Caruso

A Csipkerózsika hírhedten a legnehezebb klasszikus balett. Petipa mester és Csajkovszkij valami egészen különleges dolgot hoztak létre 1890-ben. A közismert mese mindkettőjüknek csak ürügyül szolgált, hogy tobzódjanak művészetükben. Csajkovszkij végig változatos és kiapadhatatlanul szellemes zenét írt, mely egy percre sem unalmas. Olyan lehetetlen helyzeteket is csodálni valón oldott meg, mint az első felvonásban egymás után színre lépő öt tündér tánca, vagy a záró felvonás szintén minden cselekményt nélkülöző ékköveinek variációsorozata. Marius Petipa fantáziáját is megmozgatta a zene és olyan balettet alkotott, ahol a történet csak sokad-rendű lett, főszereplővé maga a tánc lépett. A nagy klasszikus balettek közül talán éppen ezekből az okokból következően a Csipkerózsika szenvedte el a legkevesebb változtatást az elmúlt százhúsz évben. Noha a több  koreográfus készítette el a maga változatát, ezek közel sem térnek el annyira az ősforrástól, mint A hattyúk tava, vagy A diótörő.

Wellmann Nóra írása Járay József 100. születésnapja tiszteletére 

Néhány évvel ezelőtt ismertem meg Járay József özvegyét, Ilikét, és az általa gondosan őrzött családi dokumentumokat. Már akkor felmerült bennem a gondolat, hogy ezzel a gazdag, izgalmas anyaggal érdemes lenne valamit kezdeni. Noha napjainkban kevesen emlékeznek Járay nevére, és alig találni valakit, aki még látta őt a színpadon, mégis egy olyan egyedülálló élet és pálya volt az övé, melyet érdemes felidézni. Ahogy fokozatosan belemerültem a témába, rendezgettem a hagyatékban található dokumentumokat, fényképeket, elmélyedtem a korabeli sajtóban, néha úgy éreztem magam, mintha nem is egy operaénekes, hanem valami kalandregény-hős életrajzát próbálnám összeállítani.

Zs, mint A zsidónő. Mint minden műfajnak, az opera fejlődésének is vannak hullámhegyei és völgyei. Az egyik csúcsa mindenképpen az úgynevezett francia nagyopera. Nem feltétlenül zenei csúcs, - maguk a zeneművek nem érik el Mozart vagy Verdi remekműveinek színvonalát - titkukat máshol kell keresni. A francia nagyoperák egy Moulin Rouge show-hoz hasonlatosak, a zenetörténetben utoljára vonultatják fel egyszerre a műfaj összes csillogó kellékét: az izgalmas történelmi cselekményt, a pazar látványt, a hatalmas tablókat, grandiózus baletteket. A nagyoperák – Meyerbeer, Gounod, Thomas és Halévy művei – ragyogása keletkezésük után majd egy évszázadig kitartott. Nem gondolnánk, de a pesti Nemzeti Színháznak egykor Giacomo Meyerbeer volt a legtöbbet játszott szerzője. A kor közönségének a Hugenották és A próféta jelentette azt, amit szüleinknek a Szerelmek városa, vagy a Casablanca. A történelem látványos pillanatai elevenedtek meg az operaszínpadon. A faji alapon eltüntetett szerzők műveire a világháború utáni közönség már nem volt újra kíváncsi. Egyik másik nagyopera azonban időről-időre ismét felbukkan, általában nagy feltűnést keltve.

A Pesten igen népszerű Richard Wagner zenederámái közül a Trisztán és Izolda, meglepően késő, csak 1901 novemberében került az Operaház színpadára. A gondosan előkészített produkciót Kerner István vezényelte és Alszeghy Kálmán rendezte. A címszereplő párt Karel Burian és Vasquez Italia énekelték, teljesítményükről a gyakran fanyalgó pesti kritika egyértelmű csodálattal ír. Ám a főpróbáról a Pesti Napló nem feltétlenül tisztelettel emlékezett meg…

A főpróbák látogatóit nagy örömmel töltötte el az a reform, hogy az Operaház Trisztán és Izolda főpróbáját tizenegy óra helyett féltíz órára tűzte ki. – Bravó! – mondogatták – így legalább idején ebédelhetünk. Lám akárhogy szidják is az Opera vezetőségét, mégis van benne érzék a gyakorlati dolgok iránt! A közönség tehát a könnyű reggeli kávéval kibélelve leült – klasszikus zenét élvezni. Megjegyezzük, hogy amikor Wagner ezt a darabot írta, így gondolkozhatott: - Ezek az anti-wagneristák folyton szidnak, pedig még nem is hallották az igazi Wagnert. Nohát majd írok én nekik valamit, hogy legalább legyen mit szidniok!

Az óramutató a déli tizenkettő felé hajlott, amikor az első felvonásra ráborult a függöny. A karmester félig aléltan hanyatlott vissza a székébe.  A trombitások záporpróbát rögtönöztek a trombitáikkal, a közönség soraiból pedig néhány sápadt alak imbolygó léptekkel vánszorgott a kijárás felé… Kezdődöütt a második felvonás. Az egyik énekes kénytelen volt markírozni a szerepét, mert a közelgő éhtifusz szimptómáit érezte, a közönség pedig izzó tekintettel tapadt az elsősorbeli urhölgyre, aki előbb óvatosan körülnézett, aztán fölhajtotta a pöttyös fátyolát és beléharapott egy sóskiflibe. Délután három órakor véget ért a második felvonás és a közönség összeszedve minden erejét, kimenekült, hogy valami harapnivalóval mulassz el aléltságát.

Csak a harmadik sorban állott szilárdan, mint az őserdők tölgye, összefont karokkal egy zordonarcu férfiú. Elszántan összeszorította ajkait és némán, panaszhang nélkül, rohamosan fogyva, de törve nem, várta be a harmadik felvonást, amelynek félnégy órakor volt vége. Ez a férfiu sportkörökben általánosan ismert alak. Egy ízben hordóban legurult a Niagara-zuhataggal, gyalog átvándorolt a Szaharán, harcolt a lázadó szudániak ellen, kétszer volt sárgaláza Brazíliában és egy alkalommal egy törött hajó roncsairól úszva menekült a Csendes-oceán egy lakatlan szigetére… Nem csoda, hogy végig kibírta a főpróbát.

1901. november 27., Pesti Napló

A cikket az eredeti helyesírás megtartásával közöljük.

Jó kétszáz éve jött divatba az elmúlt idők művészeti alkotásainak múzeumokban való gyűjtése. Aztán egyre több dolog - még a mindennapi használati tárgyak is - jutott hasonló sorsa. Lassan mindent megpróbálunk mániákusan megőrizni, akár van értelmük, akár nem. Pedig a tárgyak egykori jelentéstartalmuktól megfosztva korántsem árulnak el annyit magukról, mint azt feltételeznénk. Egy adott korról jóval beszédesebbek például az írásban rögzített visszaemlékezések. Nagy és kis emberek papírra vetett sorai arról, hogy számukra mi volt fontos egykor, ők hogyan látták a világot. Ezekből a sokszor apró részletekből sokkal közelebb kerülhetünk egy adott korhoz, mintha tárgyak halmazát nézegetnénk. Például Bourgogne strázsamester emlékezései az oroszországi hadjáratról sokkal beszédesebbek, mint a Musée de l'Armée bármelyik Napóleon kiállítása. Egy bizonyos életkor felett, ha az illető agya friss, szinte kötelező lenne kikérdezni az idős embereket az életükről, tapasztalataikról.

Az 1956-os események, illetve azok utóhatása olyan cezúrát képeznek a magyar operatörténetben, mely a mai napig nincs teljesen feldolgozva. Az Operaház művészi állománya úgy megcsappant az októberi eseményeket követő időszakban, hogy hónapokig csak nehézkesen tudtak előadásokat tartani a két színházban. Talán ennél is érdekesebb, hogy mi történt azokkal a művészekkel, akik elhagyták hazájukat. Nagytöbbségük a húszas-harmincas éveikben járt, Tóth Aladár által gondosan felépített karrierrel, mégis elzárva az áhított Nyugattól. Ilyen művész a ma nyolcvanadik születésnapját ünneplő Tamássy Éva.

A színházak nem véletlenül zárnak be nyáron. A művészeknek is szükségük van pár hetes kikapcsolódásra. Ám ezzel a lehetőséggel nem mindenki él. Van, aki a tűző napon is próbál, hogy aztán esténként feketére maszkírozva izzadjon tovább. Mások gyönyörű parkokban, csodálatos ruhakölteményekben adnak gálákat. Roberto Alagna ezúttal is önálló utat választott. Little Italy címmel összegyűjtötte kedvenc slágereit, hogy Franciaország különböző pontja megörvendeztesse vele a közönséget. Augusztus 14-én Fréjus újjá épített ókori amfiteátrumában tartott nagyszabású estet.

1956. novemberének közepén sáros, szögecses bakancsban egy harmincegy éves asszony lépi át az osztrák-magyar határt.  Az útjába kerülő orosz katonákat némi kenőpénzzel és rummal fizeti le. Disszidens honfitársaihoz hasonlóan először ő is Bécsbe került, majd Párizsba. Ide követi a kislánya is a következő év tavaszán. A találkozásról megrendítő fotó-sorozat készült, melyet a Getty Archívumban őriznek. Csinády Dóra Magyarország vezető balerinája volt ekkor. Egy mára legendássá vált nemzedék csillaga, Patócs Kató, Kováts Nóra, Pásztor Vera, Szarvas Janina, Müller Margit, Lakatos Gabriella és Kun Zsuzsa kortársa. Budapest kedvencei közül csak az utóbbi kettő fejezte be a pályafutását itthon, a többiek az első adandó alkalommal távoztak. Kelet-európai népszerűségüket feladva, választott hazájukban több-kevesebb sikerrel érvényesültek. Családjukat, iskolájukat, színházukat hátrahagyva magányosan próbáltak érvényesülni a nagyvilágba, ami elől elzárta őket a vasfüggöny.

Csinády Dóra 1925-ben született Budapesten. Mint operaházi kortársai közül szinte mindenki, ő is Nádasi Ferenc mesteriskolájából került a színházba. Már tizenöt éves korában fellép az Operában, mint tánckari növendék, ekkor még Teodóra keresztnévvel. A ranglétrán fokozatosan emelkedik, első kisebb szólószerepét 1942. decemberében, Delibes Sylviájának felújításában táncolja. A nagy kiugrás a világháború után következik be. Ekkor sorra kapja a főszerepeket az új egészestés szovjet és magyar balettekben. A diótörő, a Párizs lángjai, A hattyúk tava, A bahcsiszeráji szökőkút, a Coppélia, a Keszkenő és a Bihari nőtája lírai hősnői kerülnek néhány év alatt a repertoárjába. A színház sztárolja, a közönség imádja, a kor honi lehetőségeihez képest mindent megkap. 56-ban mégis itt hagyja az aranykalitkát. Hannoverben telepedik le, ahol egy ideig táncol, majd tanít. Vissza sohasem nézett, egykori kollégáival sohasem kereste a kapcsolatot, nem nézett vissza az általa választott úton. Néhány napja hunyt el, nyolcvanhárom éves korában.

Fotó: Operaház, Archívum, A hattyúk tava, Fülöp Viktorral, 1951.

Egy nappal a 78. születésnapja után csendben elhunyt Nagy Ferenc karmester. Aki rendszeresen látogatta az Operaház előadásait az elmúlt évtizedekben, bizonyára számos alkalommal látta őt, hiszen 1971-től három évtizeden keresztül volt a színház egyik legsokoldalúbb dirigense. Karigazgatóként kezdte működését a színházban. Első vezénylései is a nagy kórusoperákhoz, - elsősorban Verdi műveihez – kötődtek, de fokozatosan az Operaház széles repertoárjának nagy részét birtokba vette. Szerény, csendes ember volt, aki számára a színház elsősorban munkahely lehetett, nem pedig a magamutogatás eszköze. Kicsi, fegyelmezett mozdulatokkal vezényelt, kerülte a látványos, „karmesteres” gesztusokat. Előadás közben sohasem temetkezett a partitúrába, szeme mindig az énekeseken nyugodott. Ha Nagy Ferenc vezényelt, az művészek és a közönség is mindig biztonságban érezte magát, az ő előadásai sohasem estek szét.

Nemrég egy francia zenetudós látogatott meg, aki Vincent d’Indy Jean Hundaye alcímet viselő, 1874-75-ben keletkezett 5. szimfóniájának partitúráját kereste. A különös név a mi Hunyadi Jánosunkat takarja, s kutató nem akarta elhinni, hogy a mű sohasem jutott el Magyarországra. Végigjárva Budapest összes lelőhelyét, végül mindössze egy Erkel színházi Hunyadi László és egy Pomádé előadással gazdagabban tért haza. A tudós felfedezte, hogy d’Indy felhasználta művében a Hunyadi nyitányának néhány motívumát. Ha ez így van, érdekes, hogy hogyan jutott hozzá annak idején Erkel művének kottájához a hazánkban sosem járt francia szerző és miként gondolhatta azt a zenét a „Hunyadiak motívumának”.