Caruso

Hiába a Lulu hiába a 20. század első felének zenetörténészek által egy egyik, ha nem a legjobban becsült darabja, a közönség kegyeit nem sikerült elnyernie 80 éves viszontagságos színpadi pályafutása alatt. Míg Berg másik művét, a Wozzecket ha ímmel-ámmal is, de mára elfogadták, addig a befejezetlen – majd hosszas huzavona, az özvegy ódzkodása után végül 1979-ben Friedrich Cerha által kiegészített – Lulu a mai napig világszerte csak röpke szériákat ér meg. Kevés színház kísérletezik az opera színrevitelével, lévén az elképesztő energia-befektetés legjobb esetben is általában leginkább csak erkölcsi sikert eredményez. Alban Berg korának Merész Nagyoperáját akarta megírni, ám ebben tragikus halála megakadályozta. A „mi lett volna ha…” kérdés ez esetben éppoly értelmetlen, mint a Turandot esetében. Az elkészült két felvonás is lehet kerek egész, míg a vázlatok alapján évtizedekkel később nagy tisztelettel elkészített utolsó rész a Puccini opus végéhez hasonlóan minden jószándék ellenére darabidegen marad. A különbség annyi, hogy míg a Turandotnál a hiány „mindössze” negyed óra, a Lulunál mintegy 80 perc.

Csodák márpedig nincsenek. Magát csapta be, aki reménykedett, hitt a tündérmesében, a gyógyulásban. Az orvostudomány bizonyosan mindent megtett érte, de menetrendszerűen a daganat diadalmaskodott. Ha valaki Pesten belenézett Dmitri Hvorostovsky szemeibe, már láthatta bennük a veszett harc kétségbeesését. Ritkuló fellépésekein egyre ijesztőbbé váló roncsként botorkált a színpadra, hogy újra és újra, talán utoljára megkapaszkodjon a világszép hangjába és a közönség szeretetébe. Torokszorító élmény utolsó Cortigiani-ja a tavaszi MET jubileumon és a következő gálák törött karral, bénuló szájjal, látván, ahogy emberfeletti munkával próbálja uralma alatt tartani testét, kontrollálni énekét. Elképzelni sem tudjuk, micsoda küzdelem lehetett felöltözni, könnyednek tűnő léptekkel felmenni a pódiumra miközben a test, amibe a Hang és az Ember be van zárva, egyre kevésbé akart engedelmeskedni. Nyáron néhány fénykép, ülve, vastag szemüveggel, aztán csend. Csak reménykedni lehet, hogy néhány hete sikerült elzárni előle az újságokat, melyek idő előtt keltették halálhírét. „Még cár vagyok!” – kiáltott fel utolsó erejével Borisz Godunov – egy fontos szerep, mellyel sosem sikerült színpadon találkozni –, mielőtt összecsuklott volna.

Gioacchino Rossinit a legnépszerűbb operaszerzők között tartjuk számon, ám, ha megkapargatjuk ezt a felületes állítást, villámgyorsan kiderült, hogy mindez koránt sincs így. Rossinit, A sevillai borbély szerzőjét tiszteli a haza közönség, a szerző több mint 40 operájának tizede sem szólalt meg itthon.

A rendezők – már az igazi színházi alkotók, nem a minden-mindegy sarlatán nagytöbbség – jóideje igen nehéz helyzetbe hozták a repertoárszínházakat. A nagy operaházak ugyanis joggal várják el, hogy a hatalmas költségen, többhavi munkával előállított produkcióik évekig minőségromlás nélkül használhatóak legyenek. Ám a rendező távozása után akár kiváló asszisztensek által felfrissítve egy előadás sohasem tudja megtartani a premier-színvonalat. A helyeztet tovább nehezíti, ha új szólisták állnak be s gyakran pusztán videó-élmények és játékmesterek segítik az alig néhány napos felkészülésben. Ilyen körülmények között az egykor legalaposabban előkészített előadások is gyorsan a felismerhetetlenségig képesek amortizálódni.

A gießeni színház évek óta úgy próbál nézőket csalogatni, hogy az premierjei között szép számban kínál ritkaságokat. Az ötlet kiváló, hiszen a német kisvárostól alig egy órára van Frankfurt és Wiesbanden, kettőre Köln, Bonn, Dortmund, Düsseldorf és Essen – s a városok operaházai egymással is erős versenyben vannak. Távolságok arrafelé nincsenek, az utak kiválóak, a vonatközlekedés előadás után is használható. Így jó ideje természetesek tehát az operai kirándulások, sőt bizonyos tartományokban színházjegyekkel a közlekedés ingyenes.

Különös aktualitást nyer Peter Grimes az Amerikából indult, ám Pestre is lecsapódó szexuális zaklatási hullám tükrében. Britten közvetlenül a világháború után nagyon fontos mondatot adott az eredetileg nyugdíjas tengerészként megálmodott Balstrode szájába: „Élj, ha hagynak és hagyj te is mindenkit élni.” A vihar által összezárt közösség szinte himnuszként ismételgeti a kapitány szavait. A mondat nemcsak 1945-ben volt fontos, az utána következő többé-kevésbé békés, gyarapodó európai évtizedeknek is jeligéje lehetne. Mindez mára összetörni látszik, ahogy az angol halászfalu lakói is abban a másodpercben megfeledkeztek róla, amint Grimes belépett a kocsmába. Az első adandó alkalommal megindul ellene hajtóvadászat, s a tömeghisztériának egyetlen vége lehet, a halász egyetlen megmaradt barátja szólítja őt fel az öngyilkosságra. Britten fájdalmas emberismeretét tükrözi a zárójelenet, ahol az előző éjszakai gyilkos indulatait kialudt közösség élete úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna.

Létezett valaha egy szép operaházi hagyomány: ha egy jeles művész elérkezett tagságának negyedszázados évfordulójához, kiválaszthatott egy szerepet, melyben a barátok, pályatársak és a nagyközönség méltóképp megünnepelhette. Kukely Júlia 2005-ben a Toscát kérte jubileumi előadásul, s el is énekelhette – egyetlen alkalommal. Pontosan tudta, hogy a szerep vokális képességei határain mozog, az övénél jóval drámaibb hangokat is elnyelt már a hatalmas Puccini zenekar. Mégis egyetlen előadás kedvéért megtanulta, torkába ültette a főszerepet, melyet pályája során legalább egyszer magáénak akart tudni. Micsoda szakmai alázat, önkontroll és saját képességbe vetett hit kell ahhoz, hogy valaki hónapokig megszállottan dolgozzon egyetlen tavaszi este kedvéért. Juli persze diadalt aratott, az Erkel Színház nézőtere – mely jórészt az ő kedvéért telt meg – méltán ünnepelte. Mintha a korábbi évtizedek összes szerepe előtanulmány lett volna Floria Toscához, a vidékről jött lányhoz, aki énekesnőként Róma kedvence lett. Soha többet nem kapott főszerepet. Ötvenegy éves múlt ekkor.

Az elmúlt hetekben parázs társadalmi vita körvonalazódott a színház és a szexuális erőszak témakörében. Az elmúlt évszázadokban nemcsak a színjátszás történetét kísérték végig különböző esetek, hanem természetes módon magán a színpadon is megjelentek a csábító, erőszakoskodó, elcsábított, megejtett, elbukott és felmagasztalt hősök. Hogy az operákban mennyire foglalnak el központi helyet ezek a történetek, azt az alábbi negyven esetből álló válogatás bizonyítja.

Hiába Prokofjev vitathatatlan zeneszerzői nimbusza, operái nem gyakori vendégek a nyugati világ dalszínházaiban. Míg Oroszországban – elsősorban Valery Gergiev Mariinszkij Színházában – szinte a teljes életmű többé-kevésbé része az aktív repertoárnak, addig Európában csak elvétve kerülnek színre a művei, s közülük is elsősorban Gozzi színműből készült szürrealista tűzijáték, A három narancs szerelmese. Prokofjev operáinak megismerését nyilvánvalóan hátráltatta, hogy a komponista 1932-ben hazaköltözött a Szovjetunióba, s csak a rendszerváltás után, éppen Gergiev mutatta meg a világnak a szinte ismeretlen Háború és békét, A játékost, A tüzes angyalt vagy a Szemjon Kotkót. A jó részt orosz nyelvű librettók és a hatalmas előadói apparátust igénylő darabok szintén nem segítették elő a művek terjedését. Ám az operaházak repertoárját is mozgatják a divathullámok, s az utóbbi években egyre több helyen vállalkoznak Prokofjev izgalmas operái – elsősorban az orosz lélek mélységeibe bevilágító Tüzes angyal és A játékos – színrevitelére.

Bizonyos kor után mindenki szembesül a kérdéssel: mit hordoz magában szülei sorsából, útjából, döntéseiből. Fehér András nem sokkal a II. világháború traumája után született, 1947 februárjában. Édesapja, Fehér Pál tenorista Otto Klemperer haladó szellemű Kroll Operájában kezdte a pályafutását, majd a német határok bezáródása után a zürichi színházban többek között a Festőt énekelte a Lulu 1937-es ősbemutatóján. Svájcból hazatérve a Városi Színházban Kámán Imre Joséphine császárnéjában Napóleont játszotta Németh Mária partnereként. A törvények azonban itthon is utolérték, működési területe a Goldmark teremre koncentrálódott, majd a csend évei következtek. Tóth Aladár igazgatói kinevezését követően azonnal szerződtette Fehér Pált, aki haláláig az együttes megbecsült tenoristája maradt.