Caruso

Eddig nem volt bizalmam a különböző internetes csomagküldő szolgálatokhoz, de amikor Gyenge Anna életét próbáltam megírni, felbukkant egy cd - melyet mindössze 89 centért hirdettek. Vesztenivalója nincs az embernek, ha kétszáz forintért nem jön meg a lemez, se nagy baj. Igaz, hogy szállítással együtt hét dollár lett a végösszeg, de még ezt is ki lehet bírni valahogy. S láss csodát, az ígért határidő (a rendelés után egy hónappal) előtt két héttel már meg is érkezett Amerikából a lemez: ötvenpercnyi Gyenge Anna - az eddig ismert három ária helyett.

A magyar operaigazgatók vigyázó szemeiket hagyományosan Bécsre vetik, sőt, a legtöbb esetlen a legfeljebb odáig látnak el. Hosszú időn keresztül Pest azokat az újdonságokat mutatta be, amiket Bécs már sikeresen kipróbált. Így volt ez Csajkovszkij két operájával is, az Anyegin 1897-es osztrák premierjét 1902-ben követte a magyar, a Jolanta 1900-as bécsi bemutatója után mi is megrendeltük, lefordíttattuk, kiosztottuk a szerepeket – aztán valamiért azóta sem került színre. A Hofoper 1902-ben Gustav Mahler vezényletével, Erik Schmedessel Hermann szerepében mutatta be a harmadik Csajkovszkij-opust, a Pikk dámát. Ez Pesten csak 1945-ben került színre, csodálatos szereposztással. (Nyilvánvalóan ezzel gondoltak kedveskedni a megszálló szovjet csapatok úriembernek vélt vezetőinek. A Pikk dáma néhány év után eltűnt az Operaház műsorrendjéről, majd az 1977-es felújítás sem járt nagyobb sikerrel.) A mű gyökeret vert Ausztriában, 1954-ig folyamatosan műsoron volt, majd 1982-ben Kurt Horres rendezésében újították fel. Ezt a produkciót élesztette fel Ioan Hollender, 1992-ben Vladimir Atlantov, Szergej Lejferkusz, Vladimir Chernov, Mirella Freni, Vesselina Kasarova és Martha Mödl főszereplésével. Az előadás TV felvétele bejárta a világot, és jó eséllyel egyik mozgatórugója volt a 90-es években elindult, mára lassan lecsengett Pikk dáma divathullámnak. A lekopott produkció egyik utolsó előadást még nekem is szerencsém volt látni 1999 nyarán, ekkor Plácido Domingo, Szergej Lejferkusz, Dmitrij Hvorostovsky, Galina Gorchakova és Rita Gorr álltak a szereposztás élén. A Pikk dáma legutóbbi felújítása 2007-ben volt Bécsben, a zenekar élén Seiji Ozawa állt, a rendező Vera Nemirova, a díszlettervező Johannes Leiacker, a jelmeztervező Marie-Luise Strandt volt, a főszereplők Neil Shicoff, Martina Serafin és Anja Silja voltak. Ioan Hollender újabb parádés lehetőséget talált egyik legkedvesebb tenorjának, az elpusztíthatatlan Silja után pedig szinte kiabált A grófnő szerepe.

A Verdi-bicentenárium évében szinte valamennyi operaház igyekszik valami érdekességgel előhozakodni. Jó lenne azt írni, hogy bizonyára számtalan új könyv és cd is napvilágot fog látni, de erre kevesebb az esély. A különböző összkiadások alig több mint tíz éve, a komponista halálának centenáriumán elárasztották a még létező piacot, sok értelme nincs ismételni, új felvételek azóta szinte kizárólag dvd-re készültek. Így elsősorban a színházak felelőssége, hogy lehetőséget adjanak Verdi művészetének 21. század eleji újragondolására. A Zágrábi Nemzeti Színház vezetősége Kovalik Balázst bízta meg, hogy újítsa fel az egyik legnépszerűbb Verdi-opust, az Aidát.

Amikor tavaly télen ráakadtam Széll Kálmán Lackfi című operájának zongorakivonatára, nagyon megörültem. Eszembe jutott, mennyire érdekes lehet apránként összegyűjteni olyan magyar, vagy magyar vonatkozású műveket, melyeket már rég elfelejtett mindenki, sőt a maguk idejében se nagyon sikerült gyökeret verniük a köztudatban. A méltán elfeledett opusok természetesen csak féregnyúlványai zenei kultúránknak, ambiciózus szerzőiken kívül olykor csak páran hittek a sikerben. A legújabb kotta, amely felpiszkálta kutatószenvedélyemet egy arisztokrata tollából származik, s ami még pikánsabbá teszi, hogy Londonban jelent meg angolul és olaszul. Hogyan lehetséges mindez? Erre a rejtvényre is igyekszem fényt deríteni.

Nem tudom, ki hogy van vele, a magam részéről nem olvastam talán egyetlen krimit sem, mióta a tízes éveim végén, húszas éveim elején végigrágtam magam minden akkoriban hozzá férhető Agatha Christie-n. Nem mintha bármiféle ellenérzésem lenne a műfajjal kapcsolatban, egyszerűen nem jutott eszembe, hogy ezt is lehet olvasni vagy nem volt rá érkezésem. A minap mégis megakadt a szemem egy könyvcímen az egyik antikváriumban. „Gyilkosság a Metropolitan Operában.” Hát ez meg kinek juthatott eszébe? A kissé viseltek kiadványt az Európa Kiadó adta ki 1969-ben. Legalább szerzek magamnak két könnyű estét! – gondoltam. Már a téma is izgalmasnak ígérkezett, aztán megpillantottam az író nevét: Helen Traubel. Lehetséges volna, hogy a nagy Wagner énekesnő szabadidejében detektívtörténeteket gépelt? Bármennyire is hihetetlen, de így történt.

A II. világháború befejezése több szempontból is törésvonal az Operaház történetében. Többek között a színház játékrendje is erősen átalakult ekkor. Wagner művei 1945 után alig kerülhettek színre Pesten, noha azok játszásához minden adott lett volna. A bolygó hollandi 1951-ben került először színre hét évnyi szünet után. Ekkor két szereposztásban újították fel, október 3-án és 17-én. Oláh Gusztáv állította ismét színpadra az operát, a korábbi, vagy azzal közel azonos díszletben. Az előadásokat Lukács Miklós vezényelte, Dalandot Székely Mihály és Bencze Miklós, Sentát Takács Paula és Rigó Magda, Eriket Simándy József, majd Nagypál László, A hollandit pedig Fodor János és Jámbor László énekelték. A kevés kritika, mely ránk maradt elmarasztaló. A szocialista realizmus éveiben egyértelműen elutasítják a darab vadromantikáját. „Nem ilyen komor, nyomasztó, fantasztikus mesét kívánnak az operairodalommal most ismerkedő, zenei kultúrához először hozzájutó dolgozó rétegek. Hangulatuktól távol áll az ilyen vigasztalan, ködös misztikum.” – írja a Világosságban a kor széljárásoz kiválóan alkalmazkodó Péterfy István. A produkció ennek ellenére folyamatosan játékrenden maradt. Az előadásokat később Pless László, Várady László m.v., Tóth Péter és Georg Sebastian m.v. is vezénylik, Sentaként Laczkó Mária, Erikként Joviczky József áll be.

Wagner a Lohengrin bemutatója után levelet írt Huber Károlynak, melyben a Rienzit ajánlotta a Nemzeti Színháznak. Hogy a szerzőt művészi érdekek vezették, vagy pusztán anyagi megfontolásból próbálta eladni kevéssé népszerű ifjúkori művét, jó kérdés. A színház vezetése nem hallgatott Wagnerre, végül csak 1874-ben mutatták be a Rienzit, s meg is bukott, négy előadás után örökre eltűnt a pesti színpadokról. A Wagner operái közül Lohengrin (1866) után a Tannhäuser (1871) következett, csak ezután A bolygó hollandi. Az 1873. május 10-i magyarországi bemutatót a színház első karmestere, a Münchenből szerződött Richter János vezényelte, aki később Bayreuth egyik nagyágyúja lett. Wagner librettóját id. Ábrányi Kornél fordította magyarra, az előadást Böhm Gusztáv rendezte, a szerepeket Kőszeghy Károly (Daland), Tannerné Szabó Rózsa (Senta), Pauli Richárd (Erik), Saxlehner Emma (Mary), Verbőczy Károly (Kormányos), Angyalfi Sándor (Hollandi) énekelték. A közönség csalódott volt, modernebb operát vártak. Ach sie sind die guten alten Zeiten! „E dalmű minden benne foglalt szépség, lángeszűség és érdekesség mellett sem képes úgy hatni a közönségre, hogy egyéb részei bő kárpótlást nyújtanának a leghatásosabb mozzanatok mellőzéséért.” – szólt a korabeli bírálat. Valóban lehettek problémák az előadással, ugyanis a rendelkezésre álló kisszámú karszemélyzet miatt a III. felvonás eleji nagy kórusrészt egyszerűen mellőzték. 1874. szeptemberében Ilma Murska vendégként énekelte Sentát, Odry Lehet Hollandija oldalán. A művésznő furcsa módon előbb Az alvajáróban és a Lammermoori Luciában lépett fel. Amikor Wagner 1875-ben Pestre látogatott megnézte az egyik előadást, véleményét nem ismerjük. A Nemzeti Színházban mindössze huszonkét előadást ért meg a darab.

Az ifjú Gioacchino Rossini mindössze huszonegy éves volt, amikor három (egyéb források szerint négy) hét alatt papírra vetette első maradandó vígoperáját, Az olasz nő Algírban-t. Alig három hónap telt el a Tankréd velencei bemutatója után, amikor 1823 májusában szintén a lagúnák városában, de ezúttal a Teatro San Benedettoban felcsendültek vadonatúj melódiái. A siker hatalmas, és pillanatokon belül átterjed Itáliára, majd az egész kontinensre. Titka valószínűleg az a szellemes és kiapadhatatlan dallambőség lehet, melyet ma, ha méltó módon szólal meg, éppúgy csodálunk, mint elődeink. Nem lehet véletlen, hogy Stendhal, Rossini műveinek talán legnagyobb ismerője annyira szerette Az olasz nőt, hogy volt, amikor négy egymás utáni napon is megnézte előadásait. A komponista sohasem járt Afrikában, legfeljebb legendákból vagy festményekről ismerhette a háremek világát, a kelet zenéjét pedig esze ágában se volt belekomponálni művébe. Valószínűleg egyszerűen megtetszett neki a librettó, melyet előtte ugyan már megzenésített Luigi Mosca, friss ihletet nyerve belőle nekiült és néhány hét alatt papírra vetetette az elképesztő mennyiségű hangjegyet. Talán maga sem akart többet, mint egy mókás történettel és behízelgő melódiákkal mulattatni a közönséget. Érezhetően igazán komikus figuráit, Musztafa bejt és Taddeót dolgozta ki, a mezzo – tenor szerelmespárnak inkább csak megfelelő áriákkal kedveskedett. A vígoperában nagy mélységeket felesleges keresni, nem rejtett el benne Rossini. Ha ma előveszi valamelyik színház, majd kétszáz évvel megírása után éppen azt nyújtja, mint egykoron: kiadós kikapcsolást a közönségnek, remek szólamokat és szórakoztatási-szórakozási lehetőségeket az énekeseknek.

Albert, mint afféle vérbeli párizsi, máris biztosította az estéjét. Páholyt bérelt az Argentína Színházba. Franznak több levelet kellett megírnia Franciaországba, így hát a kocsit egész napra átengedte Albertnek. Albert öt órakor tért haza. Széthordta ajánlóleveleit, meghívásokat kapott minden estére, és megnézte Rómát. Albert-nek mindehhez elég volt egy nap. Még arra is maradt ideje, hogy kérdezősködjék, milyen darabot játszanak, és hogy kik lesznek a szereplők. A darab címe: Parisina volt, a szerepeket pedig Coselli, Moriani és Spech kisasszony játszották. Mint látjuk, a mi két fiatalemberünk nem volt éppen szerencsétlen: a Lammermoori Lucia szerzőjének egyik legjobb operáját láthatják, s az előadáson Olaszország három legnevesebb művésze lép fel. Albert sohasem tudta megszokni ezeket a római színházakat, ahol nem lehet keresztüljárni a zenekaron, ahol nincs erkély, sem nyitott páholy. Ez cseppet sem volt ínyére annak az embernek, akinek földszinti zártszéke volt a Bouffes Színházban, és megvolt a helye az Opera alsó páholyában. (…)

Amikor 1895. októberében Ferenc József – aki többek között a Horvátország apostoli királya címet is viselte – kiszállt különvonatából, elégedetten kocsizhatott végig Zágrábon. A császár legendásan híve volt a rendnek, s ezért a Monarchia városai is egyfajta katonás rend szerint fejlődtek. A birodalom legkülönbözőbb pontjain ugyanott volt a hasonló stílusban épített indóház, a nagyszálló és a kórház. Egyedülálló jelenség, hogy az akkoriban megnyitott színházak közül majdnem félszáz került ki egyetlen bécsi iroda, a Fellner és Helmer tervezőasztaláról. Ferenc József éppen az ő legújabb alkotásuk, a Horvát Nemzeti Színház (Hrvatsko Narodno Kazaliste) megnyitására érkezett Zágrábba. „A város legbecsesebb gyöngyszeme!” – mondotta az uralkodó, miután jelképesen beverte az utolsó szöget a színház falába. Az ilyenkor elmaradhatatlan ünnepi szónoklatok után a király és a díszes vendégsereg a horvát nemzeti operát, Ivan Zajc: Nicola Subic Zrinjski című művét tekintette meg. (Az opera néhány éve Pesten is látható volt a zágrábi társulat előadásában, Zrínyi címen.) A krónikák nem említik meg, hogy a császár távozott volna az első szünetben, mint tette azt néhány évvel korábban, az Operaház megnyitásakor. Ferenc József háromnapos látogatását egyetlen incidens árnyékolta be. Zágráb ekkor a Magyar Királyság része volt, ezért természetesen piros-fehér-zöld zászlóerdőbe öltöztették az uralkodó tiszteletére a várost. Ez nem tetszett a nemzettudatukra ébredő diákoknak, akik felgyújtottak egy magyar lobogót és az kiabálták: „Éljen a horvát király, Franjo Josip!”, „Éljen Jellasics!”, valamint az “Abzug magyarok!” A csendőrség gyorsan szétzavarta a diákokat, a császári vonat pontosan indulhatott Bécs felé.