A kezdetek
Richard Straussra elsősorban, mint a múlt század első évtizedeinek egyik legmeghatározóbb zeneszerzőjére tekintünk. Ő maga azonban igen sokáig foglalkozását, a karmesterséget tekintette elsődleges pénzkereseti forrásának. Az „I. Richardhoz”, azaz Wagnerhez hasonlóan Strauss zenéjét is előbb ismerték meg Budapesten a koncertteremben, mint az operaszínpadon, hiszen a Filharmóniai Társaság Zenekara már 1891. januárjában bemutatta az Itáliából című szimfonikus költeményét. „Reméljük nem találkozunk ezzel a művel többé a Filharmónia Társaság műsorán.” – írta a korabeli kritika. Nem fogadták kedvezőbben négy évvel később a Halál és megdicsőülést sem, s 1897-ben a Till Eulenspiegelről így szólt a bírálat: „Ilyen zenei tótágast, összevisszaságot még nem komponált szabadlábon lévő muzsikus.” Straussot nyilván nem rendítették meg az ehhez hasonló bírálatok, hozzá volt szokva jelentősebb zenei központok elutasításához is. Idővel a berzenkedőkkel együtt a hívek és a kíváncsiak tábora is egyre nőtt.
Holnap, március 7-én vesznek végső búcsút a néhány hete, élete 90. évében elhunyt tenoristától, Szigeti Lászlótól. Két kérdés van, amit megválaszolatlanul hagyott maga után az idős művész: miért nem kérdeztük meg, amíg köztünk volt, hisz bizonyára akadt volna mesélnivalója, és hogy mi maradt meg Szigeti László művészetéből visszavonulása után több, mint három évtizeddel. 1977-ben maga döntött úgy, hogy tizenöt sikeres évad és jónéhány főszerep után fontosabb a magánember, a férj és a családapa, mint az operaénekes. Ezután is vállalt még néhány előadást, majd csendben kivonult az Operaházból, hogy csak a jubileumi köszöntésekre térjen vissza kezet fogni az éppen aktuális igazgatókkal. A folyosókon pedig egyre kevesebben ismerték meg a gyönyörű tartású, hófehér hajú idős urat…
Az Operaház régi balettkara – abból az időből, amikor még Bánffy Miklós gróf volt az intendáns, Kern Aurél az igazgató, - az a sok táncosnő, aki gyerekkora óta egy öltözőben, egy gyakorlóteremben, egy színpadon dolgozott és táncolt, ma is ápolja a régi barátságot. Össze-összejönnek néhanapján egy kávéházban, vagy cukrászdában és elbeszélgetnek az elmúlt szép időkről. Bár valamennyien férjhez mentek azóta, a legtöbben még ma sem idősek, hiszen a balettkar tagjait ötéves korukban veszi fel és húsz-huszonöt éves korukban már nyugdíjazza az Operaház igazgatósága. Néhányan az idősebbek közül már finom, őszülő öregasszonyok, s akad egy hatvanöt éves hölgy is közöttük, aki még a régi Nemzeti Színház tánckórusából került az Operához.
N, mint Norma. A 19. század első másfél évtizedében tornádó söpört végig Európán elpusztítva embereket, megingatva társadalmi rendeket. Egy csöpp szigetről, Korzikáról indulva meg sem állt Moszkváig, hogy onnan lassan visszakullogva végül az óceán közepén fejezze be a történelem egyik legnagyobb ívű életét Bonaparte Napóleon. Európa a kábulatból csak lassan ébredt, testén a sebek csak nehezen hegedtek. Az új korszaknak a Bécsi Kongresszus (1814) volt a nyitánya. A felbolydult és kiábrándult világ elől ekkoriban még el lehetett menekülni, hiszen még léteztek az álmok. A romantika korszakába léptünk. Hogy ez a komolyzenében mit jelent? Sokminden belefér a következő évtizedekbe, Schubert erdei álmodozásaitól, Meyerbeer nagyoperáink színpadra varázsolt jégrevüiig. Van néhány zeneszerző, akinek a képe azonnal beugrik a romantika szó hallatán: a lobogóhajú Liszt, vagy a tüdőbeteg Chopin. Ilyen az angyalarcú szőke hajú olasz Vincenzo Bellini is. Már a szicíliai komponista életét is igyekeztek romantikus mesének beállítani, aki epekedett a szép hölgyekért – s a szalonok dámáitól a primadonnákig mindenki halk „oh”-okat sóhajtva csodálták a gyönyörű férfit, aki ontotta magából az elbájoló végtelenül áradó melódiákat.
1901. március 16. Milánó. Az egész város a Teatro alla Scalában tolong. Alig néhány héttel 
Ismét New Yorkban, de most nem "csak úgy", hanem a cél: Ernani premier a Metropolitanban. Kedvenc városom, a darabot nagyon szeretem, Hvorostovsky, Furlanetto... Mi kell még?
A Tannhäuser legutóbbi operaházi előadása magyar színpadon egészen szokatlan botránnyal végződött: a címszereplő Pilinszky Zsigmond már a darab legelején teljesen berekedt, mire a közönség egy része pisszegni, fütyülni kezdett, s ezt az ellenséges tüntetést mindaddig folytatta, míg a berekedt tenoristát a harmadik felvonásra ki nem cserélték.
Richard Wagner először 1863. júliusában járt Pesten, hogy két hangversenyt vezényeljen saját műveinek részleteiből. Az akkoriban merőben újszerűnek számító zene valódi felesedezésnek bizonyult a kis számú ám annál lelkesebb közönség részéről. Íme három részlet a korabeli sajtóból.
Pol Plancon egyike azoknak a világhírű basszistáknak, akik sosem mutatkoztak be Pesten, hírük mégis elért hozzánk. Elsőre talán furcsán hangzik ez a megállapítás, de ha végignézzük, hogy az elmúlt évszázad csaknem valamennyi jeles basszusa – Saljapintól és Alexander Kipnistől, Cesare Siepin, Nicola Rossi-Lemenin és Matti Talvelán át Jevgenyij Nyesztyerenkóig – itt hagyta névjegyét legalább egy-egy este erejéig. Plancon legendája csak jóval halála, 1914 után kapott idehaza szárnyra. A hatvanas években kezdődött itthon az a kor, amikor lassan beszivárogtak azok a „nyugati” bakelitlemezek, amelyek a megszállottaknak igazi szenzációkat tartalmaztak.
Ma kereken 125 éve mutatták be Verdi utolsóelőtti operáját, az Otellót a milánói Scálában. Mindenki, aki számított, ott tolongott az olasz opera fellegvárában, hogy hallhassa a hetvenhárom éves mester legújabb opusát, a világ minden tájáról érkeztek a kritikusok és tudósítók. Ebben az időben kevés zenei esemény mozgósított ennyi embert. A hatalmas siker igazolta, hogy az idős mestert még mindig nem lehet leírni, még mindig van új mondanivalója és képes a formai megújulásra is. Az ősbemutatót Franco Faccio vezényelte, a Verdi által gondosan kiválogatott és betanított szereposztás élén 