A produkció annyira jól sikerült, hogy szokatlan módon, kisebb megszakításokkal ugyan, de azóta is műsoron tartják. Az időszakos pihentetések ellenére – hiszen Richard Straus zenedrámája még Münchenben sem töltené meg évadonként fél tucatszor a nézőteret – a színház vezetése érezhetően törekszik arra, hogy a remekművet minden esetben Németország, sőt talán a világ egyik legkiválóbb operaházához méltó szereposztásban prezentálja. Mindez a gondosan karbantartott Elektra esetében nemcsak az jelenti, hogy a főszerepekre kiválóan éneklő énekeseket szerződtetnek, hanem efölött olyan művészeket igyekeznek találni, akik személyiségükkel is be tudják töltetni a hatalmas teret.

Meglehetősen izgalmas kirándulások várhatnak azokra, akik hajlandók lemerészkedni a Mozarttól Pucciniig tartó kitaposott ösvényről. Szerencsére napjainkban a színházak egyre tarkábbá váló repertoárja és az immáron szinte követhetetlenné duzzadt cd kiadás is segíti a felfedezőket. A látókörét mindenki a saját ízlése-belátása szerint szélesítheti, mindenesetre az új művek megismerésének egyik érdekes vonala, ha az ember megpróbálja meghallgatni azokat a műveket, amelyek valaha az Operaházban színre kerültek. Az elmúlt százharminc évben több mint négyszázötven opera volt repertoáron, melyek közül akadt olyan, amelyre ezernél is többször telt meg a színház, de olyan is, amelyik csak egyetlenegyszer hangzott fel – okkal, vagy ok nélkül.

Néhány hete hatalmas búúzás kísérte A trubadúr Erkel színházi felújítását. Mindig örömteli, ha a közönség hangosan mond véleményt, sokkal tisztább képlet, mint bátran álnevek alatt írogatni. Hogy maga az előadás jó vagy sem, ítélje meg az, aki megnézte. Azonban 2016-ban „hagyományos Trubadúrt” reklamálni – jelentsen bármit is a jelző – több mint anakronizmus. Remélhetőleg nem nagyon akad épeszű néző, aki az operairodalom egyik legkuszább librettóját a maga valóságában akarná látni, műtűzzel és kasírozott várbörtönnel, kidülled szemű narancssárgára kent cigányasszonnyal, fehér álszakállas roskatag öreg harcossal és kardcsörgető énekkarral. Aki erre vágyik, nézze meg az 50-es években készül olasz filmet, tökéletes élményben lesz rész. A trubadúrba számos rendezőnek tört bele a bicskája, sőt talán egyáltalán nem született teljesen elfogadható színrevitele az elmúlt évtizedekben. De éppen ez a kísérletezés lendíti előre a műfajt.

 1. Nem Galgóczy Judit volt az első magyar alkotó, akinek haragos közönséggel kellett szembenéznie, hanem az Oscar-díjas Szabó István, akit 1995-ban a bécsi publikum fujjolt ki. Rendezése valójában egyetlen látványos ötletre épült: Kovács Attila díszlete a bebombázott Staatsopert ábrázolta, melyet az előadás alatt újjáépítettek.

A világ jelentős operaházai közül utolsóként a Wiener Staatsoper tegnap hirdette meg a következő szezonját. Valamikor a Magyar Királyi Operaház vezetői „vágyázó szemüket” állandóan Bécsen tartották, az ottani sikerekkel próbálkoztak Pesten is, az ott bevált művészeket hívták vendégszerepelni. Aztán a vasfüggöny elszakította ezt a függő viszonyt is, a rendszerváltás után olyan jelentős volt a két színház költségvetése kötött a különbség, hogy magyar igazgató csak nyálat csorgatni járhatott Ausztriába. Napjainkra az internetnek hála, minden információ elérhetővé vált, így nem kell 250 kilométert utazni, ha valaki képet akar kapni egy operáról vagy egy művészről.

Friedmann Mór, a Dohány utca első főkántora előbb a Bazilikával szemben, majd a zsinagóga közelében, a Károly körút 13-ban lakott. Az épület helyén ma nagy árkádos, klinkertéglás ház áll. Itt élt a házaspár – a feleség Goldmark Johanna, a zeneszerző testvére volt – és gyermekei: Henrietta (1858 - ?), Szidónia (1858 – 1920), Gizella (1860 – 1876), Sándor (1862 - ?), Arnold (1863 - ?), Lajos (1866.IV.16. – 1936) és Rudolf (1872 – 1918). Az öt idősebb testvérről nem találni adatokat, ám a két fiatal fiú kisebb-nagyobb nyomot hagyott operatörténetünkben. Az asszimiláció hatására mindketten divatos, magyar történelmi keresztnevet kaptak, egyiket az elkoptathatatlanul népszerű, Kossuth Lajos, másikat a várva várt trónörökös, Rudolf után nevezték el. Folytatva apjuk beilleszkedési törekvését, amire művészi pályára léptek, megszabadultak a gyakori és zsidós hangzású Friedmann vezetéknévtől, és az igazán ősi Kárpáthra (gyakran Kárpátnak írtál) cserélték. Keresztnevüket is megváltoztatták, Lajos Ludwigként lett világhírű, Rudolf pedig Rezsőként került a színlapra.

Különleges történet a Friedmann családé, hiszen előbb az apa, majd a fia is olyan lehetetlenül nagy utat járt be, amely elképzelhetetlen lenne máshol, mint a múlt századi Közép-Európa szívében. Moritz Friedmann 1827. március 7-én született egy apró Zemplén vármegyei faluban, Alsó-Hrabóczon (ma Nižný Hrabovec) valószínűleg Galíciából áttelepült jómódú zsidó családba. Az eszes gyereket születi rabbinak szánták, ezért a kor szokásainak megfelelően már tizenkét éves korában kezébe kellett venni a vándorbotot, hogy egyedül végigjárva az általa fontosnak vélt rabbikat, az ő iskoláikban gyarapítsa tudását. Útjának nagyobb állomásai Pápa, Pozsony és Berezó voltak, s miközben tanult, maga is tanítóként kereste a kenyerét. Már tizenhárom éves korában feltűnt szép hangjával, gyakran érte a megtiszteltetés, hogy előimádkozóként állhatott a gyülekezet előtt. Vándorlásai során 1844-ben Sopronkereszttúrra (ma Deutschkreutz) érkezett, ahol a szegény Goldmark Szimche Ruben (1798., Lubin – 1868., Pest) mellett elsajátította a kántori teendőket. Szokatlan módon, fogékony volt a világi tudományokra, ezért a közeli Sopronban pedagógiai tanulmányokat folytatott. Friedmann Móric a Goldmark család mindennapjaiban is részt vett, mestere huszonegy gyereke közül a tizenkét éves analfabéta, ám hegedűn kiválóan játszó fiát, Károlyt ő tanította meg írni-olvasni, lányát, Johannát (1827 – 1911) pedig feleségül kérte. Goldmark Károly később, Bécs ünnepelt szerzőjeként sem feledkezett meg sógoráról és annak családjáról.

Egyelőre nincs kerítés az osztrák-magyar határon, de már nem lehet egyszerűen áthajtani az elárvul őrbódék között, a forgalmat lassítják, szúrópróbaszerűen ellenőrzik az autókat, rég nem látott, kilométeres sor torlódik fel Hegyeshalom előtt. Az egyesült Európa – legalábbis Magyarországról – összeomlani látszik. Néhány évig azt reméltük, örökre magunk mögött hagyhatjuk a sorompókat és a mogorva határőröket. Mára ismét felsejlik az árnyuk. Különös mindezt átélni éppen akkor, amikor az ember a Staatsoperbe igyekszik Eötvös Péter frissen bemutatott Három nővérének előadására. A székelyudvarhelyi alkotó napjaink egyik legnépszerűbb kortárs zeneszerzője Goldmark Károly óta az első élő magyar komponista, akinek operáját a bécsi színház műsora tűzte. A páratlan gesztusból Magyarország kulturális kormányzata is hasznot húzhatott volna. Nem tette.

Egyszerre különös és jellemző, hogy az Operaház 130 éves történetében mindössze két alkotónak, az 1920-as években Márkus Lászlónak, majd az 1990-es években Nagy Viktornak sikerült a teljes Niebelung gyűrűjét színpadra állítania. Közismert, hogy a Ring operaházi színrevitele Gustav Mahler nevéhez köthető, de ő csak az első két estét tudta 1889-ben elvezényelni. A január 27-i Walkür magyarországi bemutatón Csiky Gergely fordításban František Broulik énekelte Siegmund, Szendrői Lajos Hunding, Ney Dávid Wotan, Maleczkyné Ellinger Jozefa Sieglinde, Szilágyi Arabella Brünnhilde és Fleiszig Mariska Fricka szerepét. A siker nagy volt, s a tetralógia többi darabjával szemben a zenedráma szinte azonnal az Operaház repertoárjának szerves részévé vált. Az első produkció több mint harminc évig műsoron maradt, Mahler után Márkus Dezső, Kerner István, ifj. Ábrányi Emil és Szikla Adolf vezényelte az előadásokat. Siegmundot Julius Perotti, Karel Burian, Julius Bochníček és Georg Anthes, Wotant Beck Vilmos, Várady Sándor Fritz Feinhals és Rózsa S. Lajos, Sieglindét Hilgermann Laura, Italia Vasquez, Ney Hermin, Krammer Teréz, Kaczér Margit és Medek Anna, Brünnhildét Diósyné Handel Berta, Ney Hermin, Flattné Gizella, Italia Vasquez, Matzenauer Margit és Haselbeck Olga énekelte.

A Semperoper vezetősége egy csodálatos újítást vezetett be, amikor A walkür előadásánál mellőzte a szövegkiírást. A német színházban valószínűleg feleslegesnek vélték az anyanyelvi vetítést, egy sztárszereposztásban előadott Wagner operánál pedig jogosan gondolták úgy, hogy a külföldről érkező vendégek tisztában vannak a mű cselekményével. Az sem elhanyagolható, hogy az énekesek olyan szinten voltak a szöveg birtokában, hogy azt magától értetődő természetességgel és plasztikusan tudták közvetíteni. A feliratozás megszűnésével kiesett egy figyelemmegosztó láncszem és így egyszerűbb lett a színpadra, illetve a zenére fókuszálni. Különös paradoxon, de a darab megértését segíteni hivatott szövegkiírás elhagyásával, az előadást jóval koncentráltabban lehetett követni.

 Christopher Ventris és Petra Lang

A drezdai Semperoper pazar első emeleti büféjében a pezsgő és a bajor perec mellett egy ideje pattogatott kukoricát is lehet kapni. Előkelő papírdobozkában, szagmentesen. De ettől még popcornt, kaviáros szendvics vagy Bambi torta helyett. Mondhatnánk, hogy ízléstelen, hogy részletkérdés. Pedig nem az. Minden bizonnyal azért vezette be az új terméket a büfébérlő, mert kereslet van rá. A színház közönsége ma inkább popcort majszol, mint lazac carpacciót, inkább sört iszik, mint pezsgőt. Ez az apróság nagyon élesen világít rá arra a jelenségre, hogy a hatalmas költségvetésű, impozáns zenepalotáknak milyen eszközöket kell bevetni ahhoz, hogy a közönségét kiszolgálja, megtartsa. A szünetek végén a papírdobozok üresen hevernek a márványasztalokon. Ma még. De lehet, hogy nemsokára ugyanolyan apokaliptikus látomásokban lesz részünk egy-egy előadás végén, mint a multiplexek utolsó vetítése előtt, ahol szinte bokáig gázol az ember a lehullott popcornban mire eljut a vetítőteremig.