Caruso

A Caruso életét feldolgozó könyvek hosszú polcokat tölthetnek meg. Számtalan hivatásos és félhivatásos szakíró vizsgálta a világ talán leghíresebb énekesének életét a legkülönfélébb szempontok szerint. Akad a kötetek között tudományos és bulvár is szép számmal. Akad azonban egy, ami még hiányzik a könyvek közül: az, amit egy pszichológusnak lenne érdemes megírnia. Végigelemezni a nagy tenorista életét, ugyanis igen tanulságos lenne megnézni Caruso lelkének alakulását. Számtalan esetet ismerünk, amikor a művészi nagyság nem áll arányban az emberi nagysággal, azaz olykor jelentős művészek is lehetnek igen egyszerű és gyarló emberek. Az utóbbi évtizedekben, ha eszünkbe jut az olasz tenorista, általában a felvételein kívül csak A nagy Caruso című olykor levetítésre kerülő szirupos életrajzi filmben ábrázolt téves mítosz alakjára tudunk emlékezni. Talán felesleges is említeni, hogy a látványos és sztárokban bővelkedő amerikai film csak sarokpontjaiban van köszönőviszonyban Enricónk valódi életével. A film azonban vitathatatlanul megtette hatását, hiszen nagyban ennek köszönhető, hogy az énekes alakja tovább élt az emberek tudatában.

Nemrég, amikor Angerer Margitról írtam, azt hittem, hogy az ő ifjúságánál bonyolultabb történetbe nem fogok egyhamar belefutni. De – ahogyan ez lenni szokott – már a következő „elfeledett énekes” élete is hatalmas csavarokat és fehér foltokat tartogatott. Gyenge Anna Kézdivásárhelyen született, a lexikonok szerint 1890. április 19-én, vagy 1894. március 20-án (Néhol az 1884-es, - egyébként irreális - dátum szerepel.). Mindez kissé különös annak tükrében, hogy a Csík megyei polgári leányiskola (ma Petőfi Sándor Általános Iskola) IV. osztályának előmeneteli és mulasztási naplójában, az 1907/08-as tanévben születésnapjaként 1893. április 20. van feltüntetve. Anna édesapja, (miklósvári) Gyenge János igen hamar meghalt, anyja második férjével, Vitos Károly hadnaggyal talán súrlódásai lehettek a leánynak, mindenesetre gyorsan Kolozsvárra küldik tanulni (Valószínűleg Csíkszeredára is járt, s egy másik verzió szerint pedig a székelyudvarhelyi a Tanítóképzőben is megfordult.). Minden bizonnyal itt láthatott életében először színházat, mely iránt életre-szóló szerelemre lobbant. Akkoriban szokás volt, hogy a csinos, ám vagyontalan lányok színésznőnek álltak, hogy ott feltűnve, minél előbb jó partit tudjanak maguknak csinálni. Anna igen fiatalon, tizennégy évesen Pestre került, Rákosi Szidi legendás színiiskolájába. A növendéket úgy Szidi mama, mint fia, Beöthy László, - a Király és a Magyar Színház akkori igazgatója - igen tehetségesnek találta. Hamar felléptették az évtized operett-sikerében, a János vitézben, ahol Medgyaszay Vilmától vette át Iluska szerepét. Ezután 1911-ben Krecsányi Ignác szerződtette két évre temesvári társulatába, mely nyaranta Budán is tartott előadásokat. Gyenge ekkor ismerkedett meg Rosner Dezső bankárral, akivel 1912-ben házasságra lépett, s egy zord februári estén Krecsányi hiába várta színházban a lányt, szálláshelyéről hozták a hírt, hogy Amerikába szökött. Az előadás elmaradt.

Azt hiszem, generációmnak egyik meghatározó „színházi” élménye, amikor általános iskolásként rendszeresen elrángatták a fél iskolával együtt az Andrássy úti Állami Bábszínház valamelyik szörnyűséges előadására. Hogy a nyomorult tanulók csendbe üljék végig az izgalmasnak ítélt tanmeséket, az előadások előtt mindig kijött valaki a függöny elé, és elmesélte, hogy majd bepillanthatunk a kulisszák mögé. Valamiért én akkor azt hittem-reméltem, hogy a gügye mese helyett a színházi varázs titkaiba avatnak be. Ez persze sosem történt meg., így a bábszínházi matinék rendre dupla csalódással záródtak. Enyhet legfeljebb a kakasos nyalókák adtak, olykor rágógumival a piros állat szíve helyén. Azt hiszem, a lelke mélyén minden nézőt izgat a kulisszák mögötti zárt és titokzatos világ. Ha a szomszédasszony unokája balettozni tanul és szerepel a Diótörőben, vagy az egyik kolléganő fia statisztál a Barátok köztben, úgy érezzük, hogy egy kicsit a mi is részesei vagyunk a dolognak. Valószínűleg ugyanezért fogynak tisztességes példányszámban a nagy művészek (ön)életrajzai is. Hátha kiderül róluk valami. Közelebb kerülhetünk az Ismeretlen Világhoz.

T, mint Traviata Érdekes megfigyelni, – s ez nem csupán itthoni jelenség – hogy a Traviata előadásoknak egészen másfajta közönsége is van, mint a többi operának. Nemcsak idős házaspárok, úgynevezettet operabarátok vagy turisták töltik meg a színházakat, hanem fiatalok is. Az embernek olyan érzése van ha rájuk néz, mintha egy beteljesülés előtti estén Violetta történetével akarnák megpecsételni (bevezetni?) a kapcsolatukat. Mintha egy kis könnyezés és egy jó vacsora után a lányok (valamiért úgy érzem, általában ők veszik a jegyet) kicsit megtisztulnának, „Lám így is lehet csinálni! Ez velünk is előfordulhatna.” A fiúk talán csak annyit éreznek, hogy a kötelező kultúrprogram és a kiadós hagymás rostélyos után végre mindent szabad. Hosszú volt az út, amíg a párizsi kurtizánról szóló opera a bukástól és a megbotránkozástól eljutott az elfogadáson át a világszerte legkeresettebb operák közé. Mert bizony hatalmas merészség volt az 1850-es években Verditől, hogy kortárs színdarabot zenésített meg, egy olyan nőről, akinek életvitele igen távol állt az operába járó közönség akkori társadalom-felfogásától. Nem szabad elfelejteni, hogy az özvegy komponista ekkoriban vidéki birtokán együtt élt Giuseppe Strepponi énekesnővel, s ezt a vadházasságot sem nézte jó szemmel a közvélemény. Az 1853-as velencei bemutató másnapján így írt Verdi: „A Traviata tegnap este meg bukott. Nem tudom, ki a hibás érte, én vagy az énekesek. Az idő majd eldönti.” Eldöntötte.

Nem tudom, ki ismeri a svédek egyik hagyományos édességét, a Hercegnő tortát. A Prinsesstårta néhány réteg levegős piskótából, tejszínhabból és tejszínes vaníliakrémből áll, a tetejére pedig néhány milliméter vastag – általában halványzöld – marcipán kerül. Amikor a Svéd Királyi Balett Csipkerózsika előadása után egy kellemes cukrászdában kihozták a tortát, azt gondoltam, ennél tökéletesebben nem is lehetett volna materializálni az imént látottakat. Igen dekoratív, édes, kellemes, csak egy csöpp hiányérzetünk marad utána, nem hagy az emberben mély nyomot. Hogy hol ettünk jó Sacher tortát, öt évvel később is meg tudjuk mondani, eredetiségnek ez a fajta lehetősége is hiányzik valahogy a Prinsesstårtából.

„Csak az hal meg, akit elfelejtenek.” – olvashatjuk annyiszor a megnyugtatásra szánt szavakat. Aztán az esetek nagy részében lassan ködbe vész az elhunyt emléke. Akárhogy fogadkoztunk, az idő lassan felülírja a múltat. Keveseknek adatik meg, hogy fennmaradjanak a rostáján, ez a zsenik, a nagy művészek, tudósok, uralkodók, kiemelkedő politikusok és a jeles bűnözők kiváltsága. Kerek tíz esztendeje népes had gyűlt össze a Károly körút 13-15-ös számú vöröstéglás ház árkádjai alatt. Emléktáblát avattak az akkor száz esztendeje született Neményi Lili utolsó lakóháza falán. Meglepő volt, hogy mennyien jöttek el emlékezni az akkor már tizennégy éve halott művésznőre. S egy évtized múltán úgy tűnik Neményi Lili emléke mit sem halványodott. Sanzonestet tartanak a tiszteletére, képzőművészeti pályázatot rendeztek a napokban, az általa útnak indított vándorserleg ma is évente gazdát cserél Debrecenben, kottái használatban vannak a Színművészeti Egyetemen, bútorai megtekinthetők a pesterzsébeti Emlékszobában. Mikor foglalkoztunk ennyit kortársaival, mondjuk Szecsődi Irénnel, Takács Paulával, vagy Jámbor Lászlóval? Mi lehetett Neményi Lili évszázadot átölelő titka?

A stockholmi Nemzeti Galériában őriznek egy korabeli ceruzarajzot, amin jó királyuk, III. Gusztáv látható a nászéjszakáján. Az uralkodó ijedten nézi a feltárulkozó Sofia Magdalénát, látszólag semmiféle gerjedelmet nem vált ki belőle az ifjú hölgy. Szerencsére azonban akad valaki a hálószobában, bizonyos Adolf Fredrick Munck személyében, aki átsegítette a házaspárt a kezdeti nehézségeken. (El tudunk képzelni Magyarországon valami hasonló gúnyrajzot bármelyik feltétel nélkül tisztelt uralkodónkról?) A történetet maga Munck írta le, levele hozzáférhető ma is a Királyi Levéltárban, a fent nevezett rajzot pedig bárki megvásárolhatja képeslapként a Nemzeti Galéria shopjában. Gusztáv az egyik legeredetibb királyuk volt, akinek számtalan dolgot köszönhetnek, többek között a ma is működő opera és balettegyüttes megalapítását. Később egy Álarcosbálon Jacob Johan Anckarström hátba lőtte őt. A történet több alkotót is megihletett, közülük Giuseppe Verdi Az álarcosbál című operája a legjelentősebb. A svédek szerencsésnek mondhatják magukat, hogy az itáliai géniusz egy olyan zenedrámát komponált, ami akár nemzeti operájukká is válhatna – ha foglalkoztatná őket egy pillanatig is a nemzeti opera kérdésköre. De látszólag ezt éppoly könnyedén nélkülözik, ahogy az exkirályukról is árulják a gúnyrajzot. Ne feledjük, hogy a jelenleg uralkodó család ősei, a Bernadotte-ok francia vidéki ügyvédek voltak, mostani királynéjuk hostess-ként dolgozott a Müncheni Olimpián, amikor felfigyelt rá Károly Gusztáv, a trónörökösük férje pedig korábban személyi edzőként segítette a hercegnő életét. Svédország nem rabja a történelmének, nem csinál nemzeti ügyet, vagy turistalátványosságot Az álarcosbál előadásaiból. Meglepő módon 1927 óta az idén novemberi a negyedik felújítás a Királyi Operaházban. Stockholmban, erősen megelőzve a divatot, már 1958-ban III. Gusztávot tették meg a mű főszereplőjének, nem pedig Boston kormányzóját, Riccardót. Hogy királyuk története mégis élő valóság számukra, jelzi két apróság. A premierhez kapcsolódóan csöpp kiállítást állítottak össze a színház aulájában. Az egyik vitrinben megtalálható az a partitúralap, melyből az ominózus álarcosbálon, 1792. március 16-án vezényeltek. A gondos karmester megjelölte a taktust is, ahol a halálos lövés eldördült. És nem ez volt az egyetlen tárgy aznap az Operaházban, mely tanúja volt a gyilkosságnak. Az előadáson játszó egyik fagott ugyanis szintén abból a korból maradt fent, és bizonyíthatóan játszottak is rajta az ominózus estén. Ezek a tárgyak mégsem többek, mint érdekes morzsák, az előadással senki sem hozta kapcsoltba őket.

Tizennyolc, vagy tizenkilenc éves lehettem, amikor először találkoztam Hamari Júliával. Egy ismerősünk addig győzködte őt, amíg a következő pesti mesterkurzusára bemehettem és énekelhettem neki. Egy kislány állt egy nagy művésznő előtt, és a legjobb tudása szerint énekelt. Három nappal később már Németországban voltam vele. Azóta lett ő a tanárnőm, a példaképem és a pótmamám. Szinte gyerekként kerültem a bűvkörébe. Életemben először voltam egyedül, először ültem repülőn. Csodavilágba kerültem. Az Eltville-i kastélyban zajlott az egész napos kurzus. Nagyon sokan voltak, én meg csak ültem és hallgattam, amit mondott. Szigorú volt és következetes. Elképesztett a koncentrációja és a munkabírása, reggeltől estig ült és hallgatta a növendékeket. Egyszer se ment ki még inni sem. Amikor sorra kerültem, ránéztem, és szinte szavak nélkül tudtam, mit kell csinálnom. Azonnal megvolt közöttünk az összhang. Júlia szerint az első pillanatban kiderül, hogy két ember gondolatai mennyire egyeznek meg, hogy mennyire éreznek rá egymásra. Az énekesek élete érzésekből áll. A lexikális tudás hasonló, hiszen ugyanabból a kottából ugyanazokat a hangokat énekli mindenki, kizárólag belülről, a saját lényétől lesz más a végeredmény. Az ember minden pillanatban változik, más ingerek érik, és ettől mindig máshogy fog énekelni. Túl azon, hogy ma is a tökéletes énektechnikája birtokában van, melynek segítségével bármit meg tud mutatni, olyan módon építi be személyes színpadi- és élettapasztalatát az énektanításba, hogy azzal egy teljesen új világot nyit meg a nála tanuló művészek-jelöltek, vagy akár a már pályán lévő énekesek előtt. Nem csak száraz technikát tanít, a hang meglétét alapnak tekinti. „A füllel is látni kell, szemmel is hallani kell, hangszalagokkal kell gondolkozni, az agynak üresnek kell lenni, hogy mindezt be tudja fogadni.” Olyan érzetekre irányítja rá tanítványai figyelmét, amelyeknek az esetek jelentős részében tudtukon kívül vannak birtokában. Nem támaszról és lágyszájpad emelésről beszél, hanem a tudatot formálja, az előadásmód, az ízlés, az értelem mellett, legfőképp az érzelem, a lélek, a zene oldaláról közelíti meg az éneklést. „Minden érzésedet énekeld bele a zenébe!”

Kevés olyan átgondolt művészképző intézetről hallottam, mint a müncheni Színiakadémiáról. Aligha akad még egy olyan iskola, ahol ennyire komplexen folyik az oktatás. A Bayerische Theaterakademie azonban nemcsak az elméleti tudásra koncentráló intézmény, noha minden színházzal kapcsolatos szakma elsajátítható benne, énekestől a sminkesig, díszlettervezőtől a színpadmesterig. Az Akadémia birtokában van Németország egyik legszebb századfordulós színháza, a bayreuth-i mintára épült Prinzregententheater. Itt nem csak az év végi vizsgákat tartják, hanem folyamatos prózai és zenés előadásokkal a növendékek állandóan színpadon, közönség előtt tudják bizonyítani maguknak és a nézőknek, hogy hol tartanak a fejlődésükben. Ezek a megmérettetések kiválóan alkalmasak arra, hogy leküzdjék a lámpalázat és megszerezzék azt a rutint, amit csak színpadon lehet elsajátítani, így hatalmas lépéselőnybe kerülnek egyéb növendékekkel szemben. Az idei évad első bemutatóját november közepén tartották. Klaus Zehelein professzor, az intézmény vezetője két egyfelvonásost párosított össze ez alkalomra. Akik valami könnyed Mozartra, vagy valami hasonlóan bájos darabra gondolnak, tévednek. Németország legismertebb dramaturgja két olyan művet párosított össze, melyek magukban se sokat szerepeltek a színházak repertoárján, nemhogy együtt. Münchenben mégis összefőzték Donizetti: I pazzi per progetto és Oscar Strasnoy: Le Bal című kortárs egyfelvonásosait. A két igen távoli mű között nem ördögtől való dolog párhuzamot vonni.

Kevés olyan időszak volt kontinensünk elmúlt történetében, amikor lakóinak megadatott egy békés emberöltő. Nem nagyon éltek olyanok, akik életükbe ne találkoztak volna a háború valamilyen formájával. Ez hatott a mindenkori művészekre is. Sőt, életük természetes része volt. A kortárs komponistákon kívül akár Bach óta szinte kivétel nélkül minden zeneszerző szembesült az értelmetlen pusztítással, és annak következményeivel, a mindennapos halállal, vagy a megcsonkított emberekkel. Ez alól Giuseppe Verdi sem lehetett kivétel. A megkomponált csatákhoz saját életéből meríthetett ihletet. Mi ezektől a közvetlen élménytől egyelőre megfosztattunk. Szerencsénkre. Amikor az 1950-es évek elején az Operaház bemutatta Mejtusz Ifjú gárda című szovjet opusát Nádasdy Kálmán hiperrealista rendezésében, állítólag a nézők közül többen rosszul lettek a kivégzési jelentnél. Hála a filmeknek és a számítógépes játékoknak, mindennapi ingerszintünk annyira megemelkedett, hogy egy ilyen jelenettől arcizmunk sem rándulna. A rendezőknek más eszközöket kell találniuk, hogy mondanivalójukat beégessék a nézők tudatába.