Caruso

Jeles évfordulóhoz érkezett a honi operatörténet, ma ünnepeljük Gyurkovics Mária születésének centenáriumát. Emlékezünk, noha igen kevesen maradhattak, akik még valóban emlékeznek a jeles koloratúrszoprán egy-egy legendává magasztosult alakítására. Harminc évvel ezelőtt, 1983 júniusában emléktáblát helyeztek el a XI. kerület, Budafoki út 81-es számú ház falára, ahol Gyurkovics Mária 1913. június 19-én megszületett. Az egyik pályatárs, a ritkán megszólaló, Melis György emlékezett kedves pályatársára akkor. Talán hitelesebb, ha dátumok és szerepek felsorolása helyett ebből a szép beszédből idézünk néhány gondolatot:

A múlt héten a nemzetközi és a hazai sajtót is bejárta Natalie Dessay visszavonulásának híre. A döbbenetnél talán csak a sajnálkozók hangja volt erősebb - köztük is természetesen azok kezdtek a leghangosabban siránkozni, akik évek óta a francia koloratúrszoprán hanyatlásáról beszéltek. Talán a legnehezebb kérdés egy művész életében, hogy mikor kell abbahagyni a pályát. Hány olyan énekest láttunk, akinek már nem kellett volna, nem lett volna szabad fellépni, de egészséges önkritika hiányában színpadra léptek, miközben a kedves közönségük rajongása lassan szánalommá fajult. Dessay nem várta meg ezt az időt, maga döntött úgy, negyvennyolc évesen, hogy felhagy operai karrierjével.

Talán egyetlen zeneszerzőről se jelent meg annyi könyv, mint Wagnerről a művészről és az emberről. Pedig olykor a számtalan elemzés helyett elég, ha magához a szerzőhöz fordulunk és az ő sorait olvassuk el figyelmesen. A nürnbergi mesterdalnokok ősbemutatója 1868. június 21-én volt Münchenben. A vígopera műsoron tartását ma is kevés színház engedheti meg, így el lehet képzelni, miféle kihívást jelenthetett ez százötven évvel ezelőtt. A gigantikus vállalkozás kizárólag II. Lajos bajor király segítségével jöhetett létre. Wagner pontosan tudta, mit köszönhet az érzékeny lelkű királynak. Éppen ezért lehetett különösen nehéz a Mesterdalnokok próbaidőszaka, ugyanis ekkor derült fény a komponista és Cosima viszonyára. Liszt lánya ekkor még a kiváló karmester Hans von Bülow felesége volt – aki történetesen az ősbemutatót vezényelte. II. Lajost, – aki talán többet érzett Wagner iránt mint csodálatot és barátságot – olyannyira megrendítette védence magánélete, hogy utána nyolc évig nem is találkozott vele. A király 1868. augusztus 25-én ünnepelte huszonharmadik születésnapját. Wagner a jeles alkalomra elküldte a Mesterdalnokok kézzel írt partitúráját egy verses ajánlóval kiegészítve. Érdemes elolvasni, általa közelebb kerülünk Wagnerhez, a költőhöz, az udvaronchoz és az emberhez.

A genovai Traviata premier nem a megszokott forgatókönyv szerint kezdődött. A függöny előtt Fabio Luisi, az est karmestere jelent meg, a teljes ének- és zenekar kíséretében. Hosszú beszédben tiltakozott a színházat ért és a színházra váró megszorítások ellen. Miután a frakkos-jelmezes társaság levonult, egy kisebb csoport érkezett, s állt meg karba tett kézzel a nézőtérrel szemben: a szakszervezeti urak. Hasonló tartalmú, ám kevésbé árnyalt tiltakozásukban már konkrét nevek és meg nem tartott ígéretek is elhangzottak számadatokkal alátámasztva. Farkasszemet nézve Genova premierközönségével közölték, hogy nekik bizony itt most sztrájkolniuk kéne, de a színház szeretete és a nézők megbecsülése jeléül ezt egyelőre mellőzik. Némi taps után távozott a kis társaság is . A Teatro Carlo Felice a 2012/13-as évadban mindössze harminchat előadást tart. A társulat műsorán kizárólag remekművek – Don Giovanni, Turandot, Macbeth, Rigoletto, Traviata – szerepelnek, ezen kívül egy szentpétervári balett-trupp az elmaradhatatlan Hattyúk tavával és valami milánói vándortánccsoport egy Hamupipőke adaptációval. Ha megnézzük a többi olasz színházat, nem sok városban tartanak ennél számottevően több előadást. Az opera bölcsőjében úgy tűnik ma már nem annyira fontos a nagyra nőtt gyermek.

A Traviata május 18-án visszatért Genovába. Az operának 1855 óta ez a száz-huszonharmadik (!) új produkciója a kikötőváros színházaiban. A szerencsés liguriaiak az elmúlt másfél évszázad szinte valamennyi jelentős olasz művészét megcsodálhatták a mű főszerepeiben. Kíváncsi voltam, mi maradt mára az egykor mindenkinél vájtfülübbnek tartott olasz premierközönségből. Vajon csakugyan heves-vérűek, ókonzervatívok és úgy értenek a voce varázsához, mint senki más?

Az Ariadné Naxosz szigetén a világon mindenhol az egyik leggyakrabban játszott Richard Strauss opera. A listát valószínűleg A rózsalovag vezeti, után jön a Salome és az Elektra. Ez hazánkban sincs másképp, A tábornagyné és a júdeai hercegkisasszony története 250-250 előadás körül jár, az ógörög tragédiáé mindössze 50 körül. A többi Strauss opus alig ért meg négy-öt előadást a bemutatásuk idején. Az Ariadné Naxosz szigetén eddig két produkcióban szerepelt az Operaház műsorán. Először gróf Bánffy Miklós rendelte meg az újdonságot, de az I. világháború miatt végül csak 1919. április 19-én zajlott le a magyarországi bemutató, állítólag Reinitz Béla népbiztos szorgalmazására. Különös dátum ez! A háborúnak vége, de az ország éppen a Tanácsköztársaság „dicsőséges százharminchárom napját” nyögte. A színházak a „nép” kezébe kerültek, nemrég e blogon is olvasható volt egy korabeli cikk az első proletár-gyerekek számára rendezett operaelőadásról. Hogyan lehetett ekkor aktuális Strauss zeneműve, mely részben mitológiai, részben commedia del’arte alapokon nyugszik, tehát olyan pilléreken, melyhez a leendő célközönségnek igen kevés fogódzkodója akadt? Szintén kérdéses, hogy az egykori polgári-úri közönségnek mennyire volt kedve és módja ezekben az időkben modern operákkal barátkoznia.

Ma van Otto Klemperer születésének a megdöbbentően sokadik – száz-huszonnyolcadik – évfordulója. Nyáron lesz negyven éve, hogy matuzsálemi korban, nyolcvannyolc éves korában feladta teste a több évtizedes küzdelmet a betegségekkel. Sorsüldözött ember volt Otto Klemperer, a zseni, a bolygó zsidó. Az akkor éppen Németországhoz tartozó ma lengyel Boroszlóban született, Zürichben halt meg, noha valódi köze egyik országhoz sem volt. Nem tudom, volt-e egyáltalán hazája, állampolgárságát sűrűn cserélte. Mint köztudott, Németországon, Amerikán és Nagy Britannián kívül huzamosabb időt, mintegy három évet töltött Budapesten is. A kritikusok, akik akkoriban még majdnem szabadon írhattak, hol csodálták, hol átkozták. Azt, hogy 1947 és 50 között aranykor köszöntött a pesti zenei életre csak évekkel a távozása után állapították meg. A háború után is izgalmasabb volt a provinciának a gumicsizmában vezénylő óriás, mint a zseni jelenlétének rögzítése. Az egykori Magyar Rádió felvette a karmester előadásainak egy részét, csodák csodája, ezek meg is maradtak és a 80-as évek elején kiadásra is kerültek. Néhány pesti előadás-felvétele Lotte Klempererhez került, aki egy német gyűjtőnek ajándékozta azokat. Az úr maga adta ki a felvételeket, így további négy teljes pesti előadás – Cosi fan tutte, Hoffmann meséi, Lohengrin és A nürnbergi mesterdalnokok – vált közkincsé.

Ma van 112 éve, hogy Székely Mihály, Spagatner Misiként Jászberényben meglátta a napvilágot. Az évforduló ugyan nem kerek, de talán mégis érdemes elgondolkozni egy csöppet azon, hogy mit is jelent ma számunkra Székely Mihály művészete. Egy olyan énekesé, aki félévszázada nincs közöttünk. Több generáció nőtt fel, akiknek Székely már leginkább csak egy név, akivel lehet példálózni. Akik színpadon láthatták, szinte mindenki nyugdíjban van már, bizonyára emlékeznek még valamire, de vajon ezek az emlékek hitelesek? Átadhatók? Mi, akik már lemaradtunk róla, megérthetjük még alakításait? A felvételeken, kritikákon, fotókon átsüt ránk a művész nagysága? Ha valóban őszinték akarunk lenni, akkor Székely Mihály esetében a válasz: nem.

Nagyon kevés olyan estére emlékszem, amikor egy világsztár előadása után csalódottan, vagy értetlenül mentem haza. Volt, hogy valaki rossz napot fogott ki, és olyan is, - mint José Carreras - akiről még meg lehetett érteni, hogy egykor miért csodálták. Egyetlen esetre emlékszem, amikor nem tudtam mit kezdeni az átéltekkel, ez pedig néhány évvel ezelőtt egy bécsi Capricción történt. A grófné szerepét Renée Fleming énekelte, akinek a kedvéért - a világ több színházához hasonlóan - elővehették a darabot. Furcsa érzés volt. Először magamnak is szégyelltem beismerni, hogy itt valami nem stimmel. Korábban ismertem és csodáltam a Nagy Fleming felvételeit, krémes hangját, eszköztelen eleganciáját. Ezzel szemben a színpadon egy nem különösebben előnyös megjelenésű nagyon amerikai asszony állt, aki folyamatosan önön karjait simogatta, s mintha az éneke is hasonló önimádó manír lett volna…

Amikor szeptemberben Albániában jártam, Zhani Ciko úr, a tiranai operaház igazgatója büszkén mesélte, hogy az ország fennállásának centenáriumát ünneplő évadban nemcsak nemzeti operájuk, Prenk Javova Szkander bégje (Gjergj Kastrioti-Skënderbeu) kerül színre, hanem Antonio Vivaldi 1708 óta előadatlan azonos című műve is. Noha a barokk játszás Albániában gyermekcipőben járhat (sőt…), mégis azt gondolom, Szkander bég Vivaldi által kapocsként szolgálhat a kis országnak Európához. Amikor sajnálattal legyintünk az albánokra, hogy milyen kevés nemzeti hősük van, nem árt picit magunkba tekinteni. Mi hány világhódítóval vagyunk megáldva? Talán ez is közrejátszhat abban, hogy jeles történetíróink Anonymustól, Kézai Simontól, illetve Zrínyi Miklóstól kezdve tényként kezelik a hun-magyar rokonságot. Hős nemzetet és világverő ősatyát álmodtunk magunknak, eredetünket igazolandó. A rokonságot illetően azonban a mai napig megosztott a hazai tudomány. Már középkori krónikásainknak sem állt rendelkezésére semmiféle bizonyíték, egyedül nyugat-európai irodalmi hagyományokra támaszkodtak elméletük megírásakor. Mindezek ellenére Attila mindig is népszerű volt hazánkban. Éppen ezek tükrében érthetetlen, hogy miért nem lett nálunk sikeres Verdi korai műve, az Attila.